Járványok a lágerben: nem volt menekvés a tetvektől és a betegségektől, amiket terjesztettek

A különböző koncentrációs táborokban átélt borzalmakat, a magyar deportáltak sorsát a túlélők visszaemlékezései segítségével lehet rekonstruálni. A leírásokból kiderül, hogy az egyik legnagyobb megpróbáltatást a táborokban pusztító járványok jelentették. A foglyok az elviselhetetlen körülményeket egyéni stratégiák kialakításával próbálták átvészelni, amelyek sokszor az életet jelentették számukra. A táborlakókat időnként fertőtleníteni vitték (bár az is sokszor előfordult, hogy fertőtlenítés címszó alatt gyakran a gázkamrába terelték őket), ez azonban nem tudta megakadályozni a járványok kitörését.

Betegen Auschwitzban

Auschwitzban érkezéskor az volt az egyik első dolog, hogy mindenkit leborotváltak, ezzel próbálták megelőzni a tetűjárványokat a táborban. Az altáborokban azonban, ahol nem volt rendszeres szőrtelenítés, nagyon gyorsan terjedt a tetű, nagyon könnyen el lehetett kapni egymástól. A koncentrációs táborok borzalmas higiénés körülményei pedig kiváló táptalajt jelentettek a betegségek terjedéséhez. Az SS-ek kezdetben megpróbálták szétválasztani a tetűvel fertőzötteket, de a háború végéhez közeledve a káosz egyre csak nőtt.

A táborokban fertőzött a flekktífusz, vagy más néven kiütéses tífuszjárvány, amelyet a ruhatetűk terjesztettek. A tetű szállította a betegség kórokozóját emberről emberre, vérszívás során juttatva a kórokozót a véráramba. Mivel a betegség más úton nem terjed, a járvány tetűmentesítéssel lett volna megállítható, ehhez azonban folyamatos, teljes testes szőrtelenítés lett volna szükséges. A betegség nagyon súlyos lefolyású és magas halálozású volt. Óriási szerencse kellett ahhoz, hogy valaki ne kapja el a táborokban a betegséget.

Így emlékeztek a túlélők

A flekktífusz egyik túlélője később így emlékezett vissza a szenvedéseire: „A gyárépületben, ahol aludtunk, szalma volt leszórva. Előzőleg katonák voltak ott, és tele volt a szalma tetűvel. És mi ezen feküdtünk, és a tetű terjeszti a kiütéses tífuszt. Én voltam az első, aki megkapta a táborban. Fehér foltok maradtak a bőrömön, emlékszem. Sikerült valahogy átvészelnem. A táborban volt orvos a zsidók között, de nem volt se fájdalomcsillapítója, se gyógyszere. Csak széttárta a karját, és megállapította, hogy mi a bajom, de gyógyszert nem tudott adni. A lázam nagyon magas volt, kihullott az összes hajam, és szinte semmit sem láttam.”

Egy másik túlélő apokaliptikus állapotokról számol be a flekktífusszal kapcsolatban: „A táborban rengeteg beteg volt, kitört a flekktífusz hirtelen, mert sok volt a beteg tetű, nagyon nehéz volt megmenekülni tőle. Olyan volt az egész, mint Szodoma és Gomorra a Bibliában. Stráfkocsikra, régi otthoni paplanokra – amik még megvoltak rongyosan, piszkosan – rádobálva a negyvenfokos lázas betegek, mindegyik egymásra vetve (egyik élt, a másik nem), persze már levágva a hajuk, hogy a tetű kijöjjön – hát az borzalmas volt. Apukám is flekktífuszos lett, negyvenfokos lázzal feküdt, és én mindig ott voltam mellette, reggeltől estig.”

