Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szacsvay László élete történeteiből Féltem, amíg éltem címmel született könyv. A Nemzet Színésze, számtalan nagy sikerű film és tévéjáték szereplője őszintén, szépítgetés nélkül mesél gyermekkoráról, a Nemzetiben és a Katonában töltött éveiről, feleleveníti a hajdani pályatársaival kapcsolatos színházi anekdotákat és magánéletének fontosabb, olykor fájdalmasabb pillanatait is. A történeteket régi barátja, Vajda Katalin formálta könyvvé: ahogyan „Szacsy” interjúnkban fogalmazott, „Kati varázsolta frizurává az én kócos gondolataimat.”
A belvárosi kávézóban Szacsvay László magyar vizsláját, Fülöpkét régi ismerősként üdvözlik. Vajda Katalin kutyája, Öcsike megszaglássza; a pincérnő vizet hoz neki, mi pedig elhelyezkedünk a teraszon egy bögre forró tea mellett.
Hogyan született meg a könyv gondolata?
Vajda Katalin: Tavaly jelent meg a Benedek Miklósról szóló könyvem, a Maradok tisztelettel, Benedek Miklós, de Micu már nem érte meg a saját könyvbemutatóját. Nem akartam ott ülni egyedül a könyvbemutatón, mert hiába vagyok én a szerző, miatta jön a közönség, nem miattam.
Szacsvay László: Ne szerénykedj!
Vajda Katalin: Mit csináljak, szerény vagyok… Na de komolyra fordítva a szót, ajánlottam a kiadónak, hogy hívjuk meg Szacsyt a könyvbemutatóra, mivel ő volt Micu legjobb barátja. A bemutató jól sikerült, és amikor a könyvhéten dedikáltam, odajött hozzám a kiadó igazgatója, Király Levente, és felvetette, hogy mit szólnék hozzá, ha Szacsy lenne a következő könyvem témája. Így a két barátnak lenne egy úgymond „páros” könyve.
Szacsvay László: Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Király Levente felkérése előtt felhívott egy újságíró, hogy szeretne rólam könyvet írni. Mondtam, hogy jó, ha ehhez van kedve, miért ne? Ezt természetesen lemondtam, amikor elhatároztuk, hogy megírjuk a Benedek Miklós-könyv párját.
Honnan ismerik egymást?
Vajda Katalin: Még egyetemista voltam, amikor elmentem megnézni a legendás Budapest Orfeum-előadást. Benedek, Szacsvay és Császár Angéla kabarékon, kuplékon keresztül mutatta be Budapest és Magyarország történetét 1907-től 1945-ig. Azt tudni kell, hogy azért mentem a bölcsészkarra, hogy színházban dolgozhassak. Színházmániás voltam, hetente háromszor-négyszer jártam előadásokra, mindent láttam, amit akkoriban játszottak. Negyedéves voltam, amikor felajánlották, hogy maradjak benn a Népművelés Tanszéken tanítani. A hiúság egy pillanatra elfeledtette velem eredeti célomat, és kacérkodni kezdtem az ajánlattal. Ekkor néztem meg a Budapest Orfeumot, és mint egy villámcsapás, jött a felismerés, hogy te Úristen, hát én ezért mentem egyetemre! És ez az a színház, ami a szívemből szól, aminek minden másodpercét élveztem! Rögtön megváltoztattam a szakdolgozati témámat kabarétörténetre, később pedig elhelyezkedtem a Játékszínben, ahol a Benedek-Szacsvay párosnak megírtuk, húgommal közösen a Hyppolit, a lakáj színdarabváltozatát. Tehát ha nincs az Orfeum, nem jut eszembe a Hyppolit, ha nincs a Hyppolit, nem kezdek el írni. Mondhatjuk, hogy nekem mind a két fontos döntésemben benne vannak ők ketten, és nagyon hálás is vagyok, hogy velük, általuk indulhatott a pályám. Így a pályám vége felé, mert akárhogy is szépítjük, nem tudjuk, mennyi vár még ránk, nagyon kereknek érzem, hogy mindkettőjükkel együtt dolgozhattam, mindkettejük élete történetét megírhattam.
Féltem, amíg éltem, ez a könyv címe. A félelmeinket általában nem szoktuk bevallani, sőt, talán bátorságra is vall, ha valaki bevállalja, hogy félős.
Szacsvay László: Hogy lenne bátorság, ha egyszer félek? (nevet) De valahogy azért mindig kijöttem a félelmeimből.
