Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Muszlim nők az olimpián? Nem barátjuk az internet, hír, fénykép szinte nincs róluk. Mik az álmaik?
Muszlim nők az olimpián? Ha észre is veszi őket a világ, leginkább azért beszélnek róluk, mert máshogy vannak öltözve. Pedig ezek a nők kőkeményen dolgoztak azért, hogy ott lehessenek Londonban, sok szempontból sokkal-sokkal keményebben, mint magyar, amerikai vagy albán versenytársaik. Irán, Irak, Pakisztán, Szaud-Arábia, Bahrein (és még sorolhatnánk) sportolónői szinte láthatatlanok, nem barátjuk a google, képet, cikket találni róluk alig lehet.
Gondolhatnánk, hogy milyen szerencsések ezek a nők, hiszen letettek már annyit az asztalra, hogy bármikor menedékjogot kérhetnek egy sokak szerint könnyebben élhető országban, és végre szabadok lehetnek. Sokkal bátrabbak ennél, nem magukért, hanem országaikért és/vagy honfitársnőikért küzdenek.
Személyes álmaik óriásiak, származástól függően békét, szabadságot, egyenlő jogokat szeretnének. Sportolói álmaik között viszont olyan dolgok szerepelnek, mint egy 50 méteres úszómedence, hogy végre ne egy szállodai medencében kelljen edzeniük (napi egy órában, mert a többi a férfiaké), vagy épp egy olyan stadion, ahol anélkül futhatnak, hogy edzésüket szitkozódó férfiak tucatjai kísérnék.
Szaud-Arábia színeiben először vehetnek részt női sportolók olimpián Londonban. Jelenlétük jelentős részben a nemzetközi sportdiplomácia sikere is, az országot ugyanis nemi diszkrimináció miatt kizárással fenyegették. Afganisztánhoz hasonlóan a szaúdi férfiak többsége határozottan ellenzi, hogy a nők sportoljanak, ám a hivatalos kommunikáció ragaszkodik ahhoz, hogy döntésüket nem külső tényezők vezették.
Nevüket elhallgató, magas beosztású szaúdi hivatalnokok a BBC-nek úgy nyilatkoztak, "hiszünk abban, hogy a társadalom képes lesz elfogadni ezeket a változásokat". A hivatalos bejelentés úgy szólt, ha sikeresen kvalifikálnak, szaúdi sportolónők is részt vehetnek a játékokon, természetesen a "méltóságukat nem sértő" ruházatban.
A muszlim sportolónők ruházata azokban számos érdekes kérdést felvet, hiszen sokan jönnek olyan közegből, ahol az olimpiákon megszokottnál lényegesen kevesebbet szokás megmutatni magukból. Ebben "a hidzsáb nem fogyatékosság" mottójú képgalériában olyan sportolónők szerepelnek, akik úgy határoztak, hagyományaiknak megfelelően hajukat takaró kendőben szerepelnek a játékokon. Nem is okoz ez gondot egy tornásznál, vívónál, vagy súlyemelőnél, kitört viszont a botrány a dzsúdó világában. A nemzetközi szövetség viszont közölte, hogy a ruhadarab használata verseny közben nem biztonságos, és ragaszkodnak ahhoz, hogy minden induló a sportág szellemében, a sportág elveinek megfelelő ruhában versenyezzen – hidzsáb nélkül.
Számunkra ez legfeljebb egy érdekes epizód volt, az érintett sportolónő és családja számára azonban súlyos kérdés, amire nemigen van jó válasz. A sportolónő, Wodjan Ali Seraj Abdulrahim Shahrkhani apja azzal fenyegetőzött, lánya ilyen feltételekkel inkább nem száll versenybe. Az, hogy ezzel saját és lánya életét védte, vagy az elveinek megfelelően döntött, mindegy is. Az, hogy a dzsúdószövetség végül meghátrált, és mégis engedi Shahrkhanit hidzsábban versenyezni, még rosszabb fényt vet a testületre. A hidzsab megtiltása így, hogy végül is kiderült, a biztonsági aggályok mondvacsináltak voltak, arrogáns, a kulturális érzékenységet, a toleranciát nélkülöző lépés volt.
Szaúd-Arábia másik sportolónője, a futó Sarah Attar egyébként vicces módon Kaliforniában született és nőtt fel, jelenleg is ott jár egyetemre, ám édesapja szúdi, ezért kettős állampolgárként ő lett a csapat másik női tagja. És igy változott át Sarah Attar átlagos kaliforniai egyetemistából muszlim futónővé.
Sarah Attar nincs egyedül a futópályán furcsa öltözékével, a száz méteren induló afgán Tahmina Kohistaninak kisebb gondja is nagyobb annál, okoz-e számára hátrányt a több és melegebb ruha. Tahmina, aki a hétköznapokban Kabulban edz, legnagyobb londoni élményeként azt tartja számon, hogy lement a pályára edzeni, és ez nem érdekelt senkit. Otthon ugyanis minden edzését több tucat, időnként többszáz hangosan átkozódó és szidalmazó férfi nézi végig, akik azt kiabálják, hogy menjen haza, rendes nőnek nincs keresnivalója a sportpályán.
"Az országomban minden nap bombák robbanak, emberek halnak meg. Nagyon fontos számomra, hogy képviselhetem ezt a rengeteg problémával küzdő országot. A nagyvilág úgy véli, mi háborút szeretnénk, hogy nem teszünk meg mindent a békéért, de ez nem igaz. Szabadságra van szükségünk, szeretnénk szabadok lenni" – nyilatkozta Kohistani a Telegraphnak. Az interjúban nagyon visszafogottan azt is elmondta, "az afgán társadalom nem jó a nőkhöz. A nőknek nincs idejük magukra".
Tahmina Kohistani az afgán olimpiai küldöttség egyetlen női tagjaként sokszor érzi magát elszigetelve, amikor a küldöttség másik öt (férfi) tagja együtt üldögél. Azt mondta, akármilyen jól szerepeljen is, addig nem lesz elégedett, míg országából több nő nem indul majd az olimpián.
A szigorúbb muszlim országok sportolónői Budapestről, egy számítógép mögül nézve szinte alig léteznek. Alig néhányat találunk meg az interneten, pláne facebookon vagy twitteren, szinte nincsenek róluk fényképek, sem google-ban, sem a nagy képügynökségek adatbázisaiban. Ha rákeresünk a nevükre, megtaláljuk a tényt, hogy indulnak az olimpián, de nem derül ki, kik ők, honnan jöttek, hogyan élnek. Még kevésbé derül ki, hogyan szeretnének élni. Milyen a szabadság, amit maguknak elképzelnek?
