Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mi újat mondhat a dietetikus egy fogyókúrázó nőnek? Az átlagos fogyókúrázó nő már minden diétát kipróbált, minden kajának fejből tudja a 100 grammra levetített kalóriatartalmát, öt konditerembe is bérlete van, félretette egy egész havi fizetését, hogy egy hónapra személyi edzőt fogadhasson és mégis kövér. Vagy legalábbis van rajta néhány kiló felesleg.
Miért nem működnek a diéták, és hogyan lehetne hosszú távra és nem túl nehezen megszabadulni az extra kilóktól?
Heather Bauer, aki jelenleg New York egyik legnépszerűbb (és vélhetően az egyik legjobban kereső) dietetikusa, ezekre a kérdésekre próbált meg választ találni.
„Nem halat adunk, hanem megtanítunk halászni” – ez a jelmondata annak a Nu-Train (Nutrition Training) nevű táplálkozási tanácsadó központnak, amelyet 2001-ben alapított. Ez alatt azt érti, hogy a klienseknek nem elsősorban olyasmiket mond, hogy reggelire csak gyümölcsöt egyenek, vagy szakítsanak a szénhidráttal, hanem azt tanítja meg nekik, mihez kezdjenek amikor a nagyi vasárnapi ebédjén a nyolcadik fogást tolják az orruk elé, és a nagyi szemét elfutja a könny, ha nem kóstolják meg.
Nem működhet hosszú távon egy olyan diéta, amelyik szembe megy az ember életstílusával és táplálkozási szokásaival – állítja Bauer. Legújabb könyvében, melynek címe Bread is the Devil (A kenyér a bűnös) – azokat a tipikus „bűnösöket” gyűjti össze, amik általában gallyra vágják a fogyókúrát. Nemcsak felsorolja ezeket a diétagyilkos veszedelmeket, hanem abban is segítséget nyújt, hogy leszámolhassunk velük.
A Huffington Post majdnem egy teljes fejezetet közöl a könyvből, mégpedig azt, amelyikben az érzelmi kényszerevésről van szó. Szerintem mindenki számára ismerős a dolog...
„Velem is előfordult már, pedig én dietetikus vagyok” – mondja Bauer. (Hát lehet, hogy előfordult már vele, de biztosan nem túl gyakran. Csinos, jó alakú szőke nőt képzeljenek el, már a megjelenése is olyan, hogy látható, nem az a bort iszik - vizet prédikál típus.)
Érzelmi kényszerevésnek azt nevezzük, amikor nem azért eszünk, mert éhesek vagyunk, vagy mert a társaságban mindenki más is eszik, hanem azért, mert annyira stresszes volt a nap a munkahelyen, hogy hazafelé muszáj egy csokis fánkot venni a péknél. Vagy mert kiderül, hogy a húgodnak végre sikerült teherbe esnie, amit csak úgy lehet méltóképpen megünnepelni, ha felfalod az összes sajtot, amit a hűtőszekrényben találsz. A pillanatnyi hangulat, akár ideges, akár vidám, akár szomorú az ember, nagy hatással lehet arra, hogy mit és mennyit eszünk.
Heather Bauer szerint az érzelmi kényszerevés az egyik legveszedelmesebb dolog, ami az embert fenyegeti, még akkor is, ha az illető nem diétázik.
Ilyenkor az ember hirtelen jelentkező érzelmek hatására (frusztráció, düh, öröm, szomorúság, vagy akár valamilyen örömhír) kezd el enni, ezért fordulhat elő, hogy mire észbe kap, máris magába is tömött valami nagyon kalóriadús dolgot, ráadásul úgy, hogy sem éhes nem volt, sem a társasági evés adta örömben nem részesült. Ezért aztán bűntudat gyötri, szóval az elfogyasztott finomság keserű, rossz emlékké válik.
Pácienesei beszámolója szerint olyan, mintha tudattalanul cselekedne az ember. „Annyira kikészültem attól, hogy megint veszekedtünk a férjemmel, hogy idegességemben bekanalaztam egy egész doboz jégkrémet, pedig az ízét sem éreztem.” „Annyira felidegesített a főnök hülyesége, hogy muszáj volt lemennem a büfébe egy csokiért.”
Ilyenkor az ember agyatlanul, eszement módon ráveti magát az ételre, de az evés nem okoz örömet. Ha valóban éhes az ember, akkor képes várni egy kicsit mielőtt enni kezd, és átgondolni mit is kíván ebédre. A kényszerevés ezzel szemben – ahogyan a neve is sugallja, – olyan, mint egy kényszerítő erő, ami sok esetben kifejezetten egy bizonyos fajta élelmiszerre irányul. (Chips, jégkrém, pizza.) A legtöbb esetben az érzelmi kényszerevők szénhidrátot akarnak, édes, vagy sós formában.
Tovább nehezíti a dolgot, hogy nagyon könnyen ördögi körré válhat. Sok esetben a tudat, hogy valaki túlsúlyos és nem sikerül a fogyás, kiválthat akkora frusztrációt, vagy elkeseredettséget, ami elegendő ahhoz, hogy az illető rendszeresen túlegye magát.
