Két évvel ezelőtt alapjaiban változtatta meg a munkába járási szokásainkat a koronavírus-járvány. Noha többségünk számára a helyzet mostanra már többé-kevésbé rendeződött, vannak, akik a mai napig nem tudtak visszatérni a járvány előtti életükhöz. Cikkünkben Nieto Mercedes orientális táncos mesél arról, hogyan változtak meg a mindennapjai.
Mercedes a hazai és nemzetközi orientális tánc (vagy ahogy inkább emlegetni szoktuk, hastánc) ismert és elismert alakja, táncos, oktató és koreográfus, Európa egyik legkeresettebb hastáncművésze. Nevéhez fűződik a Nimfa Orientális Társulat létrehozása és vezetése, a minden évben megrendezett Cairo! Fest Budapest fesztivál, több táncszínházi előadás, sőt 2012 óta több zenei albumot is készített egyiptomi zenészekkel, amelyeket a világ minden részén előszeretettel használnak az orientális táncosok. Huszonöt éve táncol, ez idő alatt a világ negyven országába jutott el, nappalija falán a világtérképen alig van hely egy-egy új zászlócskának.
„A járvány előtt körülbelül 28-30 külföldi meghívásom volt évente, nagyjából tizenkét éven át” – meséli Mercedes. „Az utazások hossza a rendezvény típusától függően alakult, voltak köztük pár napos előadások, hétvégi workshopok, egyhetes fesztiválok, vagy akár többhetes turnék is. Az év nagy részében úton voltam, így egy idő után az utazás a munkán túl életformává vált.” Mercedest a folyamatos szakmai kihívások mellett a különböző kultúrák és életformák felfedezése és a számára korábban ismeretlen, távoli országokban élő női közösségek megismerése is vonzotta: „Mindig nagyon kíváncsi, analitikus típus voltam. A különbözőségek helyett inkább az azonosságra csodálkoztam rá, ahogy az esszenciális vágyak és érzések szintjén összekapcsolódunk. Egészen máshogy közelíti meg és fejezi ki az érzéseit, mondjuk, egy mexikói, egy japán vagy egy muszlim maláj nő, de az érzés attól még nagyon hasonló, le lehet ásni odáig, meg lehet tanulni egymást. Ezt a közös nyelvet próbáltam mindenhol keresni. Nyitottságot, érzékenységet és empátiát tanítottak ezek a kalandok” – emlékszik vissza.
Természetesen más élmény pihenés céljából vagy munka miatt utazni. „Egy idő után pont az utazás jelentette a legtöbb nehézséget a munkámban. Egyre kimerültebb voltam, és nem volt időm töltődni, a testemnek gyorsabban kellett utaznia, mint ahogy azt a lelkem követni tudta volna. Rendszeresen előfordult egy-egy hosszabb repülőutat követően, hogy másnap a hotelben ébredés után percekig nem tudtam, hol vagyok.”
A színpad maga az oxigén
Amikor 2020 márciusában megjelent az életünkben a koronavírus, először őt is lebénította a sokk és a félelem. „Szürreális volt, mintha egy nagyon zajos helyről hirtelen egy hangszigetelt szobába érkeznék. Némi vigaszt nyújtott, hogy mindenki benne volt, a világon mindenhol. Szorongtam a talajvesztés miatt, de valahogy nem bántam, hogy egy ideig nem utazhatok, pihenésre próbáltam használni az időt.
Utazás közben mintha megállna az otthoni idő, pedig nagyon is telik. Csak nélkülem.”
Megpróbálta felfedezni a napi rutin apró örömeit, az állandóságot, a normális étkezést és alvást. „Nagyon hamar átálltam az online oktatásra, nagy volt az érdeklődés is, lelkes volt a nemzetközi táncosközösség. Sokat segített, hogy a távolból is tudtunk kapcsolódni, támogatni egymást. Rengeteg felkérést kaptam, egyik héten a kínai, másik héten az argentin tanítványaimnak tartottam online kurzusokat, Nagyon sokszor megtörtént, hogy a táncot felvettem videóra a lakásom egyik sarkában, a kanapé és a konyhaajtó között, teljes fellépősminkben és kosztümben, hogy aztán egy online gálán lejátsszák valahol Amerikában. Ez egyszerre volt felemelő és szinte fullasztó érzés, egy táncosnak a színpad szinte maga az oxigén.”
A művészeknek, zenészeknek, táncosoknak, színészeknek azzal is szembe kellett nézniük, hogy az átlagember mintha nem tartaná igazán fontosnak a munkájukat, amelyre sokan az életüket tették föl: „Túl sokat lehetett hallani és érzékelni, például a támogatások hiányában, hogy nem esszenciális, amit csinálunk. Bizonyos értelemben tényleg nem létfontosságú, de a lelki és mentális egészség szempontjából igenis az” – vallja a táncművész.
A személyes emberi kapcsolatok hiánya
Mercedes úgy érzi, már látszik a fény az alagút végén, de egyelőre egyáltalán nem hasonlít az élete a két évvel ezelőttihez. „A rendszeres külföldi munkák nem indultak újra, az elmúlt fél évben összesen két külföldi meghívásom volt, Barcelona és Koppenhága. Közben egy amerikai és egy japán utat már harmadszorra mondanak le és terveznek át.” Úgy tűnik, a táncosok még félnek nagyobb rendezvényt szervezni és kockáztatni. „Az online oktatás a fő irányvonal továbbra is, bár egyre kimerítőbb. Nehéz újat kínálni úgy, hogy egyszer csak a világ összes oktatója bárkinek elérhető lett online. Kevesebb a résztvevői és oktatói lelkesedés is, a személyes emberi kapcsolódás hiánya miatt, ami viszont nagyon fontos eleme a közösségi táncoknak vagy egy előadásnak.”
A jelenléti órák a hastánc világában is lassan indulnak újra, és egyelőre mindenhol kisebb a létszám, mint a járvány előtt. „Itthon már sok oktató visszatért a teljes jelenléti oktatáshoz, az én iskolám kínál személyes és hibrid órákat is, vagyis élőben és online is lehet csatlakozni, így a külföldi tanítványaim is részt tudnak venni az órákon. Nemzetközi szinten biztosan a hibrid eseményeké a jövő, én is szervezek egy ilyet Budapestre tavasszal.
Abba viszont bele sem merek gondolni, mikor látom újra ezeket az embereket, kollégákat, barátokat élőben.
Kettős érzés van bennem, hálás vagyok az online lehetőségért, de rengeteget kivesz belőlem szakmailag és emberileg is a személyes munka és a találkozások hiánya” – vallja be.
És hogy mit hoz a jövő? „Nem szeretném, ha pont ugyanolyan lenne az életem, mint a Covid előtt volt, nem vágyom rá, talán nem is bírnám. Sok minden kimaradt, ami fontos nekem, és most újra jut rá idő, például az írás ” – mondja Mercedes. „Megszerettem a hétköznapokat, a rövid távú tervezhetőséget, hogy több időm van a családomra és a barátaimra, és szeretnék itthon is többet dolgozni, alkotni. De hiányzik az inspiráció, amit a színpad és az utazások adnak. Ezzel kapcsolatban még hosszúnak tűnik az alagút.”