Valaki odalép az asztalunkhoz: „Annyira jó volt az interjú, nagyon szerettem.” „Melyik?” „A mostani.” „Köszönöm, drágám.”
Szacsvay László: A könyvben említem a gyerekkori félelmeimet. Mély nyomot hagyott bennem ’56, akkor elég sok csúnyaságnak voltam tanúja. Az Amerikai úton laktunk, ami akkor még külváros volt. Láttam, ahogy osztották a röplapokat, és a legszörnyűbb, hogy akasztott embereket is láttam. Ezek elég erős indokok arra, hogy az ember féljen. Be volt zárva minden, és amikor kinyitottak, sorban álltak az emberek kenyérért. Mi kitéptük a lapokat a füzetből, csináltunk pukkancsokat, és azon röhögtünk, hogy elkezdenek szaladni az emberek az utcán.
A könyvben bevallja azt is, hogy a színpadra lépés előtt is fél.
Aki nem izgul, az menjen haza.
Akkor van jogom színpadra lépni, ha elvégeztem egy bizonyos munkát.
De mindig félelemmel jár, amikor az ember a takarásból először belép a színpadra. Ha nem izgul, akkor nem érdekli, milyen lesz az előadás. Innen adódott a könyv címe is, amit a sírversemnek szántam először.
Milyen praktikák vagy trükkök segítettek ezt a színpadi szorongást leküzdeni?
Rengetegféle trükk van. A kollégák között van, aki mormolja a szöveget magában, hogy biztosan tudja-e. Olyan is akad, akinek bizony-bizony joga van félni, mert nincs elég jól felkészülve.
Vajda Katalin: Lehet, hogy ők félnek a legkevésbé…
Csörög Szacsvay László telefonja. „Csókolom, Évikém, visszahívom!”
Szacsvay László: Mindig el szoktam mesélni, hogy tanúja voltam annak, hogy Bessenyei Ferenc, aki egy hedonista, nagydarab, fantasztikus orgánummal rendelkező ember volt, színpadra lépés előtt reszketett, mint a nyárfalevél. És vannak kollégák, név nélkül, mondjuk Básti Lajos (nevet), akik már kint a takarásban krákognak, hogy jelezzék a közönségnek, hogy mindjárt következik a csoda, mert be fognak lépni a színpadra. És olyanok is vannak, akik kifelé menet tapsolnak, hogy legyen vastaps. Nagyon fontos az entrée meg az abgang. Ezek a színházi trükkök természetesen inkább a régi időkre vonatkoznak, és inkább a könnyű műfajokra. Hamlet nem krákog.
Az életének melyik szakaszát volt a legnehezebb felidézni?
Sok nehéz szakasza volt az életemnek, de a könyvben is őszintén beszéltem ezekről.
Rengeteg betegségem volt, ezeket soha nem titkoltam. Mi értelme volna még egy puttonyt cipelni?
Talán most már nyugodtan mondhatom, hogy legyőztem egy rákot. Mindenki nagyon meghatónak találja, ami a nejemről bekerült a könyvbe, de hogy is mondta Szatyin az Éjjeli menedékhelyben? „Tisztelni kell az embert, nem sajnálni, sajnálattal megalázni.” Rengeteg okom lett volna megsértődni is életem során, de miért sértődjek meg? Csak magamnak ártok vele, mert aki megsért, tesz arra, hogy én hogy érzem magam. Túl kell lépni ezeken a dolgokon, nem szabad őket megbosszulni. Bár Skorpió vagyok, akinek alaptermészete a bosszú. Lehet, hogy bosszulok, csak nem tudok róla… Sok siker is volt az életemben, díjazással is el vagyok látva, elég bőven. És természetesen akadt olyasmi is, amit utólag sajnálok. Például azt, hogy Az ötödik pecsétben végül nem én játszottam a féllábút. Voltam a próbafelvételen, a művégtaggyárban, aláírt szerződésem volt, de a színház nem adott ki, mert a Hölderlin című előadásban volt egy ötmondatos szerepem. Avar István játszotta Hölderlint, én meg tizenöt vagy húsz évvel fiatalabban az öregdiákot.
Elered az eső, bemegyünk a kávézóba.
