Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sarah Silverman komikus a "Ha az élet citromot ad, készíts limonádét!" jótanácsot "If God gives you AIDS, make lemonAIDS!" szóviccre módosította. Steiner Kristóf arról, miért nem tragédia ma már egy pozitív HIV-teszt.
Bár a világ HIV-fertőzöttjeinek csaknem fele heteroszexuális nő, máig erősen tartja magát az a feltételezés, hogy a dolog csak a homoszexuális szubkultúrát érinti - ennek következtében csaknem negyvenmillió olyan HIV-pozitív ember él a földön, aki mit sem tud az állapotáról. A társadalmi stigmáktól és kirekesztettségtől való félelem (vagy egyszerűen csak tudatlanság) miatt a Föld hétmilliárd lakosa közül csupán mintegy százmillió jár rendszeres szűrésre évente. Így aztán sokaknak esélyük sincs arra, hogy közelebbről megismerjék, mi is az, amitől annyira rettegnek, az információtól való elszigetelődés pedig csak a téveszmék (és ezáltal a fertőzöttek) számát gyarapítja.
Folyamatosan megy például a "buzizás", miközben évről évre magasabb a fertőzött heteroszexuálisok aránya, hisz – mivel sokak fejében a HIV még mindig "a melegek betegsége" –, heteró egyéjszakások közt a védekezés fel sem merül, mint opció. Sokak számára ugyanakkor egyenesen elképzelhetetlen, hogy egészséges emberként megkockáztassák a szexet egy HIV pozitív partnerral, pedig a vírust általában épp olyanok terjesztik, akiknek lövésük sincs róla, hogy hordozzák.
Mindenkinek lesz egy HIV pozitív barátja?
"Biztos vagyok benne, hogy mindannyian ismertek, vagy fogtok ismerni valakit, aki AIDS beteg" – ez a mondat Madonna ajkait hagyta el valamikor korai kilencvenes években. Bevallom, akkor, kis tinédzserként úgy hittem, hogy ez az AIDS dolog igazából csak Amerikában, meg persze Afrikában ennyire hangsúlyos kérdés, és az egyetlen pozitív, akit "ismertem" Freddy Mercury volt. Annyi esélyt láttam rá, hogy minden barátomnak legyen legalább egy olyan ismerőse, aki HIV pozitív, mint mondjuk arra, hogy minden barátomnak legyen mobiltelefonja, vagy hogy a videótelefonálás a James Bond filmekből a mindennapi életünk részévé váljon. Azóta eltelt pár évtized, és kiderült, hogy Madonnának már megint igaza lett...
A HIV szűrés olyan, mint a fogmosás
Mire tizenkilenc éves lettem, elérkezettnek láttam az időt, hogy elmenjek életem első HIV szűrésére. Akkoriban még nem volt Szex és New York, ezért aztán meglehetősen meglepett a kérdések tömkelege: "Szexeltél külföldivel az elmúlt egy év során?", "Előfordult, hogy nem védekeztél szex közben?", "Tudod, hogy a HIV vírust szájon át is elkaphatod?", és persze "Hány szexpartnered volt az elmúlt év során?". Nem épp azok a kérdések, amikről szívesen dumálgatunk - hacsak nem egy összeszokott baráti társaság játszik "Felelsz, vagy mersz?"-t.
Miután átestem a tűkeresztségen, biztos, ami biztos, évről évre elvégeztettem a vizsgálatot - olyankor is, amikor monogám kapcsolatban éltem. Olyankor pedig, amikor nyomós okom volt tartani attól, hogy összeszedhettem valamit, haladéktalanul dokihoz mentem. A legdrámaibb élmény Londonban ért, ahol a szexuális úton terjedő betegségekről készült szűrés eredményét telefonon diktálja le egy gép. "Klamídia... negatív. Gonorrea... negatív. HIV... negatív." A meglehetősen lélektelen módszernek köszönhetően olyan érzés volt, mintha minden vírus neve után hosszú percekre hallgatna el a robot dokim.
