Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tavaly jelent meg Czakó Zsófia harmadik kötete, a Távoli rokonok: a regény három főhőse szoros kapcsolatban, mégis áthidalhatatlan távolságban küzd magával, a másikkal és az élettel is.
Margit, Janka, Zsuzsi: nagymama, anya és lánya, mégis szó szerint távoli rokonok. Mi emel falakat közéjük – a megélt traumák, a bántalmazó férfiak, vagy az Alzheimer-kór? Czakó Zsófia kötetében a válaszok nem feltétlenül egyszerűek.
A világháborút túlélők szívós generációjának képviselője, az ő szabadságot messziről, sóvárogva szemlélő gyermeke, valamint a felmenői problémáitól szabadulni próbáló útkereső unoka bolyonganak egymás közvetlen közelében, sokszor mégis valós interakciók vagy szeretet nélkül a Távoli rokonok világában.
A nagyon is ismerős küzdelmekre az Alzheimer fátyla borul
– az íróval a regényről, vidéki és fővárosi életről és gyerekkönyvéről is beszélgettünk.
A Távoli rokonok megírásának mi volt a kiinduló motívuma?
Az Alzheimer-kór, de nagyon sokat érlelődött bennem a téma, öt évig kutattam, közben megírtam a Szívhangot, a második regényemet is. Munka közben rájöttem, hogy Margit Alzheimerét úgy szeretném bemutatni, hogy a gyerekkorát is megírom, amihez még többet kellett kutatnom. Annyira belemélyedtem az időszakba, a gazdasági világválságba, hogy még aratógépek konkrét típusát is beleírtam: akkor szólt a férjem (Gerlóczy Márton író – a szerk.), hogy ez már túl sok, túl izzadós lesz.
Annyira élveztem megírni Margit gyerekkorát, hogy szinte el is felejtettem az Alzheimert,
de innen kezdett kibomlani a szöveg, és minden többi szerepelő is az Alzheimer miatt érkezett a könyvbe.
Említetted a Szívhangot: az egy nagyon önéletrajzi ihletésű könyv volt. A Távoli rokonokban mennyire vagy benne te és a környezeted, és mennyiben okoz nehézséget az, ha megjeleníted őket?
Érdekes kérdés, hogy kinek mennyire szabad megírni a környezetét. Amikor még Tardon éltünk, sétálgattam az egyik szomszédommal, egy nagyon aranyos nénivel. Szembejött egy másik tardi ismerősöm, aki olvasta egy megjelent novellámat, és nagyon nevetve kérdezte, hogy
mi van, anyagot gyűjtesz?
Akkor elszégyelltem magam, mert egyrészt igen, másrészt élveztem is a néni társaságát. Szerintem minden író merít a környezetéből, de nem tudom, nekem milyen érzés lenne, ha magamra ismernék ihletőként. De valóban használtam magamat, használtam a környezetemet, és direkt a használtam szót mondom. Lehet mérgelődni, vállalom a következményeket, és van is ebből konfliktusom.
A kiindulási pont Margit, a nagymamám volt. Ő volt alzheimeres a környezetemben. Tinédzser koromban éltem végig a leépülését – a távolból, mert nem voltam bevonva, de látogattam őt. Először volt az a szakasz, amikor még csak nem tudtad, hogy komolyan veheted-e, amit mond, vagy sem. Ki ez a kisfiú az ágyon, mondta a papára.
Ez még szórakoztató volt, de aztán megvolt a diagnózis, eltűnt éjszakákra, és ha átmentél, nem tudtad, mi vár rá.
Én ekkor még mindig tinilány voltam, tíz év múlva jött csak a szégyenérzet, hogy semmit nem segítettem ebben a betegségben.
Aztán jött az a szakasz, amikor már nem ismert fel. A test vegetál, de még ott van az, aki mindent megtett érted. De te már nem tudsz neki segíteni, sőt: szinte azt várod, hogy menjen már el.
Tíz évvel később gondoltam át, milyen távolt voltam ettől a haldokló nagymamámtól, és hogy vajon milyen lehet az egészet megélni úgy, hogy közelebb vagy. Szerintem ezért kezdtem el filmeket, dokumentumfilmeket nézni a témában, és mindig nagyon felhúztam magam, amikor láttam a cukin ábrázolt alzheimeres öregeket. A szégyent próbáltam meg letenni: lehet, hogy ezért kezdtem el a könyvet írni.
Magyarországon negyedmillió ember él Alzheimer-kórral. Az olvasói visszajelzések szerint megérintette ez a téma az embereket?
