Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tel-Aviv lakóiról gyakran mondják, saját kis buborékban élnek - nincs ez másként a háború alatt sem. Steiner Kristóf a helyszínről mesél.
„Köszönöm a Hamasznak, hogy a ma esti légitámadással bebizonyította a pasijainknak: a Tel-Aviv-i nők igenis képesek gyorsan összekészülődni" – írta ki egy barátnőm Facebookra az első légriadó után. Ez az Tel-Aviv-i verziója annak, hogy: „Ez rettenetes volt, ugye mindenki jól van?" Persze vannak olyanok is, akiket felzaklat a szirénazaj, ám az óvóhelyen mindig akad valaki, aki megnyugtatja: „Habibi, félj inkább a lakbéremelkedéstől, ne a rakétáktól!” A Time Out Israel még egy „7 legrosszabb helyzet, amiben légiriadó érhet” cikket is közölt, a listába sorolva a szeretkezést, a kozmetikust, és a „munkahelyi kakálást” is. Most megpróbálom szavakba önteni, hogy van erőnk nevetni is, miközben – nevezzük nevén a helyzetet – bármelyikünkre bármikor rázuhanhat egy rakéta, és miközben összeszorult gyomorrral gondolunk a seregbe hívott családtagokra, barátokra és az ártatlan áldozatokra – nemcsak Izraelben, hanem az egész Közel-Keleten.
A helyzet dióhéjban
Lassan egy hete, hogy Izrael kozmopolita, tengerparti városa, Tel-Aviv átélte az „új-régi” háború első légiriadóját. Azért mondom, hogy új-régi, mert ugyanaz a régi konfliktus újul ki néhány évente. Amikor pedig beindul a rakétázás, Izrael zsidó és arab lakóinak nagyjából egy percük van az óvóhelyre rohanni – ám a Gázához közel élőknek erre mindössze 15 másodpercük van. A Hamasz rakétáinak 90 százalékát leszedi a Vaskupola védelmi rendszer – egy csodaszerkezet, ami a levegőben megsemmisíti és apró ködfelhővé változtatja a gyilkos rakétákat –, de mi lesz a maradék 10 százalékkal? Ha szerencsénk van, a tengerbe, vagy lakatlan területre csapódnak be. Ha nincs, akkor lakóházakra – ahogy a napokban történt egy nyolcvanéves asszonnyal. A Vaskupola által a levegőben megsemmisített rakéták darabjai szintén potyognak fejünkre, kocsikra, forgalmas utakra, vagy épp – mint itt Tel-Avivban pár napja – benzinkútra zuhannak.
Odaát még szomorúbb a látvány: ártatlanoknak kell meghalniuk a Gázát ért csapások során, az ott élőknek ugyanis nincs Vaskupoljájuk, de még óvóhelyeik se. A Hamasz ilyesmibe nem invesztál, ahogy sok másba sem, az ivóvízet és az áramot is Izrael biztosítja nekik. Ebben a kiélesedett helyzetben a tel-aviviak – zsidók és arabok – igyekeznek az ítélkezést félretéve, közösen elindulni egy jobb irányba. Nem hagyjuk, hogy kipukkadjon a mi kis buborékunk, amelyben bármiféle szörnyűségek történnek is a világban, idebenn mindenki egyenlő.
Lelki terrorból országos poén
A fal mindkét oldalán vannak emberek, akik a múltbéli sérelmek megtorlását tűzik ki célul, a szélsőségesek között megy a „de igenis mi voltunk itt előbb” vita, és sajnos mindig vannak érzéketlen, lelketlen gazemberek mindkét oldalon, akiknek megnyilvánulásai mindannyiunkra rossz fényt vetnek. Megérkezett az évi rendes Hamasz videóüzenet is: idén azt ígérik, hogy Tel Aviv minden egyes kávézójába, tömegközlekedési eszközére és utcájára öngyilkos merénylőket küldenek. A pszichológiai terrornak szánt kisfilm egy nagyon low budget klip, rémes grafikával és rendkívül hatásvadász szöveggel, ami azért valószínűleg működne egy másik országban – de ideát poén született belőle: az izraeli hadsereg szándékoltan Google-fordítóval "arabított" mondatokkal készített paródiát válaszul. Ezzel párhuzamosan megjelentek a karikatúrák és képregények a "rakétás poénokkal", egy nemzetközi mémmé lett "Biztonsági intézkedések légiriadó esetén" leírásba például belekerült az "Állítsd meg az 'Így jártam anyátokkal' epizódot, nehogy lemaradj valami fontos momentumról a riadó során!' figyelmeztetés is.
Mi a békét választjuk!