Pedig a rendszeres HIV szűrés olyan, mint a fogmosás: van kedvünk vagy nincs, túl kell esni rajta. Néhány éve az MTV szervezett Budapesten egy HIV prevenciós rendezvényt, ahol felkértek a Staying Alive Alapítvány egyik hazai nagykövetének. Kicsit fura volt, hogy kamerák kereszttüzében vesznek vért tőlem, és még furcsább lett volna egy interjú és egy színpadi beszéd között, az Erzsébet téri Gödörben megtudni, hogy HIV pozitív vagyok, de úgy voltam vele: a jó ügyért mindent - különösen, mivel a 90-es évekhez képest sajnos egyre ritkábbak az AIDS prevenciós események és kampányok Magyarországon.
Olyan is volt, amikor tényleg össze is szedtem valami apróságot, és felnőtt emberként végig kellett hallgatnom, ahogy egy (nálam legalább hét évvel fiatalabb) szociális munkás egy erre a találkozóra fenntartott kis irodában anyukás hanglejtéssel, részletesen elmagyarázza nekem a biztonságos szex alapjait. Nem állítom, hogy nem volt kissé megalázó - pont úgy beszélt velem, mint ahogy a kisgyereknek magyarázzák a szülők, hogy ne másszanak fel a székre, vagy a kamaszoknak, hogy tanuljanak rendesen, különben megbuknak. Ugyanakkor persze tudtam, hogy marhára megérdemlem a fejmosást. Ha ugyanis valaki átfogó képet akar kapni a fertőzésről, órákon át szörfözhet a különféle alapítványok és szervezetek honlapjain (ilyen pl a http://www.hatter.hu/hiv), vagy a feljebb már említett Hivpozitív.hu-t összerakó Shivamantra személyes blogja), erre dedikált, hivatalos, valóban hasznos információkat tartalmazó állami HIV- és AIDS-információs weboldal ugyanis még mindig nincs.
Könnyebb elhallgatni, mint bevallani?
Korábban is ismertem HIV-pozitív embereket - hallomásból, egy barát barátjaként, ilyesmi -, de személyes vonatkozásban az első találkozásom a HIV-vel igencsak drámai volt. Épp valami randiszerűségen voltam valakivel, amikor csörtetve berontott az étterembe egy hosszú, szőke hajú, kidolgozott tesű srác, és elkezdett kristálypoharakat hajigálni felém. Mint kiderült, a "randim" pasija volt, majd miután hisztérikusan elhagyta a helyszínt, a férfi elmesélte a sztorijukat. "Egy évvel ezelőtt összevesztünk valami hülyeségen, én pedig részegen odavetettem neki, hogy ha nem tetszik neki valami, akkor menjen és keressen magának valaki mást. Elment otthonról hajnalban, mérgesen, megbántva, benyomva, és tényleg összekavarodott valakivel. Három héttel később egy rutin szűrésen derült ki a tragédia. Azóta engem hibáztat, nekem pedig nincs szívem szakítani vele, pedig már jóval azelőtt nem működtek a dolgok közöttünk, mielőtt megtudtam, hogy pozitív."
Már ekkor is kicsit borzongató érzés volt, hogy ennyire közel ért hozzám a HIV téma, de nem sokkal később jött a következő sokk: egy közeli barátom a Facebookon üzent rám: "Jobb, ha tőlem tudod meg, mintha pletykákból értesülsz: pozitív vagyok."
Észrevettem, hogy a fertőzöttek számára valójában nem is az egészségi állapotuk jelenti a legnagyobb tragédiát, hanem az, hogy gyakran még a saját szüleiknek sem mernek színt vallani. Rájöttem, hogy a mi felelősségünk - mármint a miénk, HIV negatívoké -, hogy olyan világot teremtsünk, ahol egy fertőzött sem érzi magát ufónak. Éreztem, ez más a sokadik jele annak, hoigy ideje átformálnom a betegségről alkotott képemet.
Harminc éve pozitívan
Ezt csak megerősítette a HIV-vel való ismerkedésem következő epizódja, ami már Tel Avivban esett meg. Lassan másfél éve nem voltam szűrésen, ezért idejét láttam elmenni, de a londoni tapasztalatok birtokában tartottam tőle, hogy Izaelben még idegőrlőbb lesz a dolog. Igyekeztem tudomást sem venni a szűrés szükségességéről, gondoltam, majd csak adódik egy alkalom magától anélkül, hogy erőfeszítéseket tennék érte.