Szacsvay László: Az ötödik pecsétről akkor még nem lehetett tudni, hogy mennyire fantasztikus film lesz. Nem is értem, hogy nem kapott Oscar-díjat... Bár az Oscar-díj a pénzen múlik, nem a teljesítményen… Mindenesetre nagyon boldog lettem volna, ha Őze Lajos, Márkus László, Bencze Feri és Horváth Saca mellett játszhatok. Szóval voltak ilyen szomorúságok is. De, akárki akármit mond, én a Nemzeti Színház vezető színésze voltam 1971-től ’75-ig. Ezt nem arra mondom, hogy én milyen fantasztikus színész vagyok vagy voltam, hanem arra, hogy egymás után főszerepeket játszottam. Azok a vezető színészek, akik a főszerepeket kapják. De ez szerencse dolga is. Fülöp Zsigmond akkor ment el a színháztól, jókor voltam, jó helyen.
Mácsai Pál lép az asztalunkhoz: „Olvasom ám a könyvedet.” „Nem mondod!” „Jól nézel ki!” „Mint a viccben a kéményseprő… a koromhoz képest jól nézek ki.”
A könyvből azt is megtudhatjuk, hogy a kis szerepre sokszor jobban fel kell készülni, mint a nagy szerepre.
Szacsvay László: A kis szerepben nem lehet hibázni. Ez is nagyon félelmetes dolog. Fiatalon, amikor még volt agyam, eszembe nem jutott átnézni, pedig kilométeres szövegek voltak. Most, ha október végén színpadra kerülök, már egy hónappal előbb el kell kezdenem tanulni. Azt hiszem, sokan egyetértenek velem abban, hogy az én koromban a tanulás már fáj. Ha végiggondolom, hogy 1966 óta vagyok színész… Ez nem kevés idő. Az ember kopik, de ezzel nem szabad foglalkozni, hanem bele kell fektetni a munkát. Sajnos anélkül nem megy.
A közös munkának melyik volt a legnehezebb része?
Vajda Katalin: Leülni és beszélgetni nem volt nehéz, mivel régóta ismerjük egymást. Nem irányítottam, hiszen nem konkrét kérdésekre kellett válaszolnia, hanem az életéről mesélt. Arra kellett figyelnem, hogy ellazult, kellemes helyzetet teremtsek, hogy ne legyen benne görcs vagy gátlás, hogy oldott legyen a légkör. Ha valamit nagyon bele akartam írni a könyvbe, afelé egy picit toltam, például amikor a könyv vége felé egy napjáról írok. Ez a beszélgetések közben jutott eszembe, ahogy elnéztem őt, egy kicsi, vékony embert abban a gyönyörű bútorokkal berendezett, nagy lakásban.
Kicsit arra emlékeztet, amikor az ember kifogy a ruhájából.
Ez nekem egyszerre volt szép és megható. Ez nem csak Szacsyra vonatkozik, hanem akár rám vagy bárki másra, de igazából a korra. Hogy kifogyunk az életből.
Szacsvay László: Hogy összegezzem, Kati varázsolta frizurává az én kócos gondolataimat.
Mennyi ideig tartottak ezek a beszélgetések?
Vajda Katalin: Körülbelül másfél hónapig beszélgettünk, de nem minden nap. Egy héten kétszer-háromszor találkoztunk. Amikor a Benedek-könyvet írtam, akkor is így dolgoztam: felvettem a beszélgetéseket, utána pedig legépeltem. De nagyon nehéz volt. Nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. A koncentrálás is sokat kivett belőlem, de inkább az a tény, hogy ez az én életem is, hisz a szakmai életük nagy részében én is benne voltam, és nem csak szakmailag, hisz barátok voltunk. Az a kor, amit megéltünk együtt, az én életem is. De a legnehezebb a felelősség volt. Ha valaki kendőzetlen őszinteséggel beenged az életébe, azért az emberért felelősséggel tartozom, hisz rajtam múlik, hogyan tálalom az olvasók felé, mert az emberek az én közvetítésemen keresztül fogják őt látni. Én adom a formáját a dolognak, én öltöztetem fel, hogy ne álljon ott meztelenül…
Szacsvay László: Én odaállok meztelenül, ha szeretnéd. (nevet)
Vajda Katalin: Láttam a hátadat, amikor bekentem az övsömört, jobb, ha nem mutatunk most meg meztelenül. Szóval óriási volt a felelősségem, mert hiába van ott az én nevem, ez az ő könyve. Miatta fogják megvenni, és róla alkotnak majd véleményt, nem rólam.
Szacsvay László: Embertelen, mennyit dolgozott vele. Arról nem beszélve, hogy törött karral gépelt.