Kevésbé érzem, annyira elvitte a transzgenerációs szál a történetet. De volt, aki azért szerette, mert hitelesnek érezte azokat a részeket, amikor Margit bőrébe bújva írtam érzésekről. Nem vagyunk demensek, nem vagyunk alzheimeresek, épp ezért nagyon érdekes belehelyezkedni ebbe. Én azt írtam le, amit erről képzelek, ami a mama tekintetében megjelent számomra.
Olyan olvasói visszajelzés, hogy az én anyám, apám, valakim alzheimeres, és jó volt ezt olvasni, nem jött.
Olyan igen, hogy az olvasó nagyon fél attól, hogy a demencia felé tart, hogy ez bármikor bekopogtathat.
Az én családomban is ha valaki elhagyja a kulcsát, vagy nem találja a pénzt, és elmúlt már 40-50 éves, azonnal elkezdünk rettegni. Rettegő olvasóm van, olyan, akinek hozzátartozóként a könyv könnyített volna a sorsán, nem.
A transzgenerációs vonulat hogyan került a könyvbe?
A korábbi két könyvemben nem mertem eltávolodni magamtól, most jött el az az idő, hogy elkezdjek karaktereket építeni, próbálkozni azzal, hogy mit csinálnak. Margit hiteles, élő ember lett a fejemben, elképzeltem, hová vihetem el, mit csinálhatok vele. Tudatosan olyan férjet választottam neki, aki uralja őt – aki Margitnak azért kell, mert mellé akar emelkedni társadalmilag. Kemény nő, aki vidékről Budapestre költözve érvényesül, de nem látja ezt. Inkább cselédnek érzi magát, mint az úri társaság tagjának, ha megszólal, úgy érzi, mintha disznó röfögne. Azt is eldöntöttem, hogy lánya lesz, és
elkerülhetetlen, hogy nála megjelenjenek a kibeszéletlen problémákból fakadó gondok.
Aztán megjelenik a demencia, és itt még több frusztráció előjön. Nagyon jellemző minden olyan nehezebben megfogható betegségnél, mint ez is, hogy nincs még diagnózis, mindenki frusztrált, de van egy családtag, aki elkezd arról beszélni, hogy itt van valami. Ez a családtag Margit lánya, Janka – az apja meg mérges lesz rá, mert hát nem hülye az anyád… Innentől nagyon kézenfekvő volt, hogy ezeket a konfliktusokat valamennyire kibontom, de hagyom lappangani is.
Már dolgoztál egy ideje a könyvön, amikor anya lettél. Mennyire van benne az írói személyiségedben most, hogy van egy fiad?
Abszolút benne van, nagyon sok mindent megváltoztatott bennem. Élvezem, hogy a munkáim össze-vissza jönnek és mind kreatív, de mióta gyerekem van, kell egy biztonság is. Az anyaságom is megjelenik a Távoli rokonokban. Margit takarításmániája belőlem jött: Tardon észrevettem, hogy amikor Mirkó aludt, kinéztem a kertbe, és csak azt láttam, hogy meg kéne kapálni a veteményest, le kéne pucolni az ablakot. Felkelt, elkezdtem vele játszani, de mivel féléves volt, ez még nem volt olyan intenzív, úgyhogy letettem, és elkezdtem az ablakpucolást.
Ezt túlzásba lehet vinni: például építesz a gyerekkel, de akkor is inkább a rendet rakod körülötte, és nem hagyom neki, hogy ő csinálja meg. Az én igényem az volt, hogy nagy rend legyen a lakásban és a gyerek haja heti kétszer meg legyen mosva, pedig neki teljesen mindegy, ha kéthetente mosom meg, az is jó.
Ezt az egészet Margitnak adtam, aki körül káosz van,
egyre inkább érzékeli a káoszt, és egyre inkább rendet akar rakni, mert így tud ura lenni annak a káosznak, ami egyrészt az agyában is megkezdődik, másrészt meg az életében is.
A látszat, hogy rendezett házban tudja fogadni a barátnőjét, neki nagyon-nagyon sokat jelent. Az, hogy egy rendszert úgy kell fenntartani, hogy rendet rakunk benne, nagyon a sajátom.
Másodszor említed Tardot, ahonnan azóta visszaköltöztetek Budapestre. Mennyiben volt más írónak lenni Tardon, mint Budapesten?
Amikor feljöttünk Marcival két éve, és másnap átmentünk Budára családilag egy Söndörgő gyerekkoncertre, megálltunk a Szabadság híd közepén és átöleltük egymást. Vérátömlesztésnek éreztük a visszatérést három és fél év vidék után, ahol nagyon nagy hiányunk volt kulturális programokban, nem volt ott a szociális hálónk.
