Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mérnökként végzett, és bár a Színművészeti Főiskolára sosem nyert felvételt, mégis színészként élte le az életét, ma is aktívan játszik. Nyár végén, egy napsütéses napon beszélgettünk Jordán Tamással.
120 éve született József Attila, és talán azóta nem nőtt fel olyan generáció, aki ne érezné sajátjának sorait. Költészete előadások, feldolgozások, megzenésítések kiapadhatatlan forrása. Ezekből válogatott a Bakáts Feszt záróeseménye, a József Attila 120 – “Nem én kiáltok, a föld dübörög…”, melynek rendezője Novák Péter, és melyben Jordán Tamás is színpadra áll.
Hétvégén a Bakáts Feszten találkozhat Önnel a közönség. Hogyan készül egy ilyen fellépésre? Van még Önben izgalom, amikor színpadra lép?
Hogyne! Nekem a felkészülés leginkább azt jelenti, hogy megvizsgálom, hogy melyek azok az anyagok, amelyek méltóak ehhez az eseményhez, és Novák Péterrel egyeztetünk, aki rendezi. Tehát én pontosan tudom, hogy mit szeretnék csinálni, és gondolom, hogy annak a közönség is fog örülni.
Egy interjúban mesélte, hogy egy József Attilának a 70. születésnapjára készült televíziós műsor során ismerkedett meg igazán mélyen a költő munkásságával. Az a műsor nagyon nagy hatást váltott ki a közönségből, és Ön is nagyon sokak számára vált ismertté általa. Most, hogy a 120. évfordulón ismét József Attila verseit szavalja, mit jelent ez Önnek?
Nem születésnap ez a mostani, de mégis 1905-ben született József Attila, csak áprilisban. Tehát nem pontos évforduló, de tekintsük annak. De valóban 1975-ben történt az, hogy a Magyar Televízió úgy gondolta, illő módon megemlékezik József Attila 70. születésnapjáról.
Fehér Györgyöt és Edelényi Jánost bízták meg, hogy készítsen egy 5x20 perces, tehát összességében 100 perc hosszúságú anyagot. Fölkértek három színészt: Latinovits Zoltánt, Cserhalmi Annát, és én voltam a harmadik. A zenét pedig a Sebő-együttes és a Kaláka hozta.
Akkor én bevallottam, hogy nem nagyon ismertem még József Attilát, hiszen nekünk úgy tanították a „proletárköltőt”, hogy nem lehetett megkedvelni.
Ennek a műsornak kapcsán rengeteg versét megkaptam, hogy mondjam el. A felvételek során Fehér György és Edelényi János útmutatása alapján rátaláltam egy József Attila közlésre, amelyet azóta is nagyon kedvelek.
Amikor azt mondta nekem a Fehér György, hogy képzeljem el, hogy én teljes képernyőt betöltő közelségben vagyok, szinte csak az arcom látszik, és tőlem négy méterre ül az, aki hallgat engem. Akkor nekem nem szabad átszavalni a feje felett, hanem beszélgetnem kell vele. Azóta is úgy mondok verset, mintha beszélgetnék egy képzeletbeli hallgatóval. Hát mondanom sem kell, hogy nagyon-nagyon megszerettem József Attilát.
Novák Péter egy beszélgetésünk során azt mondta nekem Önről, hogy senkihez sem foghatóan kelti életre nemcsak József Attila költeményeit, hanem a személyiségét is.
Mindig zavarba jövök, amikor kapok egy esetleg nem is teljesen megérdemelt dicséretet. De hát annak örülök, hogy Péter így látja. József Attila azt mondja, hogy az
„Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre”.
Én a József Attilával kapcsolatos igazi lelkemet mindig szeretném épségben tartani, és akárhányszor verset mondhatok valakiknek, akkor mindig szeretném ezt az igazi lelkemet, mint ünneplő ruhát felvenni.
József Attila mely verse áll Önhöz a legközelebb?
Hát sok van holtversenyben, de talán a fiatalkori versekből egy csokra, a Tanítások, az nagyon közel áll hozzám. De már, hogy most kimondtam, hogy a Tanítások, érzem is, hogy megsértődik a többi vers, hogy miért emelek ki egyet a sok holtversenyben lévő vers közül – mosolyodik el a mondat végén.
Mit gondol, József Attila miért tudja ma is ennyire megszólítani az összes generációt? Miben áll az ő örök aktualitása?
Amit most kérdezett, tulajdonképpen a válasz is. A hétvégén, a Bakáts téren is talán ilyesmivel fogom kezdeni a beszédemet.
