Rossz érzés, hogy ha eszembe jut a "piros-fehér-zöld - ez a magyar föld" gyerekmondóka, bakancsos-feketeruhás kopaszok képe társul hozzá.
Ciki vagy sem, be kell vallanom, idén egészen az ominózus nap késő délutánjáig elfeledkeztem Magyarország szülinapjáról. Aztán, amikor a Facebook hírfolyama emlékeztetett rá, furcsa érzés kerített hatalmába.
Augusztus 20-a: szeretem, és fáj egyszerre. Bármennyire is igyekszem továbblépni, a szívem mélyén még mindig bánt, hogy egy csapat szomorú és dühös ember egyszerűen elvette tőlem a zászlót, amit olyan büszkén és szeretettel tűztem ki a kék matrózzakómra az ovis évnyitókon. Rossz érzés, hogy ha elszavalom az alsó tagozatban még mosolyogva, fennhangon kántált mondókát – “piros fehér zöld, ez a magyar föld” -, acélbetétes bakancsot viselő, fekete ruhás kopaszok képe párosul hozzá a fejemben, akik azt skandálják: “mocskos buzik”, vagy “mocskos zsidók”, esetleg “mocskos cigányok”.
Ugyanakkor be kell vallom, kicsit úgy vagyok a magyar fasiszta, náci (vagy hivjuk akárhogyan, a lényeg, hogy mások ellen uszító) hírportálokkal, mint mások a gagyi tévésorozatokkal, amikről ők ugyan "még sosem hallottak”, de azért pontosan tudják, hogy ki halt meg, ki támadott fel, és ki kivel kavar. Időnként bűnös élvezetként beleolvasok egy-egy friss hírbe – különösen olyankor, ha épp engem köcsögöznek és zsidóznak -, majd szörnyülködök, esetleg jókat hahotázok rajta. A “Zsidók az angol királyi házban” című magasröptű írás az utóbbi kategóriába tartozott.
A brit királyi bébi a zsidók messiása?
Most, hogy Alföldi híres-hírhedt István a király rendezése politikai és vallási fanatikusok, meg persze összeesküvés-elméletek célpontja lett, különösen izgalmas és aktuális ez a sztori. „Még mindig nagy kérdés az Egyesült Királyságban sok ember számára az, hogy hogyan tudott egy légiutaskísérő hozzámenni a királynő unokájához Vilmoshoz. Ráadásul úgy, hogy figyelmen kívül hagyta ezt a tényt szinte minden média. Az igazság az, hogy a királyi ház legifjabb asszonya egy zsidó.” – szól a lelkesítő bevezető, majd kiderül, hogy bizony Diana hercegnő is zsidó volt, ennél fogva Vilmos, a trónörökös is az, és nyilvánvaló és szándékos vértisztítást jelent, hogy zsidó asszonyt hozott házhoz a herceg.
A végkicsengés az, hogy “pár zsidó gyerek kezébe kerül majd a korona”, és “a szerencse elhagyja Nagy Britanniát”. Miután kikacagtam magam a low budget fantáziafilm tartalék-forgatókönyvén, kicsit utánajártam, vajon mi a brit és izraeli sajtó álláspontja ebben a minden bizonnyal mindannyiunkat súlyosan érintő témában.
Middleton-Schmiddelton
Ebből pedig nem meglepő módon az derült ki, hogy a pletyka Iránban robbant ki, ahol is egy helyi lap minden kétséget kizáró tényként írta le, miszerint Katalin teljes titokban tért át a keresztény hitre, és csak az esküvő előtt keresztelték meg. Az izraeli Times “Middleton-Schmiddleton” című vicces riposzttal reagált a világméretű összeskövés-elméletre. “Nézzük a jó oldalát: van egy hír, amit a zsidók és az antiszemiták egyforma izgalommal fogadtak”. Előbbieket büszkeséggel töltené el, utóbbinak pedig bizonyítékul szolgálna a világ elitjének “elzsidósodására”, ha kiderülne: a kis trónörökös zsidó volna.
A lap egyébként alapos családfakutatásba kezdett, és valóban találtak zsidó felmenőket Katalin hercegné családjában, így a cikket mókásan a Brian élete egyik sorával zárták: “Csakis a valódi Messiás tagadja le Isten-mivoltát!” A Huffington Post még kevésbé vette komolyan a dolgot, és lehozott néhány egyértelmű bizonyítékot. Például ilyen szóviccel súlyosbítottakat: “Prince, az énekes félig zsidó, tehát aki teljesen herceg, az teljesen zsidó”.