Ha íróként kérdezed, akkor csupán más a téma.
Én jól éreztem magam vidéken is: Karafiáth Orsi sokszor van nálunk, ő kérdezte, miket csinálunk: azt válaszoltam, nem tudom neked megmondani, de elvagyok.
A veteményesemmel foglalkozom, vagy elbiciklizem a szomszéd faluban. A Szívhangban írtam meg, hogy egy faluban télen nem történik semmi: lehúzott redőnyök vannak, műanyag Mikulás mászik fel a kéményen. De akkor nekem ez volt az érdekes.
Marci, azt hiszem, jobban szenvedett, mert én nagyon sok nénivel beszélgettem – egy férfinak nem nyílnak meg a nénik. Ez a három és fél év Tardon érdekes volt, de amikor visszajöttünk a városba, akkor jöttem rá, hogy elég is. Nagyon hiányzik persze, de már eladtuk a házat. A legjobb lenne, ha lenne annyi pénzünk, hogy kétlaki életet éljünk, de ilyet nem tudunk csinálni.
Budapesten több inger ér, lapozhattam egy új fejezetre. A Távoli rokonok eleje még Tardon született és látszik is rajta, de amikor várost írtam, akkor már városban is éltem.
Budapesten városi sétákat is vezetsz. Ennek mi a szerepe az életedben?
Tíz éve, amikor volt fix állásom, mellékkeresetként kezdtem. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ez a szenvedély fő munkámmá nőhette ki magát, nagyon-nagyon szeretem csinálni. Igazából összecseng az írással: mindkettő történetmesélés.
A beszélgetés kezdetén említetted, hogy a férjed dolgozik a szövegeiddel. Hogyan alakult ez ki?
Eleve úgy ismerkedtünk meg, hogy ő az én szövegemet olvasta, gondozta. Elküldtem neki egy levelet az első könyvemből, a Nagypénteken nem illik kertészkedni-ből, azt írta vissza, neki tetszett, csináljam még. Így ismerkedtünk meg.
Nagyon-nagyon bátorító, jó szerkesztő, nagyon inspiráló.
Szeretem ez benne, és az a baj, hogy vissza is tudok élni vele. Ezzel a szöveggel is egy-két hónapot dolgozott, néha átküldött nekem mondatokat azzal a kérdéssel, hogy ezt hogy képzelted? Nagyon fontos kapocs a kapcsolatunkban, hogy értékeljük egymás szövegeit, de nem akarom már ezzel ennyire terhelni. Ő most nem ír, hanem anyagot gyűjt, de én is szoktam az ő szövegeit olvasni. Őt kevesebbet kell javítani, én viszont sokkal könnyebben fogadom a kritikát, mint ő. Szerintem azért is alakult az, hogy én többet kapok tőle ebben, mint ő tőlem.
A közelmúltban megjelent egy gyerekkönyved is, A Bástya park titka. Hogyan született?
A Bástya park itt van az ötödik kerületben, ahova költöztünk, sétavezetőként is gyakran járok arra. Ahogy sok budapesti parknak, ennek is van egy őre, Feri bácsi. Engem ő megfogott: nagyon-nagyon kedves arca van, és nagyon szeret a gyerekekkel beszélgetni.
A gyerekem egy közeli bölcsibe járt, téma lett, hova megy majd oviba: nézegettük a Bástya ovit, ahonnan ennek a parknak a játszóterére mennek ki az óvodások. Pont ekkor kerestek meg a Pagonytól egy gyerekkönyv írásának ötletével, és bedobtam a témát. Tulajdonképpen azért kezdtem el írni, hogy kedvet csináljak a fiamnak az óvodához. Bejött: imádja az ovit, és nagy élmény volt neki, hogy felolvastam a mesét, azóta is kéri, hogy olvassam fel. És Feri bácsi is nagyon szereti.
Dolgozol már a következő regényeden is?
Megvan a témám, de még nem tudtam elkezdeni. Ilyenkor leveleket írok magamnak az ötletekkel, ezekből már rengeteg van a gépemen. A Bástya parkkal is szívesen foglalkoznék még, de nem tudom, mikor tudok leülni írni. Beszéltük Marcival, hogy nyáron majd ügyesebbek leszünk, mint tavaly: akkor nagyon sokat voltunk hármasban, a jövő nyarat inkább felosztjuk, hogy tudjunk írni is.
Gerlóczy Mártonnal identitásthrillerének harmadik része kapcsán beszélgettünk korábban a Díványon.
