Kora reggel, kissé remegő lábakkal érkeztem meg a rutinpályához, ahol az oktatómmal megbeszéltük az első találkát. Az oktatóm, Feri, jó fejnek tűnt, egy vérbeli Smink and Drive tanárnak, egy csomó női tanítvánnyal. Bíztam benne, hogy valahogy velem is elboldogul majd. Ő elég laza volt, én meg gyorsan átkapcsoltam, és igyekeztem az egészet kalandnak felfogni – végülis nem lehet olyan rossz autót vezetni.
Nagyon érzem a kuplungot
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a műszaki résszel kezdtünk, gyorsan végigszaladtunk a legfontosabb ellenőrzéseken, nem tűnt túl bonyolultnak a dolog, bár egy idegen kocsiban minden máshol van, mint azt megszoktam a családi autónál, és persze a legfurább az volt, hogy nem az anyósülésen volt a helyem. Igyekeztem az egész kérdéshez kellő öniróniával hozzáállni, remélem, Feri értékelte, miközben tényleg nagyon figyelt rá, hogy ne érezzem magam kellemetlenül.
A második alkalommal már vezettem, nekem személy szerint nagy segítség volt, hogy az első néhány körnél csak a kormányzással kellett foglalkoznom, a pedálok kezelését utána kezdtem, mikor már éreztem, hogyan mozog, fordul az autó. Az elindulás, a kuplung csúsztatás és a puha fékezés meglepően jól ment az első pillanattól fogva (nem fulladtam le), ezeket körözés közben elég sokat gyakoroltuk.
A szlalom ment mint a karikacsapás, az Y-ozás, azaz a megfordulás hátramenettel volt az első mutatvány, ami már gondot okozott. Gyorsan kiderült, hogy nem érzem az autó hátát, és ami számomra is meglepetés volt, hogy gyakran nem tekertem vissza elég gyorsan a kormányt, így nehezebb volt kimanőverezni. Feri végig birka türelemmel figyelte a próbálkozásaimat, úgyhogy többnyire derűsen vettem az első akadályokat. Az oktatóm szerint teljesen normális a bénázás, hiszen azért vagyok itt, hogy megtanuljam. Itt jön be viszont a nőkre jellemző a mit szólnak majd mások para, amikor az ember akkor is hülyének érzi magát, ha minden joga megvan hozzá.
Mégsem olyan szép minden
Szép lassan, de Feri szerint megfelelő tempóban haladtunk, az első pár óra után nagyon lelkes és magabiztos voltam, az emelkedőn megállás és indulás, a beállás előremenetben, a megfordulás az útkereszteződésen tök jól mentek, és kezdtem eléggé ellazulni. Aztán jött a fekete leves, ahol kicsit megijedtem az egésztől, ez pedig az elindulás-gyorsítás-intenzív fékezés szentháromsága volt. Az oktatóm hiába magyarázta komoly arccal, hogy itt bizony gyorsan kettesbe kell váltani, majd padlógáz és padlófék, először azt hittem, hogy viccel. A megszokott 20-as, maximum 30-as tempó után nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, hogy ilyen rövid szakaszon 40-re kellene gyorsítanom, mindezt úgy, hogy egy bójának se menjek neki. A padlófékhez pedig túl finoman kezelem a pedálokat, így ezzel a mutatvánnyal rengeteget küzdöttünk, és őszintén szólva egy porcikám nem kívánta már az egészet.
Az elindulás-haladás-célmegállás jól ment, viszont rendszeresen távolabb álltam meg a padkától, mint kellett volna, mert nem éreztem a kocsi jobb oldalát. A stratégiám az volt, hogy végig a járdaszegély mentén araszoltam befelé, hogy sikerüljön elég közel megállnom a végén - ennek később még jelentősége lesz.
A kötelező órák, nagyon gyorsan elmentek, az oktatóm és én is úgy éreztük, néhány pótórát még vennem kell, mielőtt vizsgázni megyek, ebből plusz öt óra lett, ami Feri szerint átlagosnak mondható. Hiába a plusz órák, a magyarázatok, a türelem, a kedvesség, valahogy mégsem igazán éreztem ezt az egész dolgot, a kezdeti lelkesedés után egyre jobban kétségbe estem, ráadásul csak magamat okolhattam emiatt. Közben elutaztam egy hétre, és a is kihagyás jót tett, kicsit leülepedtek a dolgok, néha mégis úgy éreztem, hogy kihagy az agyam, és nekem ez az egész nem megy.
Bízom az oktatómban, ő úgy látta, hogy teljesen jól boldogulok, szerinte átlagos képességeim vannak, és nem vagyok reménytelen, maximum lassabban tanulok, mint a fiúk. Erre rá is kérdeztem. Ferinek az volt a véleménye, hogy a legtöbb pasi, aki vezetni tanul, már régesrég tudja, hogyan kell ki és beállni, és nem ritka a jogsi nélküli rallizás sem. Lehet, hogy csak azért mondta, hogy ne sértse meg a női önérzetemet, mindenesetre jól esett elhinni. Belül mégis egyre jobban pánikoltam az egész vizsga tortúrától.
