Schermann Mártát színészként és rendezőként is ismerhetjük. Egyik legutóbbi formabontó darabja például a Dandár fürdőben bemutatott „Oxitocin” előadás volt, ami a szülés-születés és újjászületés témakörét járta körül. Az „Életosztás”, melynek során ismét szokatlan helyszínen, a Teleki téri piacon találkozhatott a közönség hajléktalanokkal, és az életükből született történetekkel, a legfrissebb rendezése.
Az „Életosztás” nemcsak témájában, de a helyszín miatt is rendhagyó, egy piacon vehette meg a közönség a hajléktalanok történeteit. Mi indokolta a helyválasztást?
Magyarországon Budapesten él a legtöbb hajléktalan, ezen belül pedig a nyolcadik kerületben. Ezen túl is a Teleki tér egy igazi gócpont, sok hajléktalanellátó szervezet van a közelben. Több álmatlan éjszakánk volt, mert az önkormányzat engedélyét csak egy héttel az előadás előtt kaptuk meg, pedig ez a darab igazán helyspecifikus. Nem lehetett volna csak úgy átrakni egy kőszínházba, és nem is akartam, mert ez művien hatott volna.
A darab során azt érezhettük, hogy nem kívülállók, hanem egy közös játék résztvevői vagyunk, ez igazán új és üditő érzés.
Az egyik néző megköszönte, hogy nem bűntudattal kellett végignéznie ezt az előadást. Ez az Életosztás egyik legnagyobb erénye, mert nem tudsz magadhoz valamit közel engedni, ha rossz érzésed van tőle. Se alá-, se fölérendeltség, hanem egy nyitott érdeklődés kell. De ha már bűntudatod van, akkor már haragszol egy picit arra az emberre, még ha nem is tehet róla.
Hogyan állt fel a hajléktalan-csapat?
Annyi kikötésem volt, hogy valamiféle kapcsolatban legyenek szociális ellátással, hogy ne egyedül kelljen őket felkutatni, ha eltűnnek. Ott van például Csóka úr esete, akit én már az elején nagyon megszerettem, és már akkor torokrákja volt. Még tudott beszélni és a kórházba jártam be hozzá “próbálni”, azaz beszélgetni, én pedig jegyzeteltem.
Eljött a műtét ideje, és addigra már tudtam, hogy mit szeretnék vele csinálni, megvolt az a három történet. Megműtötték, ő elnémult, hajléktalan, plusz egy cigány ember-nem sok esélye volt. Eltűnt a városból. Nem tudott róla sem a szociális munkása, se senki, tehát gyakorlatilag elvesztettem. Jártam a szállókat, amikor tudtam, kerestem, és az előadás előtt pár héttel pont egymásnak futottunk. Így ő visszakapcsolódott a projektbe, de ha mindenkit az utcáról vontam volna be, akkor mindenkivel ezt kellett volna játszani, hogy eltűnnek-megkeresem őket, ami lehetetlen. Ők nem a hajléktalanelit.
Mennyire volt ez az egyenlő viszony jellemző a próbák során is, vagy megjelent-e egy alá-fölé-rendeltségi viszony a hajléktalanok és a művészek, illetve közted?
A történetek, amiket láthattak, a hajléktalanok legféltettebb kincsei, ezért nem is tudtunk volna ezekhez máshogy hozzányúlni, mint egy kiegyenlített kapcsolatban. Folyamatosan kommunikáltam a hajléktalanok felé, hogy mi művészek vagyunk, nem szociális munkások, vagy terapeuták. Én egy játékra hívtam őket, és emiatt, amennyire csak lehetett, partnerként viselkedtünk egymással. Érezték, hogy van lehetőségük beleszólni, de nem mindig építettük be az ötleteiket. Viszont egy partneri kapcsolatban sokkal több a konfliktus.
Voltak rázós helyzetek?
Persze, sok súrlódás is volt. Az egyik fickó például végig nagyon segítőkész volt, nagyon együttműködő, az előadás előtt három nappal próba közben megkérdezte, hogy lehet-e a darab közben dohányozni. Ott voltak a színészek, a hajléktalanok, az önkéntesek. Mondtam, hogy nem, nem szeretném, mire erre nagyon kiborult, hogy ő nikotinfüggő, és nem bírja ki.
