cselédek történelem retro

A háztartási alkalmazottak, azaz a cselédek Magyarországon a kiegyezés és 1945 között a fizetett munkát végző nők legnépesebb csoportját alkották. A két világháború között a budapesti háztartásokban átlagosan 50-60 000 fő szolgált cselédként, átlagéletkoruk 20-25 év volt. A nagy fluktuáció miatt azonban ennél jóval többen, százezres nagyságrendben voltak azok, akik egy év folyamán valahol cselédkedtek. A budapesti házicselédek havi átlagban 36 pengőt kerestek, ez, összehasonlítva a korabeli dalból ismert sorral – „havi kétszáz pengő fixszel” – meglehetősen alacsonynak tűnik még akkor is, ha szállást és étkezést biztosított a munkaadó család. A cselédlányok igyekeztek a fizetésüket félretenni és hazaadni, de a spórolásnak nagy ára volt: attól kezdve, hogy bekerültek az úri családba, nemcsak a munkaerejüket, hanem a szabadidejüket is eladták. 

Jellemzően a házasságkötés előtt szegődtek el a fiatal falusi lányok egy-egy módosabb családhoz, hogy összegyűjtsék a stafírungra valót. Mások azért vállalták a szolgálatot, mert az első világháború után félárván maradtak, és keresetükre szüksége volt az otthoniaknak. Először többnyire 14-16 éves kor körül álltak szolgálatba, és nagyon megterhelő fizikai munkát végeztek, nem ritkán napi 15-17 órában. A cseléd reggel hatkor (vagy még korábban) kelt, télen begyújtott, elkészítette a reggelit, majd kitakarított. Segédkezett az ebéd elkészítésénél, megterített, elmosogatott, délután esetleg ruhát is javított, majd uzsonnát és vacsorát készített. A kismosás is az ő feladata volt, de a havonta egyszer esedékes nagymosásban is segédkezett. Este 11 előtt nemigen kerültek ágyba, és ez így ment hétfőtől vasárnap délig: Budapesten mindössze heti egy vasárnap délutáni kimenő járt a cselédeknek. 1907-től a cselédnek munkába állás előtt cselédkönyvet kellett kiváltania, amely tartalmazta az adatain kívül munkaadóinak véleményét is. Az 1876-os cselédtörvény alapján pedig a családfő akár testileg is megfenyíthette a munkavállalót.

13 évesen munkába álltak

Úgy tartották, hogy abból lesz a legjobb cseléd, aki egyenesen a szülői házból érkezik. Őket aztán a ház úrnői átlagosan fél év alatt „kitanították”. A cselédközvetítőtől (mert ilyen is volt) igyekeztek óvakodni, inkább ajánlás útján próbáltak alkalmazottat találni. Őket cupringereknek nevezték, akik Budapest belvárosi kerületeiben tartottak fenn irodákat. A cupringerek ún. kifutókat alkalmaztak, akik a pályaudvarokon környékezték meg a nagy batyuval érkező fiatal lányokat. A közvélekedés szerint viszont a közvetítőnél rafinált, sok helyen megforduló leányok vannak, akinek a tisztessége sem mindig makulátlan. Azt pedig senki nem akarta, hogy meglopják, vagy megszólják az alkalmazottja miatt. (Emellett a közvetítőt a saját jutaléka érdekelte, és minél gyakrabban váltott gazdát egy cseléd, annál több jutalék ütötte a markát.) Ezenkívül voltak még egyesületi keretek között működő cselédközvetítők: több árvaegylet a lányokat kifejezetten úgy nevelte, hogy felnőve (azaz 12-13 éves korukban) szolgálatba állhassanak egy módosabb családnál. Ha tehették, a cselédek is válogattak a munkaadóik között. Nehezebb volt alkalmazottat találnia annak, aki magas emeleten lakott, hiszen a falusi lányok nem akarták naponta többször megmászni a lépcsőfokokat; de annak is többet kellett fizetnie, akinek kisgyerekei voltak.

Falusi lányok a nagyvárosban

Mit kellett ezeknek a faluról érkezett lányoknak megtanítani? Röviden: mindent. Gyakran az ország elmaradottabb részeiből érkeztek, némelyikük vonaton is akkor ült életében először, amikor a fővárosba jött leendő munkaadójához. Újdonság volt számukra a vezetékes víz, a villany, a parketta. Sokan akkor láttak életükben először fürdőszobát,

A cselédektől a háziak elvárták a kellő tiszteletet, ismerniük kellett a viselkedési alapszabályokat: tartózkodónak kellett lenniük, és nem szabadott beszélgetést kezdeményezni a vendégekkel. Általában véve az volt a vélekedés, hogy a munkaadók kerüljék a túl bizalmas viszonyt a cseléddel, és a gyermekek se legyenek a cseléd társaságában a szükségesnél többet.