Pánik, pánik és pánik
A környezetemben mindenki röhögött rajtam. Először is nem vagyok egy kifejezetten lámpalázas természet, a vizsgákat mindig jól kezeltem, pont annyira izgultam, mint ami az egészséges teljesítményhez kell. Így végképp érthetetlen volt mindenki számára, hogy miért küszködöm a hányingerrel már a vizsga gondolatára is. Őszintén szólva nekem sem sikerült megfejtenem, de újra olyan ellenállás volt bennem, ami eddig is távol tartott a vezetéstől. Borzasztóan maximalista vagyok, és ha úgy érzem, valami nem megy tökéletesen, inkább sehogysem akarom csinálni, különösen nem egy zord vizsgabiztos előtt, akinél még kidumálni sem tudom magam. És persze itt van ez az egész társadalmi szuggesszió, miszerint minden nő szörnyen vezet, és ha az ember nem tudja bizonyítani az ellenkezőjét, az eléggé megalázó ahhoz, hogy az ember kedve elmenjen az ilyen kihívásoktól.
A vizsga napján természetesen negyven fok volt, ahogy az lenni szokott. Semmi nem volt jó, egész délelőtt nyűglődtem, pedig aznap reggel még volt egy óránk, ami egész jól ment, Feri legalábbis azt mondta, simán meglesz a vizsga. A vizsga előtt két órával már olyan állapotban voltam, hogy a férjem eljött a munkahelyéről, és személyesen kézbesített a pályára, valószínűleg komolyan aggódott, hogy elájulok. A pályán várni kellett még egy fél órát, de a helyzet csak rosszabb lett, annyira remegtem, hogy attól féltem, a pedált sem tudom majd lenyomni. Rengetegen voltak, tele a pálya oktatókkal, tanulókkal, vizsgáztatókkal, mindenhol buszok (ezen az MTK stadionnál lévő rutinpályán elég sok busz van, nem tudom, máshol mi a helyzet), autók tömkelege, az egész nem hasonlított ahhoz a reggeli csendhez és nyugalomhoz, amit megszoktam.
Kezdő vezetőként pedig minden szokatlan körülmény összezavarja az embert. Komolyan féltem, hogy valami katasztrófa lesz, és mondjuk elütöm valamelyik vizsgabiztost.
Útban volt a busz
A vizsgabiztos kinézetre és modorra is inkább egy (korrekt) katonai személyzetre hasonlított, bár próbált kedves lenni, ez sem segített sokat az állapotomon. Ő adminisztrált, én elmondtam a műszaki részt, a dumában meg a mutogatásban jó vagyok, azzal tudtam, hogy nem lesz gond. Beültünk az autóba, állítgattam a tükröket, ismételgettem magamban a SIKK-es indulást, de gyakorlatilag nem is tudom, hogy sikerült elindítanom az autót, mert már nem igazán voltam magamnál, a hátamon patakokban folyt a víz. A szemüveget is elfelejtettem feltenni, pedig a kezemben volt. (Igen, én is tudom, hogy az életben ennél sokkal nagyobb kihívásoknak is meg kell felelni, és nekem is volt már néhány komolyabb próbatételem, de kevés dolog ütötte ki nálam ennyire a biztosítékot. Igen, azt is tudom, hogy a forgalmi vizsga sokkal, de sokkal rosszabb lesz.)
A célmegállás előtt, befele tartva a pályára már tudtam, hogy baj lesz. A stratégiám ugye az volt, hogy a padka mellé húzódom, hogy elég közel tudjak megállni, ebben azonban egy elég méretes busz akadályozott meg, ami éppen ott parkolt, ahol én rá szoktam simulni a padka ívére. Nyilván kikerültem a buszt, de ez kellően kizökkentett ahhoz, hogy ne figyeljek eléggé oda, hogy mennyire húzódom az út jobb oldalára. Megálltam, üresbe tettem a váltót, behúztam a kéziféket, és kisandítottam az ablakon. A padka tényleg messze volt, a harminc centi helyett majdnem egy méterre. A vizsgabiztos kinyittatta az ajtót az oktatómmal, megállapította, hogy ez bizony nagyon messze van, majd mentünk is vissza a parkolóba. Visszafele már nem is vezethettem, de legalább nem bőgtem el magam, az ember pedig ilyenkor a kis sikereknek is örül.
A vizsgabiztos kiszállt, Feri pedig értetlenül meredt rám, hogy mi történt. Szerinte nem is látszott rajtam, hogy ennyire izgultam, és a műszakit annyira jól elmondtam, hogy ő szinte hátra is dőlt. Mondtam, hogy túlizgultam, ő pedig mit mondhatott volna mást, mint hogy ez csak egy rutinvizsga. A férjem is ezen a véleményen volt. És tényleg.
Folyt. Köv.