Ment tovább a beszélgetés, és egyszer csak azt mondta, hogy Mártika, az előbb, mikor maga azt mondta, hogy nem dohányozhatok, én majdnem felálltam és kimentem az ajtón. Addigra már nagyon sok minden történt, fáradt is voltam, elkezdtem szegénnyel üvöltözni, hogy ha ennyi munka után, amikor verset írtak, diafilm készült a történeteiből,´egy gyerek egész nyáron azt rajzolta, maga minden próbán itt volt, és ezek után, mert egy blázra nem tud rágyújtani, kisétálna az ajtón, akkor tessék, menjen.
Megfagyott a levegő, nagyon megijedt, mert még nem hallotta ezt a hangot tőlem, de én is. Erre Béla mellettem megszólalt: De Mártika, hiszen csak azt mondta, majdnem. Mire én: Tudja mit, Béla. Magának teljesen igaza van. Feloldódott a feszültség, elnézést kértem, és ő is. Nagyon örülök, hogy ez megtörtént, mert ettől vagyunk partnerek. Mindenkivel előfordul, hogy elveti a sulykot, de aztán együtt túllépünk rajta.
Mégis, csak kellett valamiféle dirigálás?
Demokráciában nem lehet színházat csinálni. Kell valaki, aki a szabályokat betartatja, és diktálja a tempót. Ez egy hálátlan feladat, de nekem van egy elég határozott természetem, és azt hiszem emellett elég nyitott és szociálisan érzékeny vagyok, ezért szerencsésen alakult a munkafolyamat.
Nagyon ügyesen kellett balanszírozni aközött, hogy a dolog valahogy művészileg is megszólaljon, és közben azok az emberek, akikről szó van, ott állnak végig mögötted...az, hogy valakit megformálsz a színpadon, és közben három centire van tőled, az nagyon bizarr szituáció.
Az egyik színész például elkezdett improvizálni, nem volt semmi rosszindulat benne, csak rögtönzött, és nem sikerült jól. A hajléktalan pedig nagyon megbántódott, el is pityeredett, pedig csak egy színészi hibáról volt szó. De ez volt az egyetlenegy ilyen megbántódás, pedig tele lehettünk volna vele. Ugyanakkor nagy szabadságot is élveztek az alkotók, mégis valahogy legtöbben a dokumentum-jellegét őrizték meg a történeteknek.
Felmerült, a „hogyan tovább?”, hogy mi lesz a darab hajléktalan résztvevőinek sorsa az előadás után?
Az tiszta volt, hogy amíg tart a munka, ezeket az embereket be kell vállalni. Napi kapcsolatban voltam velük, ez nem barátság, de mégis egy közeli, és egyenrangú viszony. Folyamatosan kommunikáltam feléjük, hogy ez csak az előadásig tart, és azt hiszem, megértették és elfogadták. Nem istápolni akartuk őket, nem megváltoztatni az élethelyzetüket, hanem együtt játszani. Megértették, és egyikük sem lőtt túl a célon, nem éltek vissza a helyzettel. Ezzel a részével a produkciónak nagyon elégedett vagyok, és eddig semmi negatív visszajelzést nem kaptunk.
De persze van bennem egy kicsi félsz, nem tudom, mit indított el bennük ez a produkció. Ami a darabot illeti, hívtak minket vidékre, de érdekes módon, mert van ennek valami karitatív felhangja, nem úgy kezelik, mint egy professzionális színházi előadást. Pedig az. Nem várhatom el sem a hajléktalanoktól, sem a művészeimtől, hogy ingyen eljöjjenek. Nyilván kis költségvetésű a darab, de valami minimális támogatásra szükségünk van a folytatáshoz..
Ha már a bevállalásról beszélünk, a darab születése alatt második kislányod is megszületett. Sokan ilyenkor mindent félretesznek, és csak a családba rakják energiáik.
Ez így természetes. Én már le voltam szerződve, mikor várandós lettem. Volt is emiatt kihagyás, de amikor Vilma egyéves lett, már annyi felelősség gyűlt össze, hogy muszáj volt csinálni. Emellett alkotó emberként, ha belül valami elkezd érdekelni, akkor azt csinálni kell, otthon se vagy boldog, míg végig nem viszed. Amikor már nagy terhes voltam és egyszerűen nem bírtam energiával, akkor áttértem arra a rendszerre, hogy egyszerre csak egy emberrel próbálok, és persze amikor Vilma pár hónapos volt, és három óránként kellett szoptatni, másfél órám maradt a próbára, ami csak egy emberrel működik. A hajléktalanok tök jól vették egyébként, sőt valamilyen szinten végigkisérték Vilma születését. Sokat segített a család, anyukám és a párom, de nehéz volt, még egyszer nem vállalnám.
Szerző: Szabadkai Vera
