Csipesz kalandjai Zamárdiban

Mit csinálnak ezek az őrültek?

A nyári esős napok a Balatonnál még fájdalmasabbak, amikor arra készül az ember, hogy majd lesz napozás és fröccsözés a kertben, meg bicajozás, majd bográcsozás meg szalonnasütés, éjszakai fürdőzés és még sorolhatnám. Hát ezeket ilyenkor mind el lehet felejteni, de szerencsére csak rövidebb időszakokra, mert mi nem adjuk fel. Ha esik, akkor bemegyünk a házba, ha eláll, és esetleg a nap is kisüt, akkor kiviszünk mindent a kertbe, és ez megy reggeltől estig, majd amíg bírjuk a hideget, az éjszakában is.

Csipesz pedig csak figyel – „Mit csinálnak ezek az őrültek?” Őt nem zavarja semmiféle időjárás, se az eső, se a kánikula, neki egy a fontos, hogy valaki mindig foglalkozzon vele. Erről gondoskodik is, mert vagy a frizbijét hozza oda és teszi le gondosan a székünk mellé, vagy megkeresi az egyik teniszlabdáját, amit rendszeresen próbálunk eldugni előle, de mindig kiszagolja. Ha nem, akkor végső kétségbeesésében a természethez fordul: sok fenyőfára számíthat a kertben, mert azok kifogyhatatlan számú tobozt elhullajtanak, ami jó, mert kerek, és lehet dobálni. Ennek mi is nagyon örülünk, mondanom sem kell… Persze belátom, hogy azért, mert nem lakásban vagyunk, hanem a kertben, az nem azt jelenti, hogy Csipeszről meg lehet feledkezni, ugyanúgy kell, hogy időt szakítsunk rá is. Csak az a baj, hogy ha például elmegyünk vele biciklizni, hogy jól elfáradjon, amint hazaérünk, megtalálja a labdát, a frizbit vagy a tobozt, és kezdődik minden elölről. Kifogyhatatlan energiával rendelkezik. Nem baj, mert a Balatonon a délutáni sziesztákat viszont ő is szereti végigaludni, úgyhogy mindenkinek van alkalma kifújnia magát, és szerencsére este is – a vacsi után – szeret visszavonulni.

Visszük a frizbit is!

Na, de térjünk vissza az esős balatoni programlehetőségekhez. Néha szerencsére azért eláll az eső, úgyhogy ilyenkor reményekkel telve útnak indulunk – nem biciklivel, mert annyira nem vagyunk merészek, inkább autóval. És ha már beülünk az autóba, akkor messzebbre megyünk, és meglátogatjuk a szabad strandot Zamárdiban, amely most még üres és békés, de hetek múlva tömegek fogják taposni a füvet, és remélhetőleg jobbnál jobb koncerteket fogunk hallani! Visszük a frizbit is, ez most a visszatérő kedvenc játékunk, mert először azért izgulunk, hogy jól dobjunk – szép íveset, laposat –, aztán meg azért, hogy Csipesz el tudja kapni a levegőben.

Csipesz pedig egyszerűen imádja, mert neki is kihívás, hogy elég gyorsan elérje, majd reptében el is kapja. Látszik rajta, hogy annyira törekszik a szép elkapásra, hogy minden izma megfeszül, figyeli, hogy a frizbi hogyan repül, futás közben irányt változtat, hogy végül megfelelő szögben találkozzanak. Aztán, ha sikerül elkapnia, szökdécsel, mint egy kis zerge, hozza vissza a szájában, és mindig tesz egy tiszteletkört körülöttünk, majd végül megáll a lábunk mellett, és várja, hogy kivegyük a szájából, és repüljön a következő kör. Azt gondolná az ember, hogy a végtelenségig frizbizne a kutya, de azért mindig eljön az a pont, amikor érdekes módon a tiszteletkör után nem hozza oda a lábunkhoz, hanem keres egy árnyékos helyet, ahova ledobja magát, kiterül a fűben, és csak liheg. Ez még esős időben is így van – ő is el tud fáradni, ez megnyugató.

Ha pedig Csipesz elfáradt, akkor már lelkiismeret-furdalás nélkül gondolhatunk korgó gyomrunkra, úgyhogy el is indulunk a közeli étterembe, hogy együnk valami finom meleg ételt, ami jól fog esni a hűvösben.

A Tölgyfa-Stefán étteremre esett a választásunk, mert szimpatikus, hogy van menü, ráadásul igazi hétvégi ebéd: húsleves és rántott borda. Először arra gondoltunk, hogy Csipeszt bent hagyjuk a kocsiban, mert csúcsidőben vagyunk, és tele van az étterem.

Bemegyünk, és elfoglaljuk az ablak melletti asztalt, már jön is a pincérnő. Kikérjük az italokat, és azt is megkérdezzük, hogy kutyát be lehet-e hozni. A válasz nagyon kedves, mosolygós igen, és mire behozzuk Csipeszt, addigra a tál víz is ott várja az asztalunk mellett. Ki is szúrja azonnal, és majdnem az egészet kiissza – nagyon szomjas lehet a sok rohangálás után. Aztán mint egy rongybábu, elterül az asztal mellett a hideg kövön, még a szemét is becsukja. Mi kikérjük az ebédünket, és Csipesz továbbra is fekszik. Ez nagyon meglepő, mert amint már egy korábbi írásban említettem, nem kifejezetten jól nevelt ebben a tekintetben, az éttermekben szeret szaglászni, feltérképezni a terepet, de most, úgy látszik, annyira elfáradt, hogy nincs kedve moccanni, meg talán az idő neki is álmosító, nemcsak nekünk.

Az ételeket is nagyon gyorsan megkapjuk, minden finom és kiadós. Kávét nem kérünk, mert titkon mindenki arra gondol, hogy hazaérünk, és jöhet a jó kis szieszta. Remélem, Csipesz sem pihente még ki magát, és otthon is odabújik majd hozzám a kanapén…