Aztán egyszercsak kaptam egy üzenetet egy Tel Avivba érkező, Christophe nevű svájci sráctól, aki a neten talált rám, és mivel az itteni TimeOut magazin gay rovatát vezetem, ő pedig egy svájci lapnak ír, gondolta összefuthatnánk. Az együtt töltött délután során bemutatta szintén Christophe nevű férjét (nem vicc!), akivel tizenöt éve alkotnak egy párt. Hamar kiderült, hogy mindkét Christophe HIV pozitív. Életemben először találkoztam valakivel, akitől bármit, tényleg a világon bármit kérdezhettem erről az állapotról, ő pedig lelkesen válaszolgatott. Legnagyobb meglepetésemre ezek a negyvenes férfiak jobb formában voltak, mint a legtöbb harmincöt éves ismerősöm, és amikor arról kérdeztem őket, érzett -e bármiféle leépülést az elmúlt három évtized során, megrázták a fejüket. Partiznak, sportolnak, szexelnek, utaznak, dolgoznak... élnek.
Az este további részében megmutattam nekik a város legizgalmasabb bárjait és kocsmáit, és miközben egyre világosabbá vált számomra, hogy a HIV semmiképpen sem halálos ítélet, elhatároztam: holnap tényleg elmegyek a szűrésre.
AIDS-ből limonádé
Hála a Christophe-okkal töltött estének életemben először sokkal nyugodtabban ültem a váróteremben, és ahelyett, hogy azon lamentáltam volna, mi lesz velem, ha pozitív a teszt, Sarah Silverman tévéshow-jának ide vágó epizódját néztem a mobilomon. Az érzéketlen humoráról híres stand up komikus a "Ha az élet citromot ad, készíts limonádét!" jótanácsot "If God gives you AIDS, make lemonAIDS!" szóviccre módosította.
Ahogy vihorásztam Sarah trampliságán, valahogy tényleg mélyen és tisztán megértettem, hogy a HIV épp olyan, mint az élet bármely más kihívása. Nyilván nem ideális helyzet úgy élni, hogy az embernek bogyókat kell szednie élete végéig, de hát az sem éppen ideális, hogy olyan világban élünk, ahol tonnaszámra ontjuk a szemetet az óceánba, vagy ahol kilukasztottuk az ózonréteget. Ha az a sorsom, hogy még egy lépésről közelebbről ismerjem meg ezt az állapotot, akkor annak így kell lennie. Aztán szólítottak, leültem egy kis asztal mellé egy irodában, és egy kedvesen mosolygó, rasztahajú, fekete nőci közölte velem, hogy egyelőre nem kell így lennie, negatív vagyok. Természetesen örültem, hogy minden oké, de a "nagy kő esett le a szívemről" érzés ezúttal elmaradt, és gyanítom, hogy az évi rendes szűréseim sosem járnak többé akkora stresszel, mint korábban.
Mostanra megértettem, hogy ha pozitív lennék, akkor sem lennék egyedül. Évente átlagosan négymillióan tudják meg, hogy nagyot változik az életük, és bár közülük biztosan sokan kétségbeesnek, vagy időről időre depresszióba zuhannak, azért jó tudni, hogy ma már a gyógyszerek segítségével épp olyan hosszú életre számíthatnak a fertőzöttek, mint akik HIV negatívak. Naponta 1500 kisgyerek fertőződik meg vagy születik a vírussal - hogyan élhetnének teljes életet, hogyan nőhetnének fel úgy, hogy nem érzik magukat kirekesztve, ha a fertőzötteket valamiféle szerencsétlenül járt kaszt tagjaiként bélyegezzük meg?
A diszkrimináció egyik legabszurdabb formája, amikor egészséges emberek úgymond beteg embereket néznek le és taszítanak ki maguk közül. Azt hiszem, mindannyiunknak jót tenne, ha egy rettegett betegség helyett mindannyiunkat érintő témaként gondolnánk a HIV kérdésre, és saját, személyes történeteken keresztül, tudatosan ismernénk meg azokat, akik nap mint nap együtt élnek a vírussal. Hamar rájönnénk, hogy az égvilágon semmiben sem különböznek tőlünk. Vagy talán egyvalamiben mégis: különös képességük van rá, hogy emlékeztessenek minket az összetartás és az elfogadás elemi fontosságára, és a csodálatos emberi élet értékelésére.