Aki nem itt él, el sem tudja képzelni, hogyan lehetséges élni, dolgozni, aludni és ébredni egy ilyen élethelyzetben, ám az igazság az, hogy Tel-Aviv lakói nemhogy az életről, de a kávéházakról, színházakról, bárokról se mondanak le. A város - ahol a mecset, a zsinagóga és a templom kösz, jól megférnek egymással, ahol muzulmánok és zsidók együtt tanulnak az egyetemeken, és ahol 150 000 ember vett részt a melegfelvonuláson – azt üzeni: „Mi csak békét akarunk!” Rengeteg kávézó függeszti ki a béke jelét, sokan háromnyelvű – héber, arab, és angol – üzenetekkel: „Mi a békét választjuk!”
Persze nem csak Tel-Avivban akadnak, akik nem kérnek a világsajtó és a közvélemény címkéiből: az utak mellett spontán és szervezett tüntetések szerveződnek, az arab muzulmánok és vallásos, vagy épp ateista zsidók együtt cipelik a transzparenseiket: „Arabok és zsidók a békéért!”, közben pedig azt skandálják: „Mi, zsidók és arabok kikérjük magunknak, hogy ellenségnek tekintsenek minket!”
Több eséllyel üt el autó, mint öl meg egy bomba
Jaffában, ahol élek rengeteg arab család lakik, a hangulat pedig még két légiriadó között sem puskaporos. A muzulmán árusok a boltokban héber és arab nyelv keverékével köszönnek: „Achla yom!”, és az Izraelben élő, több mint egymillió arab közül is sokan hangoztatják: Izrael nem Palesztína ellen, hanem a terror ellen harcol, és egy emberként siratjuk a civil áldozatokat Gázában. De ebben a hangulatban sem tehetünk mást, mint hogy megpróbálunk alkalmazkodni: az életnek mennie kell tovább. A nagyvárosok társasházainak kapui éjjel-nappal nyitva maradnak, hogy ha légiriadó van, a járókelők fedezékbe menekülhessenek, a lépcsőházakban összegyűlt emberek pedig igyekeznek tartani egymásban a lelket. Igyekszünk felelősségteljesek, de lazák maradni, megtartani az érzékenységünket, de sosem megtörni. Néhány százan ugyan összepakoltak, mondván: külföldön várják ki, mi lesz a vége, ám aki maradt, kicsit úgy van vele: statisztikailag nagyobb esély van arra, hogy elüt valakit egy autó, mint hogy a fejére essen egy bomba. Igen, lesznek, akik életben maradnak, és lesznek, akik meghalnak, de úgysem mi döntjük el, melyik oldalra kerülünk – akkor meg minek görcsöljünk rajta.
Várj, csinálok egy óvóhely-szelfit!
„Valaki szóljon a Hamasznak, hogy fél kilenc körül kérném az ébresztőt!” – posztolta ki egy férfi a városban baromi népszerű Secret Tel Aviv Facebook oldalra, miután már harmadik napja ébredtünk légiriadóra. A csoportban - ahol rendszerint bébiszittereket, vagy kutyasétáltatókat szokás keresni – több ezren lájkolták a posztot, és miután másnap háromnegyedkor még mindig csend volt, valaki így kommentálta: „A francba, majdnem elaludtam!” Hasonló, „ha elveszítjük a humorérzékünket, mindenünk elveszett” alapon indult el a #BombShelterSelfies trend is: Facebookon, Twitteren és Instagramon fotók százai mutatják, ahogy szülők és gyerekek, szerelmespárok, szinglik és kutyáik mosolyognak bizakodva az óvóhelyen, amíg bömböl a támadást jelző sziréna. Az egész kicsi gyerekek persze nem sokat értenek a dologból, ám hogy az óvodákban ne keltsen pánikot a légiriadó, egyre több óvodában tanítják meg a gyerekeknek a „Piros-dalt”. A „Vörös-szín riadó, vörös-szín riadó, most kicsit veszélyes, így az asztal alá bújunk. Bumm-bumm, hangzik az égben, és fel is állhatunk. Megrázzuk magunkat, mélyet lélegzünk, felkacagunk, és már vége is van.” – éneklik a kicsik mosolyogva az Agadoo című sláger dallamára.
