Akár egy évig is eltartott, mire meggyógyították a lágerekben csonttá fogyott betegeket

A bergen-belseni koncentrációs táborból a svédországi menekülttáborokba szállított, korábban a Magyar Királyság területéről elhurcolt holokakuszttúlélők története Gárdos Péter Hajnali láz című könyvében és filmjében bukkant fel.

A svéd Vöröskereszt különleges tevékenységéről a túlélők elbeszéléséből tudhatunk meg részleteket. A cikkünk alapjául szolgáló interjú egy másik díjnyertes film, a Nagyiprojekt egyik főszereplőjével készült. Hogyan mesélt ő az átélt borzalmakról és svédországi gyógyulásáról?

Szabadulás a halál markából

A tragikus állapotok, amelyek a brit hadsereg 1945. április 15-i megérkezésekor uralkodtak Bergen-Belsenben, csaknem leírhatatlanok voltak és sokkolták a katonákat. A barakkokban és azok mellett tízezerszámra tehetetlenül fekvő, csontsovány, beteg emberek, jórészt tífuszfertőzöttek közül még a következő hetekben is napi több ezer hunyt el.

A túlélő a következőképp emlékszik vissza: „Persze egyre romlott az ellátásunk, ahogy közeledett a front, és április elején elkezdtük hallani az amerikai–angol csapatok ágyúzását. Az SS-ek mindig mondták nekünk, hogy felrobbantják a lágert, tehát hogy ne reménykedjünk, hogy fel fogunk szabadulni. Én ott átestem a tífuszon, ami azt jelentette, hogy egy pár napig nem mentem dolgozni, hanem ott döglöttem a földön a barakkban. Nagyon magas lázam volt, tele volt a testem kiütésekkel. A magas láz miatt nem nagyon voltam észnél, de túléltem. Felépültem belőle, és mire felépültem, addigra tulajdonképpen majdhogynem szétesett a láger, mert nagyon közeledtek a felszabadító csapatok.

Egyszer csak egy vasárnapi napon, április tizenötödikén – ezt persze csak utólag tudtam meg, mert fogalmunk se volt, hogy milyen hónap van – megjelentek az amerikai-angol tankok. Feldöntötték a lágerkerítést. Ezt hallottuk, és tudtuk, hogy most vége van számunkra, de akkor már például a mi barakkunkban alig lézengtek emberek, olyan sokan haltak meg. Az elején annyira sűrűn feküdtünk, hogy ha valaki éjszaka megfordult, akkor az egész sornak meg kellett fordulnia. Ez megszűnt a végére, mindenkinek kényelmes helye volt. Nagyon kevesen voltunk már, és aki lábra tudott állni, az kiment megnézni, hogy mi a helyzet.

Én nem tudtam felállni se, de körülbelül egy óra múlva ahhoz képest, hogy bejöttek a lágerbe, forró tejet osztottak nekünk. Egy úgynevezett gulyáságyúban, egy nagy üstben hozták. Azt a döbbenetet, ami úrrá lett rajtuk, azt nem lehet elmondani. Rögtön akartak adni valamit enni, mert látták, hogy aki él, az az éhhalál szélén van. Olyanok voltunk, mint a csontvázak, nem volt emberi formánk. Mikor otthonról eljöttem, hatvan kiló voltam, és a felszabadulás után két hónappal, amikor már rendesen kaptam enni, huszonnyolc.”

A svéd Vöröskereszt nagyszabású mentőakcióba kezd

A második világháború befejeztével a szövetséges nagyhatalmak a svéd kormányhoz fordultak azzal a kéréssel, hogy a Vöröskereszt bevonásával szervezze meg közel 10 000 felszabadított koncentrációs táborba deportált fogoly Svédországba szállítását gyógykezelés és rehabilitáció céljából.

A szerencsétlen deportáltak mintegy egyharmada volt élet-halál között, csontsovány, járványos betegségektől fertőzött állapotban, és csak egyharmaduk volt tűrhető állapotban. A mentőakció csodálatos humánus hozzáállással zajlott.

A túlélő így folytatta a történetét: „Egy kórházvonattal vittek el Lübeckig, ott behajóztak egy kórházhajóra, és elvittek Stockholmba. Azt el nem lehet mondani, hogy mekkora élmény volt, ahogy minket a svédek fogadtak. A hajó Malmőben kötött ki, ami tulajdonképpen a hajóúton az első állomás volt. Nem kellett volna kikötni, de elmondta nekünk az ottani személyzet, hogy fogadni akartak minket a malmőiek. Valahonnan tudták, hogy hoznak bennünket. Gondolom, nem mi voltunk az első ilyen transzport, amelyiket a svéd Vöröskereszt befogadott Svédországba.