Jó, de mit lehet tenni ellene?
Nem szabad hagyni, hogy az érzelmi kényszerevés áldozataivá váljunk - szögezi le írásában Bauer. Az efelé vezető első lépés pedig az, ha felismerjük, és az irányításunk alá vonjuk a problémát.
Először azt kell megérteni, hogy mi zajlik le az agyban, ami miatt enni kezd valaki akkor is, ha nem éhes, és nem is így tervezte. Azután meg kell vizsgálni az ilyenkor jellemző körülményeket. Végül azt kell megtanulni, hogy hogyan lehet kontrolálni az ilyen helyzeteket.
Az első tennivaló, hogy néhány napig vezessünk táplálkozási naplót. Nem nagy feladat, mindössze annyit kell tenni, hogy feljegyzést készítünk mindenről, amit aznap elfogyasztottunk. Plusz egy-egy szóban odaírni mellé, hogy evés közben éppen milyen volt a hangulatunk. Miért is ettük meg azt a Túró Rudit? Mert éhesek voltunk, vagy inkább azért, mert elegünk volt a kolléganő ordító telefonbeszélgetéseiből és fejkiszellőztetés közben arra jött a büfé? És a vacsora utáni Nutella-kanalazás? Éhesnek, vagy inkább magányosnak éreztük magunkat?
Már 2-3 nap után jól látható lesz, ha a túlevés mögött érzelmi okok húzódnak meg. De a tanácsom az, hogy aki komolyan gondolja, az ne 2-3 napig vezesse a táplálkozási naplót, hanem tovább. És mindenképpen írjon bele olyan, sikerként elkönyvelhető dolgokat is, amikről úgy érzi, hogy elősegítették a fogyást. Egészen apró dolgok is idekerülhetnek, például, hogy megvette ugyan a büfében a Túró Rudit, de aztán odaajándékozta valamelyik kollégájának.
Ezek után azt kell végiggondolni, hogy vajon mi okozza a stresszt, Nem kell hozzá pszichológus, ez a kérdés általában józan paraszti ésszel is megválaszolható. Sokszor a stressz okozó körülmények listázása már önmagában enyhíti a hatásukat. (Ez az első lépés a kontroll felé.)
Egyszer felbukkant nálam egy kétségbeesett páciens, - meséli könyvében Heather Bauer - hogy nem érti a dolgot, új munkahelye van, és négy hónap alatt majdnem 10 kilót felszedett. Mintha eltűnt volna az akaratereje, folyton eszik, semminek nem tud ellenállni. A beszélgetésünk során kiderült, hogy a főnöke maximalista, őneki pedig nagyon fontos, hogy megfeleljen az elvárásoknak.
Először azt kellett megértenie, hogy az akaraterejével semmi baj nincs. A nem szűnő stressz elől menekül az evéshez, ami vigaszt jelent számára, és néhány percre elszakítja a valóságtól. Már a második találkozó alkalmával kiderült, hogy ennek megértése nagy segítség volt. Ahelyett, hogy úgy érezte volna, hogy elvesztette irányítását az élete felett, rájött, hogy ha odafigyel, akkor időben megakadályozhatja a falásrohamokat.
A főnöke tulajdonságait nem tudja megváltoztatni, de azt, hogy ő maga hogyan reagál egy élethelyzetre, azt igen. Azt is elhatározta, hogy megpróbál a cégen belül egy másik pozícióba kerülni, ami nem sokkal később sikerült neki. Szenvedő alanyból az események irányítójává vált, és ettől fogva nem esett az érzelmi kényszerevés csapdájába.
Ennek a problémának a megoldása Bauer szerint a hatalom és a siker miatt érzett örömben rejlik. Tűzzünk ki célokat, magunk elé, amelyek először csak egészen aprók, például hogy délután négykor megeszem az uzsonnámat, aztán vacsoráig semmit. Sikerült? Szuper. De nem csak fogyással kapcsolatos lehet a cél. Ma este kitakarítom a cipős szekrényt, amit már régóta halogatok. És így tovább. A célok apránként növekedhetnek, a lényeg, hogy sikerre tervezzünk. Ettől annyira megnő az ember önbizalma, hogy egy idő után úgy érzi majd, hogy bármire képes, és ilyenkor ez általában valóban így is van.
A Wall Street diéta
Heather Bauer első könyve a Wall Street Diet hatalmas siker lett, a túlsúlyos menedzserek bibliája. Nemrég alkalmam nyílt beleolvasni, valóban nagyon praktikus könyvnek tűnik, sorra veszi azokat a tipikus élethelyzeteket, amikkel egy mindig rohanó üzletember, vagy üzletasszony szembesül. Konferencia, üzleti vacsorák, mit csináljon az ember a bőséges szállodai reggelivel, vagy akkor, amikor négy órát kell várnia egy repülőtéren és beül a kávézó-étterembe. Mit tegyen, aki nagy irodaházban dolgozik és majdnem mindennap meg kell ünnepelni valamelyik munkatárs születésnapját? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vesz sorra a könyv, amit nem volt még alkalmam végigolvasni, de mint mondtam beleolvastam, és az alapján használhatónak tűnik.