Otthon megszólták, mert megfürdött

Az úriasszonyok gyakran panaszkodtak cselédjeikre, aminek valljuk be, néha volt is némi alapja: A budapesti úrinő magánélete című könyv idéz egy esetet, amikor a cseléd zsebkendő helyett a kezébe fújta az orrát, majd kézmosás nélkül folytatta a főzést. (Nem csoda, hogy mind az ötven üveg befőttje megromlott.) A cselédek higiéniai szokásai egyébként is sok beszédtémát szolgáltattak a háziaknak: rettegtek, hogy valamilyen fertőző betegséget, esetleg ágyi poloskákat hurcolnak be a lakásba. A cseléd általában nem használhatta a család fürdőszobáját: a napi mosdást a konyhában, a nagytisztálkodást tisztasági fürdőben végezte. A századforduló után épült bérházakban a lakáson kívül külön illemhelyeket, a mosókonyhák szomszédságában pedig cselédfürdőt alakítottak ki. De a munkaadók azt sem nézték jó szemmel, ha túl sokat tisztálkodott a cseléd, ilyenkor arra gyanakodtak, hogy szeretőt akar magának fogni. Arról nem is beszélve, hogy a faluba visszatérő lányokat megszólták az „úri népeknél” felszedett új szokásaik miatt: „120 pengőt kaptam, meg az asszonyom adott egy csomagot is, ágyhuzatok voltak benne, törölközők, meg olyan alsóneműk, amilyeneket ő is viselt. (…) Azt hittem, nagyon jó lesz hazamenni, de nem így lett. A mi szobánk ugye földes volt, petróval világítottunk, és amikor megmosakodtam, ahogy Pesten tanultam, az édesanyám sírt és veszekedett velem, hogy biztos megestem. Aztán meglátta a selyem alsóruhákat, és telekiabálta a falut, hogy Pesten hölgyet csináltak a lányából. A legények persze úgy hitték, velem könnyen lehet, aztán hogy nem hajlottam, rám kiabálták, hogy kisasszony lettem, és minden este locsálom magam.” (Szilágyi Gyula: Tiszántúli Emanuelle)

A kamra kulcsa

A bevásárlás és az alapanyagok felhasználása körül is gyakoriak voltak a konfliktusok a ház asszonya és az alkalmazott (vagy ha módosabb család volt, alkalmazottak) között. A méltóságos asszonyok folytonosan attól tartottak, hogy a cseléd vagy a szakácsnő lop, vagy pazarlással vádolták őket. A kamra ajtaján kívül bizonyos élelmiszereket (például a lisztet, cukrot, teát vagy kávét) tartalmazó dobozokat kulcsra zárták, az ebédlő ajtaját vagy az ezüst evőeszközöket tartalmazó fiókokat úgyszintén. „Alkalom szüli a tolvajt”, vélték. A cselédeket, noha nehéz fizikai munkát végeztek, az úriasszonyok hajlamosak voltak gyámoltalannak, gyermekinek tekinteni. A közvélekedés szerint a falusi lányok nem ismerik a pénz értékét, keresetüket hamar elszórják. Óva intették a méltóságos asszonyokat attól is, hogy használt ruháikat a cselédeknek adják: úgy vélték, ezzel összezavarják a cselédet a társadalomban elfoglalt helyét illetően. Igyekeztek elérni, hogy a kimenőt a cseléd ne a cselédkorzón töltse (ott nemcsak a katonák, hanem rafinált idősebb nők is megkörnyékezhették, akik aztán „rossz útra térítik”), hanem menjen inkább ún, cselédmatinékra vagy templomba. (Az egyházak által szervezett cselédmatinékon felolvasás és társasjátékozás volt a program.)

A cselédkorzó veszélyei

A Baross téren lévő cselédkorzó azért nagy népszerűségnek örvendett a lányok körében. Itt ismerőseikkel, falubelijeikkel találkozhattak, és lehetőség nyílt arra is, hogy férfiakkal (katonákkal, iparos- és boltoslegényekkel) ismerkedjenek. De voltak, akik moziba, színházba vagy szórakozóhelyekre jártak. A fővárosba érkezett fiatal lányok sokszor valóban nem gondoltak bele az ismerkedés következményeibe, hiszen kikerültek a falu és a család ellenőrzése alól. Ha pedig szerelembe estek, sokszor tragikus véget ért a történetük. A két világháború között a női öngyilkosok negyede a cselédek közül került ki, és az 1930-as években évente átlag 400-450 cseléd kísérelt meg öngyilkosságot: lúgot vagy gyufát ittak. A fővárosi prostituáltak tekintélyes része is egykori cselédlányok közül került ki. 

„Intimebb szolgálatok” és következményeik

Ezek a lányok gyakran ki voltak téve a ház férfitagjai zaklatásának. Hallgatólagosan azt is elfogadta a közerkölcs, hogy a fiatal úrfik a háztartási alkalmazottól szerezzék első szexuális tapasztalatukat. „Sok polgári családban elvárták a fiatal parasztcselédektől, hogy a ház úrfiait átsegítsék a pubertás nehéz idején, s rendelkezésükre álljanak testük intimebb szolgálataival is. […] Ha a cseléd teherbe jutott az úrfitól, kitették, s a gavallér polgári nagyapa, a snájdig kölyökapa helyett bizonyos kacér és somolygó büszkeséggel fizetgette a nyolc-tíz forint tartásdíjat” – írja Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban. Ez volt a jobbik eset. Sok cselédlány ugyanis – ha nem döntött úgy, hogy a szégyen miatt eldobja az életét – hazaadta az újszülöttet a saját szüleinek vagy rokonainak vidékre, vagy ha ők nem fogadták, lelencházba, ő pedig beállt szoptatós dajkának úri családokhoz. Míg a cselédlány az úri csecsemőt szoptatta, a saját gyerekét vidéken hígított tehéntejjel vagy tejbe áztatott kenyérbéllel etették. Az alultáplált, elhanyagolt csecsemők negyede pedig egyéves kora előtt meghalt.