Persze nem engedtek minket ki, mert a legtöbbünk nem is nagyon tudott járni, őket sem engedték fel a hajóra, de kinéztünk ezeken a kerek hajóablakokon, és ott állt biciklivel egy csomó asszony, legalább százan, csomagokkal. Süteménnyel vártak, nagy tálcákon. A szanitécek, akik minket gondoztak a hajón, hozták be a hajófülkébe a süteményeket meg a gyümölcsöket. Valami egészen megható volt ez. Láttuk őket virágos nyári ruhákban, ezeket az egészséges, lesült, erőtől duzzadó embereket. Tulajdonképpen ott találkoztunk először azzal, hogy béke van. Persze a svédeknél nem volt háború, és ezt ők nagyon nagyra értékelték. Mindenki, aki velünk kapcsolatba került, azt mondta, hogy azért a kegyelemért, ami nekik a sorstól kijutott, hogy százhúsz éve nem volt háború Svédországban, akartak ezzel nekünk fizetni. Csupa önkéntes ápolónő ápolt minket, olyan, aki a munkáját ingyen felajánlotta. Nagyon sokukkal még évtizedekig kapcsolatban voltam. Meg is látogattam őket, voltam Svédországban többször is.

Egy évig voltam ott, egy évbe telt, mire teljesen meggyógyultam. Először Stockholmban voltam, mert kiderült, amikor megérkeztünk, hogy diftériám is van. Bekerültem egy stockholmi gyerekkórházba, ami járványkórház is volt egyben. Egyedül voltam egy szobában, mert nem lehetett összeengedni senkivel. Egy hétig tartott, mire a lábamról le tudták mosni a koszréteget, olyan vastag kéreg volt rajta. Végül is lehámlasztották egy hámlasztó kenőccsel, betekerték gézbe, és másnap vették le, és az egész felső hámréteg lejött a tetejéről. Pedig a felszabadulás után, amikor abban az SS-lágerben laktunk, ott már lehetett zuhanyozni. Én zuhanyoztam rendesen, de az a kosz úgy nem jött le.

Rettenetes sok betegségem volt. Először is skorbutszerű vitaminhiányom volt, azután a vesémmel volt baj, azonkívül egy tüdőtébécés folyamat is elindult. Stockholmban körülbelül három hónapig voltam ebben a járványkórházban, ha jól emlékszem, 1945 augusztus és október között. Utána elvittek egy Stockholmtól talán húsz kilométerre levő kisvárosba, Sigtunába. Ott voltam novemberig, majd 1945. november végén Ribbingelundba kerültem, és ott bekerültem egy rövid időre egy szanatóriumba, egy rehabilitációs intézetbe. Ez Ribbingelund-telepen volt, Eskilstuna városa mellett.”

Menni vagy maradni?

A nagyon beteg, fertőzött emberek közel egy évig voltak karanténban Svédország különböző kisvárosainak kórházaiban. Ennyi idő kellett ugyanis ahhoz, hogy valamennyire megerősödjenek és elkezdhessenek emberhez méltó életet élni. Ekkor kezdődött a nagy dilemmák ideje a hogyan továbbról. Maradni Svédországban, vagy kapcsolatot teremteni Magyarországgal, és reménykedve abban, hogy valaki él még a családból, visszajönni haza.

A fenti történet a következőképp folytatódott: „A svédországi egy évre az volt a jellemző, hogy rendkívülien bántak velünk. Olyan nagy szeretettel, hogy azt el nem lehet mondani. A svéd állam, a svéd Vöröskereszt teljesen kistafírungolt engem. Amikor megérkeztünk Svédországba, az első dolog az volt, hogy aki már járni tudott, azt elvitték egy ruharaktárba, és felruházták téli-nyári ruhákkal, de még sícipővel is, mert télen majd' mindenki sível közlekedett. Télikabát, nyári ruha, cipő, fehérnemű, amit el lehet képzelni, mindent kaptunk. Hetenként zsebpénzt kaptunk. Hogyha valaki csokoládét akart venni vagy bármit, az tudott, nem volt kiszolgáltatva annak, hogy mit kap enni. Habár nagyon jó ellátásunk volt, de ki voltunk éhezve az édességre meg olyasmire, amiket otthon nem lehetett kapni.

