Van, aki a felesleges kilóktól, és van, aki a felesleges információtól szeretne megszabadulni az új évben. Egy, a napokban megjelenő könyv arra a kérdésre igyekszik választ adni, hogyan rendszabályozhatjuk meg információfogyasztási szokásainkat.
Clay Johnson könyve nyomtatásban még meg sem jelent, máris nagyon népszerű. (Egyelőre csak Amazon Kindle-ön elérhető, nyomtatásban csak január 18-án jelenik meg.) A szerző abból indult ki, hogy ahogyan a felelőtlenül fogyasztott étel, a junk food felelős az elhízásért annak minden káros velejárójával együtt, úgy a junk információ végzetes hatással lehet produktivitásunkra, hatékonyságunkra, és ami még rosszabb, visszájára fordulva a tudatlanság melegágyává válhat.
A könyvben Johnson ezen teóriát taglalja és magyarázza el részletesen, a lifehacker cikkében viszont arra vonatkozólag ad tanácsokat, hogy hogyan vághatunk bele az újévi információdiétába és kezdhetünk el megszabadulni az üres mentális kalóriáktól.
Vezessünk naplót! – tanácsolja elsőként. Aki valaha fogyókúrázott, annak ismerős lehet a táplálkozási napló fogalma. Arra szolgál, hogy papíron, leírva (döbbenten) lássuk magunk előtt, mi mindent eszünk meg naponta, és ezek közül mennyi a hasznos és mennyi az, ami csak felesleges (és hízlaló) majszolás.
Kezdjük el hasonló módon figyelemmel kísérni és dokumentálni információfogyasztási szokásainkat. Vezessük néhány napig, hogy minek az olvasásával vagy nézésével (nyomtatott, vagy nem interneten olvasott termékek, televízió) mennyi időt töltöttünk. Amikor internetezünk, használjuk, a RescueTime programot, vagy valami hasonlót, hogy nyomon követhessük az olvasgatással, kattintgatással eltöltött időt. Már a naplóban látott eredmények komoly segítséget jelenthetnek abban, hogy meghatározzuk a következő lépést.
Az információdiétában az a jó, hogy néhány technikai eszköz alkalmazásával ráerősíthetünk saját elszántságunkra. Ezek az eszközök általában nem kerülnek pénzbe, és néhány egyszerű kattintással beállíthatóak a számítógépünkön. Jelentősen meg fogják könnyíteni a diéta betartását. A korábban említett RescueTime például azt ígéri, hogy heti 4 óra időt takarít meg használóinak. Megadott időre blokkolja a gazdája által kijelölt nemkívánatos, figyelemelterelő oldalakat, nyomon követi, hogy melyik oldalon mennyit bolyongtunk, és kíméletlen grafikonokkal is szembesít bennünket az elkattintgatott időnkről. Van ingyenes verziója is, de 6-9 dollár körüli árért már a profi változatot is be lehet szerezni. A szerző, aki maga is informatikai szakember, azért nem állja meg, hogy figyelmeztessen rá, hogy a szoftver ezeket az adatokat összegyűjti és el is raktározza.
Az óvatosabbaknak inkább más, egyenként összeszedett megoldásokat javasol, mint például az AdBlock-ot, ami a Firefoxra és a Google Chrome-ra is pillanatok alatt letölthető. A program nem engedi, hogy a hirdetések megjelenjenek, és ezzel akkor is időt takarít meg a használójának, ha az amúgy nem nézné meg, csak bezárogatná az illető oldalakat. A cikkben még sok hasznos technikai tanácsot olvashatunk, nem utolsó sorban a Facebook és a Twitter megfelelő értesítési beállításairól, de a könyv ennél sokkal többről szól.
Olyan kérdéseket tesz fel - és válaszol meg, sokszor elég provokatív módon -, hogy miért éppen azokat az oldalakat/lapokat fogyasztjuk, amelyeket, és hogy milyen egészséges döntéseket hozhatnánk információfogyasztásunkkal kapcsolatban. A könyv marketingje egyébként remek: a hozzá tartó weboldalon máris egész kis diétázó közösséget verbuvált össze a szerző, akik közül néhányan ismert cégek munkatársai.
Érdemes beleolvasni a szerző blogjába, hiszen már onnan is rengeteg tippet és tanácsot - és nem utolsósorban gondolkodásra buzdító teóriát - találhatunk a témával kapcsolatosan. Például, hogy miért érdemes infovegetáriánusnak lenni (ő az infovegán szót használja, én azért fordítom infovegetáriánusnak, mert a vegán szó jelentésével talán nincsenek annyian tisztában.)
Az információt ugyanúgy fogyasztjuk, mint az élelmiszereket, írja Johnson, ugyanakkor ritka az olyan eset, hogy tudatosan döntenénk el, mikor, mennyi és milyen információt veszünk magunkhoz. Döntéseink nélkülözik a szándékosságot, nem tudatosak. Azokat az írásokat olvasgatjuk, amelyekkel nagyjából egyetértünk, akár azért, mert a barátaink javasolták őket a Facebookon/Twitteren, akár mert azon médiumok egyikében jelent meg, amelyek amúgy is közel állnak a szívünkhöz vagy politikai meggyőződéseinkhez. Mindez leginkább talán a hírfogyasztásunkban érhető tetten. Viszonylag kevés jobboldali beállítottságú ember lenne hajlandó az ATV reggeli műsorát nézni, és a baloldal hívei is ráncolnák a szemöldöküket, ha a Hír TV-ből kellene megtudniuk, mi történt aznap a világban. (Johnson természetesen nem ezeket a példákat hozza fel.)
Az információfogyasztásnak ugyanúgy megvan a maga tápláléklánca, mint az élelmiszerfogyasztásnak – megy tovább fejtegetésében a szerző. A legtöbb hír a tények bizonyos állásán alapul, aztán pedig a feldolgozottság sok-sok lépcsőfokán rángatják keresztül, míg végül megérkezik a képernyőre - egészen másként, mint ahogyan eredetileg kinézett. Nemcsak elvonnak belőle úgymond "érdektelen részleteket", hanem hozzá is tesznek: szakértői megszólalást, elemzői véleményt, grafikonokat, és sok minden mást, mielőtt a hírfogyasztók elé kerülne. Ha ez egy étel volna, akkor egy valamirevaló vegetáriánus nem kérne belőle: megpróbálna inkább olyan táplálékforrásokat keresni, amelyek mentesek az adalékanyagoktól. Az infovegetáriánus szándékosan provokatív besorolás. Olyasvalakit takar, aki az egészsége érdekében félresöpri az adalékanyagokkal felduzzasztott információt, és ragaszkodik a megbízható, tiszta és válogatott minőségű információforrásokhoz.
A könyv - legalábbis a szerző, és egyre szélesedő rajongótábora szerint - azt tanítja meg, hogy ezeket a helyes, egészséges információfogyasztási szokásokat hogyan tudjuk kialakítani.
