El fogok válni. Fájni fog?

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

Röviden: igen. De a legjobban a gyerek szenvedi meg, hát még, ha a szülők becsmérlik egymást. De ki kezdeményezi a válást és hogyan kellene jól válni? Kuna Gábor pszichológus megmondja.

Manapság a házasságok több mint fele válással végződik, mindannyiunk családjában, baráti körében vannak olyanok, akik már túl vannak rajta. Ma már nem olyan erős már a gazdasági kényszer sem, és ha nem is könnyen, de egy egyedülálló szülő is meg tud élni a gyermekével. Csökkenőben a társadalmi stigmatizáció is, nem fognak, vagy legalább nem annyira fognak megszólni, megítélni minket érte, mint régen. A válás lehetősége tehát kimondva vagy akár kimondatlanul mindig ott van egy házasságban. Lehet, hogy most jól érezzük magunkat, elégedettek vagyunk, de bármikor elválhatunk, ha ez a jövőben megváltozna. Ha nem házasságról, hanem kevésbé formális, élettársi kapcsolatról beszélünk, akkor ez még könnyebbnek tűnik. Néha talán fenyegetőzni is szoktunk ezzel, még ha a veszekedés hevében nem is gondoljuk igazán komolyan.

Miért válunk?

Hogy miért és mikor fog ez bekövetkezni? Erre nagyon nehéz lenne általános választ adni. Alkohol, hűtlenség, pénz, érzelmi elhidegülés – ha megkérdezzük, az emberek százféle konkrét okot mondanak. De a lényeg nem ez. Akkor válunk, ha úgy érezzük, hogy a kapcsolatot megjavítani vagy megtartani már nehezebb és fáradtságosabb lenne, mint kilépni. Válunk, ha nem kapunk meg a partnerünktől valami számunkra fontosat, és már végképp reménytelennek tartjuk, hogy ez megváltozzon.

Ki kezdeményez?

Az esetek közel háromnegyedében a nők indítják el a válást. De nem ez a legérdekesebb. Lehet, hogy a feleség, lehet, hogy a férj, de egy biztos: a közhiedelemmel ellentétben szinte mindig a kapcsolatért elkötelezettebb fél adja fel a harcot. Akinek korábban fontosabb volt a kapcsolat minősége, aki úgy érzi, többet tett a fenntartásáért, és a megjavításáért, hajlamosabb feladni, ha már reménytelen. És azért ők mégis gyakrabban a nők. A férfiak sokszor jobban tűrik, ha nem jól működik a kapcsolat, kevésbé hajlamosak szenvedni ettől.

És ki szenved jobban?

Újabb hamis hiedelem: aki kilép és távozik, annak mindig könnyebb. Hiszen a másik, az elhagyott fél marad egyedül, vagy rá hárul a gyerekek gondozása is. Ha a férfi távozik, különösen így gondoljuk: őket nem is viseli meg a válás. Nos, ez nem így van, nagyon nem. Aki úgy dönt, hogy mennie kell, az is mindent elveszít ezzel. Az otthonát, a korábbi életét, a megszokott környezetet, az illúzióit, az éltének minden biztonságot adó részletét. Természetesen fájdalmas egyedül maradni, elhagyottnak lenni, de a háztartás fenntartása, a gyerek, a hétköznapi élet folytatása támaszt is jelenthet ebben a helyzetben.

A férfiak sokszor kevésbé tudják megélni és kifejezni a saját érzelmeiket. A kultúra elvárása is az, hogy nekik ez nem illik, inkább erősnek és magabiztosnak kell látszaniuk. A nők ezzel szemben sokkal inkább meg tudják élni, ha szenvednek valamitől, és ki is tudják mutatni, mondani. Ezért lehet, hogy azt látjuk: a nő szenved, a férfi pedig „jól elvan” az új életében. Ettől ez még sokszor nincs így belül.

Ha választanunk kellene, ki az, aki a leginkább szenved egy váláskor, akkor az csak a gyerek lehet. A gyerekek számára a válás a család folyamatosságának végét jelenti. Olyan törés, amit korábban elképzelni, most pedig elfogadni nem tudnak. Ez a helyzet a biztonság, a biztonságos és állandó világba vetett hitet károsítja. Ez akkor is bekövetkezik, ha a szülők képesek békésen, konfliktusoktól mentesen elválni. Ha viszont becsmérlik egymást, ha a gyereket egymás ellen használják fel, akkor biztos, hogy ezzel akár életre szóló károkat okoznak.