Amíg feküdnöm kellett, nyolc hónapig szigorúan, illetve a szanatóriumban, ahol csupa menekült volt a lágerekből, akkor is már tudtam dolgozni. Viszonylag erős és egészséges voltam. Jött egy kereskedő a kórházba, aki bébiholmikkal kereskedett, és megkérdezte, ki tud varrni közülünk. Én is jelentkeztem, hogy tudok kötni. Szóval bedolgozást vállaltunk jó néhányan, akik tudtunk ilyesmit csinálni, úgyhogy én elég rendesen kerestem pénzt. Mielőtt hazajöttem, olyan sok mindent bevásároltam, hogy három bőrönddel jöttem haza, és a kabátomba is bele volt varrva sok minden, mert nem tudtam, hogy útközben elvesznek-e valamit. Ruhaanyagok, kabátanyag, tele volt varrva a bélés alá. Sok mindenkinek hoztam kávét, kakaót, csokoládét, szóval olyan dolgokat, amiket itt már évek óta nem lehetett nemhogy enni, de látni sem.

Csodával határos módon és a véletlenek összejátszásának köszönhetően tudtam meg 1945 szeptemberében, hogy az anyám, a férje és a későbbi férjem, akivel már előbb is együtt jártunk, él. Amikor Stockholmban feküdtem a járványkórházban, adtak mellém egy ápolónőt, aki csak velem foglalkozott. Gondolom, azért is, hogy legyen valaki, akivel beszélni tudok. Egy osztrák nő volt, és én németül tudtam vele beszélni. Azért is egy ápolónő volt mellettem, mert sokféle fertőzésem volt, és nem akarták, hogy esetleg az ápolószemélyzet hozza-vigye a többi betegnek a fertőzéseket.

Nagyon helyes asszony volt, arisztokrata származék, és amikor az Anschluss volt, tehát amikor a németek megszállták Ausztriát, akkor az arisztokratákat is üldözték, és ez a nő Svédországba emigrált. Olyan negyvenes lehetett. Sok mindent tudott Magyarországról, gyerekkorában többször járt Budapesten. Szóval nemcsak azt tette meg értem, amit mint ápolónő meg kellett hogy tegyen, hanem sokkal többet. Volt egy magyar ismerőse, és hozott régi magyar újságokat, például háború előtti Színházi Életet, hogy legyen mit olvasnom, mert én fölkelni nem tudtam. Körülbelül három hónapba telt, mire lábra tudtam állni.

Ez a nő elmondta, hogy Stockholmban van egy Wallenberg Komité nevezetű intézmény, és ezek kiadnak egy újságot, ahol vannak hírek Magyarországról. Azt mondta, elmenne oda, és hozna ilyen újságot – ez egy stencilezett, sokszorosított újság volt –, és hozott ebből nekem egy paksamétát. Abból olvastam, hogy mi van Magyarországon. Ennek az újságnak a fejlécén volt a Komiténak a címe. Megbeszéltem az ápolónővérrel, hogy írnék ide egy levelet, mert megérdeklődte, és megtudta, hogy nem tudnak a postán levelet felvenni Magyarországra, mert nincs posta-összeköttetés, 1945 nyarán még nem volt.

Akkor írtam egy levelet ide, a Wallenberg Komiténak, hogy nem tudnak-e valamilyen módot arra, hogy egy levelet juttassak el Magyarországra. És kaptam egy választ, hogy ugyan nincs posta-összeköttetés, de van Londonon keresztül egy lehetőség, diplomáciai futárral el tudják juttatni a levelemet. Írjam meg a levelet, címezzem meg, akinek akarom, hagyjam nyitva a borítékot, tegyem be egy másik borítékba, és küldjem el neki, ő eljuttatja, de a diplomáciai futár csak nyitott leveleket vihet el, tehát nem lehetett leragasztani. Írtam egy levelet egy ismerősömnek és kérdeztem, nem tud-e esetleg az én családomról. Hamarosan kaptam egy levelet és megtudtam, hogy anyám él. Viszontagságos módon, Prágán keresztül egy év után hazaindultam. Azt nem is lehet elmondani, hogy milyen volt, amikor az anyukámat egyszer csak megláttam.”

Pontosan nem tudni, hogy a svéd Vöröskereszt hány magyar deportáltat mentett meg az utolsó percben a haláltól, becsült létszámuk 1500-2000 fő. A szervezet orvosai hamar felismerték azt, hogy a meggyötört traumatizált embereknek nemcsak orvosi, hanem lelki segítség is kell. A korban még kevésbé szokványos módon, a betegek gyógyulását pszichológusok is segítették. Gárdos Péter szülei ugyanebben a mentőakcióban vettek részt és ismerkedtek meg Stokholmban. A Hajnali láz című regény és film ennek a tragikus történelmi eseménynek a feldolgozása is egyben.