Körülmetélt királyok
A legizgalmasabb persze mégiscsak az, hogyan viszonyulnak a témához a britek, akik ugyebár elméletileg hívő keresztények, és biztosan felvágnák az ereiket, vagy palotaforradalmat szítanának, ha egy zsidó trónörökös kerülne az Anglikán Egyház közelébe – legalább is ezt feltételezné az, aki sosem hallott róla, hogy Viktória királynő a bibliai Dávid király távoli rokonának vallotta magát.
Az évszázadok során komoly spekulációs elméletek láttak napvilágot Anglo-Izraeli teória néven, az pedig csak szította a tüzet, hogy Viktória ragaszkodott hozzá, hogy fiait Dávid király sarjaihoz méltóan rabbi metélje körül. És bár a királyi család férfi tagjait az elmúlt két és fél évszázad során mind körülmetélték, Viktória királynő új hagyományt teremtett, amely a napjainkig tartja magát: Károly herceget is rabbi metélte körül. Udvari pletykák szerint Diana volt az, aki megtörte a tradíciót, mondván: hadd döntsék el a gyerekek, hogy mit akarnak csinálni a saját fütykösükkel, ha majd nagyok lesznek, ám a hercegné halála után mindketten alávetették magukat a procedúrának.
Akárhogy is, vaskalaposnak vélt Anglia Egyháza ide vagy oda, sem a briteket, sem a királyi családot nem zavarja, hogy a zsidókérdésről szóló spekulációk generációról generációra öröklődnek. Persze ha reálisan nézzük a dolgot, miért is lenne bármi baja a zsidókkal egy olyan egyháznak, ami még a melegházasságra is lazán áment mondott? Lord Sacks, Anglia főrabbija így fogalmazott: “A barátságunk a királyi családdal híd a vallásaink között”.
Zsidó = magyargyűlölő?
Na, és itt kanyarodunk vissza Magyarországra – ahol még 2013-ban is felháborodást válthat ki, ha a kereszténység motívumait és szimbólumait valaki korokat és kultúrákat átívelő és összekötő utalásként használja. Oda, ahol “Zsidók a magyar közéletben” címmel szabadon szerkeszthető lista van a neten, amire egyébként zsidókat-nem zsidókat egyarán előszeretettel rápakolnak, mert szerkesztői szerint igazából arról szól, hogy "ki a magyarság ellensége”. (Megjegyzem, én is rajta vagyok, hurrá.)
Oda, ahol generációk nőttek fel úgy a második világháború után, hogy igazából fogalmuk sem volt, mi az, hogy “zsidó”, inkább csak afféle szitokszóként használták, mert így hallották a szüleiktől. Mintha volna bármiféle jelentősége is annak, hogy ki zsidó és ki nem az. Mintha ez meghatározná azt, hogy egy ember jó, vagy rossz. És miközben a gaz zsidók rémtetteit hirdető videók kerülnek fel a netre, arról valahogy nem szól a fáma, hogy gyakorlatlag nincs a világon olyan vallás, népcsoport, nemzet, vagy akár egyén, akinek ne lehetne felróni valamit, aki feddhetetlen volna. Isten nevében gyilkolásszuk egymást, és kénköves pokollal fenyegetőzünk a szeretetről és a megbocsátásról prdédikálva.
A zsidók, buzik, cigányok is lehetnek magyarok, ha tetszik, ha nem
A világ színesen szép. Amikor Londonban éltem, imádtam, hogy a reggeli buszra felszállva kulturális olvasztótégelyben érzem magam, mert mellettem egy arab asszony ül tetőtől talpig bebugyolálva, mögöttem jiddis nyelven kajabál két kisiskolás, előttem egy afrikai nemzeti viseletbe öltözött asszony trónol, a busz elejében pedig kereszt medált viselő angol kisasszony ücsörög az indiai buszvezető mellett. Számomra felfoghatatlan, miféle kára származna egy magyar embernek abból, ha megosztja az országát olyanokkal, akik más szavakkal imádkoznak. Vagy éppenséggel nem imádkoznak egyáltalán. Vagy azonos nemű partnerrel osztják meg az életüket. Vagy zsíroskenyér helyett humuszt esznek pitával.