József Attila minden sorában, vagy a sorok között, de még a szavak között jelen van, mindaz, ami bennünk közös. Az a kétségbeesett, magányérzet, a szeretetre vágyás és a szeretet adás, az, hogy mennyire picikék vagyunk a világmindenséghez képest, mennyire elveszettek vagyunk, és mégis mennyire akarunk szeretni és szerettetni.
Van egy monológ, amit majd el is mondok, ami ezt fogja tükrözni. József Attila azért kiirthatatlan, mert mindannyiunk lelkében ott van az, amivel ő foglalkozik a verseiben.
Szeretnék egy olyan kérdést feltenni, amit remélem, hogy jól tudok megfogalmazni, és nem leszek félreérthető. Önt nem vették fel anno a – mai nevén – Színház és Filmművészeti Egyetemre, ott nem szerzett diplomát, és ennek ellenére mégis országunk legnagyobb színésze lett. Mit gondol, a mai világban be lehetne járni hasonló utat?
Hát jó a kérdés, köszönöm szépen. Egyáltalán nem kényes kérdés. De a kérdésében szerepel az, hogy én a legnagyobb színész vagyok az országban. Ezt nekem hivatalból kötelező visszautasítani, hiszen bizonyára nem így van.
Ha esetleg azt mondja, hogy a sok-sok jelentős színész sorában, névsorában én is megtalálható vagyok, azt örömmel fogadom.
Azt, hogy nem vettek fel a Színművészetire, olyan tény, amelyet én nem is tudnék cáfolni, de szerintem az a kerülő út, hogy én műszaki egyetemre jártam és mérnök lettem, végülis inkább előnyömre vált, mint hátrányomra.
Hogy ma bejárható-e az az út, amin én végigmentem, arra a válaszom, hogy sajnos a mai világban a körülményeket tekintve, a művészet pozícióját, helyzetét nézve, lehetetlennek tartom. De tegyük hozzá, hogy nagy szerencse is kellett, úgy alakultak a körülmények. Olyan helyzetben voltam, hogy a szerencse lehet, hogy nem keresett engem, de könnyen megtalált.
De hogy erről beszélünk, mondok néhány nevet, akik nagyon nagy színészek lettek, és nem végeztek Színművészetit. A mai fiatalok már sajnos ezeket a neveket talán nem is ismerik. Nem végzett Színművészetit Latinovits Zoltán, Kállai Ferenc, Tolnai Klári, Darvas Iván, Tordi Géza, és nyilván még hosszú a névsor, most hirtelen ők jutnak eszembe.
Mit gondol, mi volt más abban a világban? Hogy működött akkor? Hogyan lehetett szerephez jutni? Hogyan lehetett a színpad közelébe jutni?
Hát akkoriban, amikor én jártam ezt az utat, akkor megfigyelésem szerint elsősorban a képesség, a tehetség számított. Mellette természetesen az eltökéltség, az elhivatottság. Ezek mind fontos tényezők, de nem volt olyan nagy szerepe a papírnak, ami aztán az idő során egyre fontosabb helyet töltött be a pályánál.
Amikor én Kaposvárra kerültem a 80-as években – a Csiky Gergely Színház legendásnak mondható évtizedében – nagyon sokan voltak, akik nem végeztek Színművészetit. Csákányi Eszter, Lukáts Andor vagy Pogány Judit, ők nem végeztek Színművészetit, és nagyszerű színészkollégák, nagyszerű színészek voltak a pályán. Tehát nem számított az, hogy kinek milyen papírja van.
Kezdődik az újabb színházi évad. Hol találkozhatunk Önnel a Bakáts-Feszten túl?
Ma kezdődik nekem a szezon, a Rózsavölgyi Szalonban lesz egymást követően három különböző előadásom. Az utolsó óra, Alföldi Róberttel, egy Freudról szóló történet, aztán A két pápa, Lukács Sándorral, majd pedig a romance.com, ami egy nagyon szórakoztató előadás.
A Pinceszínházban az Ady estemet játszom, és van Az Semmi… címmel egy két személyes előadás, amit Koltai Róberttel csinálunk.
Hát ez nem rövid lista, nagyon-nagyon sokat dolgozik akkor.
Hát sokat, de ezek az előadások eléggé elszórtan vannak, tehát körülbelül 8-10 előadás van egy hónapban. Nem kevés, de talán nem is sok.
Ha szívesen olvasnál még egy beszélgetést, ajánljuk figyelmedbe a Palya Beával készült interjúnkat is.