Szárazföldi bevetés - vízipisztollyal
Persze a felnőtteket is szórakoztatni kell valamivel – ilyen a „Tipikus Tel Aviv-i duma a légiriadó során” videó. Évek óta egyre több változatban készül hasonló tematikájú paródia egy-egy szubkultúráról, a „Hülyeségek, amiket heterók kérdeznek melegektől”-től az „Amiket húsevők kérdeznek vegánoktól”-ig. Az aktuális videóban megjelenik a prototípus, aki még a kávéja mellől sem hajlandó felállni, hiszen „Mire való a Vaskupola, ha még mindig az óvóhelyre kell mennünk?”; akad nőci, aki a sziréna üvöltése közben még egy perc türelmet kér a pasijától, mert nem végzett a sminkeléssel; és olyan srác is feltűnik, aki a Tel-Aviv-i utcákon óriási kincsnek számító üres parkolóhelyet foglalja a haverjának, és ettől semmiféle rakéta nem tántoríthatja el. Aki pedig inkább elszakadna a mostanában többnyire rossz híreket hozó webtől, részt vehetett az évi rendes vízipisztoly-háborúban: az Izraeli Nemzeti Színház melletti téren több ezren fröcskölték a vadidegeneket a nagy, színes játékfegyverekből. Ez az a harctér, ahol bár mindenki fegyvert fog, senki sem ellenség.
Kappucsínó szójatejjel és bombával
Fél füllel a lehetséges légiriadót figyelve, de azért mosolyogva ülünk a kedvenc kávézónk teraszán, a közösségi oldalak mellett a Tseva Adom alkalmazásra is rá-rá pillantunk: a 21. században az okostelefonunkról tudjuk meg, hogy a rakéták – Gázából, és időnként Libanonból és Egyiptomból – úton vannak felénk. Percenként jelez: Ashkelon, Haifa, Jeruzsálem, Tel-Aviv, Ber Sheva, Rishon Le Zion... vörös-szín riadó. Rendelek egy „Táncoló Tevét” (ami egy fergetegesen finom izraeli kézműves sör), és a barátaim közelében egy kicsit elfelejtem a valóságot. Aztán egyszer csak robban valami – kétszer, háromszor, négyszer. A sziréna elmarad – a rakétát északabbra szánták, de a Vaskupola Tel Aviv felett szedte le őket. Néhányan fel-fel pillantanak, mások fájdalmasan csóválják a fejüket, megint mások pedig mit sem vettek észre az egészből. Hozzászoktak. Az élet megy tovább - vélhetően.
Mindeközben sorra érkeznek a kórházakba a Gázában élő, pajzsként használt sebesültek, a kórházban pedig, ahol a szerelmem gyermekorvos, palesztin gyerekek életmentő szívműtéteit végzik hétről hétre. Nem számít, ha nem azonos politikai véleményünk, az számít, hogy ezek a gyerekek életben maradjanak.
Iszrael gud pléjsz, ha?
Nekünk pedig ebben a pillanatban életben maradni annyit jelent, mint hogy együttérzéssel, ugyanakkor bizakodva vágjunk bele a napba, miután a légiriadó kiparancsol az ágyból. És azt is, hogy miközben nem adjuk fel a béke reményét, ne felejtsünk el mosolyogni. Tel-Aviv angolul játszó színházi társulata, a The Stage hat egyfelvonásos komédiával készült, az egyik barátunk pedig játszik az egyik jelenetben, tehát ott a helyünk. Amúgy is ránk fér, hogy pár órára kicsit bezárkózzunk egy buborékba, ahol semmi más nincs, csak barátok, szórakozás, és nevetés. A színházteremben ülve időnként nehéz eldönteni, hogy csak egy a közelben elsuhanó mentőautó szirénáját, vagy a légiriadót halljuk – de a társulat Facebook-oldalán közzétették: a színházterem bombabiztos.
Hazafelé a taxiban ülve hallom, amint a rádió egymás után sorolja a városokat, ahol ebben a pillanatban riadó van. A taxis vigyorogva fordul hátra: „Israel good place, ha?” Mind őszintén nevetünk. Azon, hogy bármilyen elképesztően abszurdul is hangzik ebben a pillanatban, Tel Aviv még most is baromi jó hely. Nem véletlen vagyunk itt – most is.
Mi újság Tel Aviv?
Nem megyek át hírtudósítóba, de - érthető módon - aggaszt, foglalkoztat, és írásra, megosztásra inspirál mindaz, ami körülöttünk történik. A Facebook oldalamon rendszeresen osztok meg híreket, fotókat, és érzéseket a háborúval kapcsolatban, blogomon pedig angol és magyar nyelven is követheti, miújság Tel-Avivban.
Összeszorult szívvel gondolok a háború áldozataira, és mindazokra, akik megsérültek, elveszítették az otthonukat, barátaikat, családtagjaikat. Nem könnyű megérteni, hogy azon az oldalon is vannak jó emberek, ahonnan az életedet veszélyeztetik nap mint nap. Egyikünknek sem. De ha kiveszik belőlünk a bizalom, akkor tulajdonképpen már bele is haltunk a háborúba.
Nagyon fontosnak tartom, hogy határozottan kijelentsem: ellene vagyok a háborúnak, és az egyetlen harc amit pártolok, az a párnacsata. Szeretkezz, ne háborúzz!