De a legabszurdabb mégiscsak az, hogy Magyarországot a szívükben-lelkükben nap mint nap és örökkön-örökké hordozó emberek, mint én (vagy bárki, aki magyar földön született), kikiáltható magyarellenesnek és árulónak, ha elmegy világot látni. Mert az “itt élned, s halnod kell” szentírás, és aki Angliában, Németországban, Izraelben, vagy ne adj’ Magyarok Istene a “cionizmus fellegvárában”, az Egyesült Államokban köt ki, az áruló. Nem. Nem vagyunk árulók. Nyitott szívű, kiváncsi emberek vagyunk, akik nem akarnak uniformizált társadalomban élni, ezért elmentünk tapasztalni. De visszajövünk. Vagy nem. Senkinek semmi köze hozzá. Ha életem végéig Kuala Lumpurban élnék, és halandzsanyelven imádkoznék egy majomistenhez, akit én találtam ki, akkor is ugyanannyi jogom lenne magyarnak tartanom magamat, mint annak, aki még a sírkövére is rovásírással vereti fel majd a nevét.
Egy vérből valók vagyunk
Nem az a kérdés, hogy ki zsidó a magyar közéletben, vagy hogy a kis György hercegnek keresztelője, vagy brit milahja lesz, és ha mindkettő, akkor azt mégis hogyan. A kérdés, hogy ha már vélemény, sőt társadalomformáló pozícióba kerül valaki – legyen szó közszereplőről, vagy királyi sarjról -, társadalmi feszültséget gerjesztve a jelentéktelen külömbségekre összpontosít, vagy a békét szolgálja azzal, hogy a hasonlóságokra, az egység fontosságára hívja fel a figyelmet. Nincs vallás, amelynek alapjai ne ugyanarra a néhány egyszerű kinyilatkoztatásra épülnének: “Szeresd felebarátod, ahogy önmagad szereted,”, és “Ne ítélj, hogy ne ítéltess”.
Aki hisz Istenben, annak tudnia kell, hogy ő az egyetlen, akinek joga van ítélkezni – de ő is inkább a megbocsátásról híres. Aki pedig a sorsban hisz, az azért nem nyilatkozhat becsmérlően mások vallásáról vagy származásáról, mert a karma törvénye értelmében rajta csattan majd az ostor. Aki pedig nem hisz semmiben sem, az egész egyszerűen azért ne vegyen részt zsidózásban, cigányozásban, köcsögözésben, mert olyan világot teremt vele, ahol boldogtalan, keserű emberek népesítik be az országot: van, aki azért depressziós, mert nem mer önmaga lenni, más pedig azért szenved, mert mások nem olyanok, mint ő, és képtelen elengedni azt az illúziót, hogy kizárólag egy igaz út van. Ahogy a Dzsungel könyve farkasai köszöntötték egymást: “Egy vérből valók vagyunk, te és én”.
Szeretetforradalom – most!
A világ változik – végre. Hatalmas dolog, hogy Ferenc papa kimondta: “Az antiszemitizmus összeegyeztethetetlen a keresztény hittel.”, és hogy “Ha egy meleg tiszta szívű, és Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem”. Csodálatos, hogy Izrael Állam Magyarországi Nagykövetségének Facebook oldalán a Ramadan beköszöntével a következő bejegyzés jelent meg: “Minden muszlim testvérünknek békés, áldott Ramadant kívánunk.”
Búcsúzóul álljon itt egy idézet Jordánia királyától, aki a napokban olyan beszédet mondott, hogy örömömben kicsordult a könnyem. Így szólt: "Az egyiptomi és szíriai polgárháborúk azt mutatják, hogy el kell határolódnunk a vallási és etnikai különbségekből fakadó erőszaktól, mert ez az út az Iszlám pusztulásához vezet." Mérföldkő az emberiség ébredéséhez és a világbékéhez vezető úton, hogy egy muszlim ország vezetője elég bátor volt ahhoz, hogy ezt kijelentse – tudatában annak, hogy magára haragíthatja a szélsőséges iszlám terrorszervezeteket. Sőt, ezzel a kijelentéssel még azt is megkockáztatta, hogy ő is felkerül a “zsidó listára”.
Ám ha az az összeesküvés-elmélet is megszületik, hogy a keresztény egyház, a globális media, a világbank, és a politikai elit mellett még az arab országok is zsidók titokos barátai, akkor már csak három kérdés maradt. Mi értelme ennek a destruktív, sötétséget, fájdalmat, személyes és globális káoszt teremtő gyűlölködésnek? Mikor hagyjuk abba egymás hibáztatását, és ismerjük fel, hogy változást csakis az egyéni felelősségvállalás hozhat? És végül… kibékülünk végre, Testvéreim?
