Akinek már van gyereke, emlékszik, hogy nem volt könnyű. A szülés sem éppen, az első otthoni napokról nem is beszélve. Azért mondom, hogy akinek még csak eztán lesz, tudja meg a teljes igazságot. Az első napok egy újszülöttel sírás közeli élménnyel kecsegtetnek.
Rabszolgasors, akkor is az!
Mert mondják persze, nem győzik mondani, hogy amikor az embernek gyereke születik, gyökeresen megváltozik az élete. Naná, hogy megváltozik. De ennyire?! Már nem akkor kelsz, és nem akkor fekszel, amikor szeretnél, hanem amikor a gyerek „megengedi. Oké. Na de meddig lesz ez még így? Örökké? És mikor vehetek ki szabadságot? Majd ha valamelyik nagyi megment. Egy félév, év múlva, ha már nem szoptatsz éjszaka. Addig? Nem lehetsz fáradt, beteg, nem lehetsz lusta, álmos. Az a kis követelőző, önző, tehetetlen és telhetetlen lény, az a büdös kölyök átveszi a parancsnokságot az éjjelek és nappalok fölött. Szolgáljuk őt, mint egyik főnökünket se korábban. És vele örülünk, ha boldog, és vele sírunk, ha valamije fáj. És, ha úgy érezzük, feláldozzuk érte az életünket. Így is van. Feláldozzuk. De ezt szívesen tesszük. Sőt, megszokjuk. Ezt azonban elképzelni se tudjuk, amikor az első napokban ott maradunk vele. És nézünk egymásra apukával. És megpróbáljuk kitalálni:
Miért bőg?
Mert melege van. Nézel a párodra dühösen. Nem kell a pólya, anyád hülyesége. Ma már nem pólyázzák be a gyerekeket. Vegyük ki belőle. Odaálltok a kiságy mellé, nézitek szerelmetek gyümölcsét, azt az ordító kis görcsöt a pólyában. És kiveszitek belőle. Vártok. Hátha elhallgat. De nem. Ordít. Talán tele a pelenka? De hiszen most pelenkáztuk. Mindegy. Rugi le, body ki, pelus át. Ordítás egy percig se szünetel. Kezdesz kiborulni. Jönnek-mennek a gondolatok a fejedben. Kevés a tej. Rosszul szoptatsz. A gyerek éhes, szomjas, kiszárad, sérül egy életre a lelke, mert tudvalevő, hogy a koragyerekkori traumák… És nézel apukára. Megszoptassam, vagy ne szoptassam meg? Ő meg vissza rád. Háromóránként szoptass, ne sűrűbben, mert elkényezteted, mondja. A végén persze győz benned a józan ész. Szopjon. És tényleg, varázsütésre elhallgat. A te gyönyörű újszülötted, ez a csodálatosan tökéletes. Ez a tiszta anyja…
Szív kettőt, homlokán ránc, orrát felhúzza, cicit kilöki, és kezdődik elölről. Mert a hasa fáj, mert erős a tej vagy gyenge, túl mohó vagy túl lusta. Mert nem büfizik, vagy éppen ellenkezőleg, bukik. Bőg, mert inkább hasra feküdne. De nem mered hasra tenni, mert ha bukik, megfullad. Akkor inkább a hátára? Az nem jó, mert nem büfizett eleget. És melegíted a hasát meggymagos párnával, és simogatod a hátát, felveszed, leteszed. Majdnem a kiságy mellé teszed. Már olyan fáradt vagy.
Összefolynak a nappalok és az éjszakák. Nem tudod, hányadika van, milyen nap, hány óra. Mindig csak aludnál. És az első hónap, mint valami álom, eltelik. Már nem félsz annyira a fürdetésnél. Nem ellenőrzöd százszor a víz hőfokát. Már nem félsz (annyira), hogy a kezedből kicsúszik. És nem leszel kakis könyékig, amikor átpelenkázod. Megtanulod, hogy akkor aludj, amikor ő. Akkor egyél, amikor lehet. És miközben azt hiszed, te neveled őt, valójában ő csinál belőled anyát, szülőt, állandó alváshiánnyal küszködőt. És ez így van jól. Csak az első hónapon jusson túl az ember…
Kapcsolódó anyagok:
Mikor is jó szülni?
Elindultak a fájások
Születés heti programajánló