Vajda Katalin: Eltörtem a csuklómat, igen. De a legnehezebb mégiscsak az volt, hogy hogyan rakom össze. Azt találtam ki, hogy legyen olyan, mint egy beszélgetés, mintha beszélgetne az olvasóval. Ezért időnként megjelennek a szövegben is kiszólások, pont úgy, ahogy mi szoktunk beszélgetni. Úgy gondoltam, hogy így még közelebb tudom hozni az ő valódi személyiségét. De ilyen könyvet nem szoktak írni. Sokszor elbizonytalanodtam, vajon lehet–e ilyet csinálni, vajon mit fognak szólni az olvasók…?
Nagyon izgalmas és olvasmányos lett a végeredmény.
Vajda Katalin: Hál’ Istennek, hogy az lett. De amíg oda eljut az ember… Ahogy ő a színpadra lépéstől, én az írástól szorongok.
Pedig A beavatás címmel regényt is írt korábban.
Vajda Katalin: Nem ez az eredeti címe, az akkori kiadóm a történet miszticizmusában látta a sikert, azért adta ezt a címet. És én valóban jógázom, voltam Indiánban, fél évig egy asrámban dolgoztam önkéntesként, de ez a regény nem erről szól, illetve nem csak erről. Persze van benne spiritualitás, de van egy kis politika és sok színház, hisz egy indiai férfi a főszereplő, aki Magyarországra jön, színház rendező lesz, és beleszeret egy színésznőbe. Ez aztán sok bonyodalommal jár, a két kultúra találkozása egyfajta keresztúthoz vezet mindkettőjük életében. Most épp tárgyalásban vagyok egy kiadóval, remélem, ez alkalommal az eredeti, Hazaút címen jelenhet meg!
Szacsvay László: A miénkben is van vallás.
Vajda Katalin: Azt gondolom, hogy ma ez megkerülhetetlen téma, egy művész életében is.
Szacsvay László: Minden ember, akár vallásos, akár nem, mit mond? Azt, hogy „Istenem, segíts”! Isten nem egy megfogható valami, hanem bennünk van. Csak szüksége van az embernek arra, hogy valakitől segítséget kérjen. Miután nincs más, kénytelenek vagyunk az Isten szót használni.
Többször szóba kerül az idősödés is a könyvben. Mit üzenne ma a fiatalkori önmagának?
Szacsvay László: Ez a pálya minimum ötven százalékban szerencse. Csak azt a szerepet tudom eljátszani, jó esetben, amit megkapok. Vannak, akik ki tudják harcolni maguknak a feladatot, én nem ez az ember vagyok. Viszont soha nem adtam vissza a szerepet, legyen az akár csak egy mondatnyi. A pályám kezdete nagyon sikeres volt, rengeteget dolgoztam. ’73-ban született a fiam, akkor játszottam a Szentendrei Teátrumban, forgattam az Idegen arcok című filmet, és jártam a nejemhez Vácra, aki ott feküdt, veszélyeztetett terhesen a kórházban. Sose felejtem el, hogy Partvis, aki egy filmgyári sofőr volt, és azért hívták Partvisnak, mert nagy fekete bajsza volt, ami belógott a szájába, szóval Partvis, amikor híre jött, hogy szülni fog a nejem, fölajánlotta, hogy kivisz engem Vácra a filmforgatásról. Hajnalban fejeztünk be, de hát a fiam hatkor született. Hogy mit üzennék most így, öregen a fiatalkori önmagamnak? Azt, hogy csak így tovább, Szacsyka.
És a fiatal Szacsy üzenne valamit a mostaninak?
Szabadulj meg az övsömörödtől, Isten is megsegít. Ugyanis halálosan belém szeretett az övsömör, már többször kérdeztem az ismerőseimet, hogy kinek van egy jó válóperes ügyvédje, mert nem akar elhagyni. De senki nem tudott ilyet ajánlani, csak annyit mondanak, hogy türelem, majd elmúlik. Gondolom, majd velem együtt... (nevet) Nem lehet az ifjúkort meg az öregkort összehasonlítani. Szokták mondani, az öregkornak is megvannak a szépségei. Egyet tessék mondani! Na, de azt elmondhatom, hogy egy gyógyszerem van: mindenen próbálok nevetni. A humor a legjobb gyógyszer a világon, és nincs mellékhatása. Mindent összevetve, sok jó és sok rossz dolog is történt velem, de egy darabig még itt vagyok.
Ha elolvasnád egy másik magyar színésszel készült interjúnkat is, ezt a beszélgetést ajánljuk.