Az érzelmi lezárás 2-4 évig is tarthat

Amikor elhatározzuk magunkat, talán nem épp erre nem gondolunk, de egy váláskor nagyon sok veszteséget kell majd átélnünk, sok mindent el kell majd gyászolnunk. Először is, búcsúzunk a kötődés érzésétől. Attól az érzéstől, amely egy kapcsolat elején nagyon gyorsan kialakul, az oldódás viszont akár évekig is tarthat. Nem véletlen, és részben ennek köszönhető, hogy egy válás érzelmi lezárása, az ezzel kapcsolatos fájdalom akár 2-4 évig is tarthat.

A válás során nagyon sok ambivalens, egymásnak ellentmondó érzéseket is átélhetünk. Sokáig találkoznunk, beszélnünk kell a másikkal, ügyeket kell intéznünk. Ez a kapcsolat hosszú ideig reményt is adhat. A leválás fájdalma és a remény, a szeretet és a gyűlölet egyszerre jelentkezik, ezt pedig nehéz elviselni. Ez ellen sokan úgy védekeznek, hogy az egyik oldalt, a gyűlöletet igyekeznek magukban erősíteni. Az is fájdalmas lehet, ha jó híreket kapunk a másikról, ha a Facebook-fotói alapján úgy látjuk, ő már jól érzi magát.

Akit elhagynak, egy nagyon fontos dogot veszít. Rá kell jönnie, hogy a másik tud nélküle élni, és a szerethetőségében, a fontosság érzésében sérülhet. Ez pedig károsan befolyásolja az önértékelést. Elsősorban a nők számára a család, ennek fenntartása, a családban élés életre szóló terve is elvész. Ez a törés, illúzióvesztés szintén nagyon fájdalmas. Be kell látni azt is, hogy bár megígértük egymásnak, és eleinte úgy is tűnt, képesek leszünk rá, mégsem tart a házasságunk örökké.

Mindezeket átélni fárasztó, fájdalmas, és – remélhetőleg csak átmenetileg, de – a történtek miatt a jövő is értelmetlenné és félelmetessé válik. Fog még engem valaki szeretni? Vagy ezek után én képes leszek még rá?

Hogyan váljunk el jól?

Az eddigiekből kiderült, hogy a válás nem lesz egyszerű, és nem, nem lesz fájdalommentes sem. Mégis lehet jól, felnőtt módon elválni. Vagy legalább törekedni kell rá.

Akiknek gyerekük van, azok számára a legfontosabb feladat és kötelezettség a megóvásuk. Amikor a szülők egymással küzdenek, néha akaratlanul, néha tudatosan, de a gyerekkel élnek vissza. Ha egy gyereket döntőbíró szerepbe kényszerítünk, ha neki kell döntenie az elhelyezésről vagy a láthatásról, akkor ezzel nagyon komoly terheket rakunk rá. A gyereknek nem lenne szabad megélnie azt sem, ahogy a szülei egymást becsmérlik. Ez sérelemmel, és szégyennel tölti el. A gyereke világában a szülők mindig jók. Ha válnak, ha gyilkolják egymást, ennek egy magyarázata lehet: „én vagyok a rossz”. Ha nem vigyázunk rá, sokáig fog még szenvedni azon, hogy ha jobban viselkedett volna, megakadályozhatta volna ezt az egészet.

Fontos az is, hogy a válás közben vagy akár után megértsük saját magunkat, és persze a másikat is. Ha egyedül nem megy, érdemes ehhez akár egy pszichológus, család- vagy párterapeuta segítségét kérni. Amikor egy problémás kapcsolatban vagyunk, és a krízisek folyamatosan, szinte ugyanúgy ismétlődnek, nehéz megérteni, mi miért történik. Utólag viszont tisztulhat a látásunk. Egy házasság felbomlása idején a vétkes-áldozat meccset, és a „ki a hibás, ki mit rontott el?” témájú vitát a végtelenségig lehet folytatni. Ennek nem sok értelme van, és tanulsága sem lesz. Sokkal fontosabb lenne inkább a saját szerepünket tisztázni. Ha ezt megtesszük, elkerülhetjük, hogy egy következő kapcsolatban megismételjük a korábbi hibáinkat.