Teljesen legyengültek a betegségtől

A másik járványos betegség, ami a koncentrációs táborok lakóit sújtotta, a több héten át nagyon magas lázzal járó heveny fertőző betegség, a hastífusz volt. Aki elkapta, annak kevés esélye volt a túlélésre. A táborokban a személyes higiénia és a közegészségügyi szabályok teljesen hiányoztak, így a felállított kutak vize eleve szennyezett volt. A súlyos hasmenéssel és magas lázzal járó betegséget antibiotikumos kezeléssel lehetett volna gyógyítani, ez azonban természetesen nem állt rendelkezésre. A teljesen legyengült betegeket gyakran még élve gázkamrába szállították.

Egy hastífuszt túlélő egykori rab beszámolóját idézzük: „Aztán megnéztek, valahonnan kerítettek egy hőmérőt, nem szóltak semmit, hanem bedobtak a tífuszosok közé. Hát az volt végül is nekem. Bedobtak oda, ahol csupa sz.r volt minden, ugye folyt mindenkiből. A helyiségnek nem volt az ablakán üveg, csak az ablakkeret volt meg. Enni vagy inni nem adtak szinte semmit, nem is tudtunk volna. Pléhcsajkába szupát [levest] adtak csak. Semmi mást nem kaptunk. Középen a barakkban volt egy tálka, oda kellett csinálni. Aki nem ért oda és maga alá csinált, azt megverték. Bennem volt még élni akarás abban az állapotban is, és csúsztam-másztam, hogy odaérjek. Aztán már nem bírtam megmozdulni se. Mellettem feküdt egy tizenhat éves lány szintén tífuszban, s érezte, meg fog halni. Tizenhat éves! Nem is tudtam fölfogni akkor, mit mond nekem. Megadta a címet, hogy itt és itt laknak a szülei, és ha én megszabadulok, keressem föl őket. Akkor meghalt. Rettenetesen fáztam, és ráfeküdtem arra a halott lányra. Háttal ráfeküdtem, hogy meleget adjon. Nem tudom tovább mondani.”

A fölszabadulás a még élő foglyokat borzalmas állapotban találta. A legtöbben már nem tudtak lábra állni, sokszor a fekvő emberek között nem lehetett megkülönböztetni az élőket és holtakat. A legyengült emberek csak négykézláb, kúszva tudtak mozogni. A felszabadító katonák próbálták a megtalált élő foglyokat megmenteni, és 3-4 hét alatt olyan állapotba hozni, hogy aki tudott, elindulhasson hazafelé.

Hazatérés után szabadultak csak meg a tetvektől

Sokan még hordozták a járványos betegségek valamelyikének kórokozóját, így a hazatérés sem volt zökkenőmentes. Egy Lichtenwöthben felszabadult nő Budapestre érkezése történetében ezt elmesélte:

„A Duna-parton jöttünk végig, és én a Kossuth Lajos utcán keresztül jöttem a Károly körútra. Az Astoriánál jutott eszembe először az, hogy tulajdonképpen él-e a családom, egészben van-e még a ház, ahol laktam. Idejöttem a kapuhoz, a kapu zárva volt. Ugyanaz a házfelügyelő nyitott ajtót, aki akkor volt itt, amikor elmentem, és csak négykézláb tudtam felmenni az emeletre. Az édesanyám az ablaknál állt éppen, és nem tudott szóhoz jutni. Mikor bejöttem a teraszra és meglátott, csak visítani tudott. Apám nem nézett ki az ablakon, hanem odanézett őrá, hogy miért visít, és csak akkor vette észre, hogy én jöttem meg. Anyám mindent levett rólam, hiszen tiszta tetű voltam, megfürdetett, és mindjárt le is fektetett.

A házban nagyon sok beköltöző volt, akiknek az elhagyott lakásokat kiutalták. Volt itt egy szanatóriumi főorvos, nem emlékszem a nevére, aki lejött megvizsgálni engem, és azt mondta, hogy ha nem megyek el a Szent László kórházba fertőtlenítésre, lezáratja az egész házat. Úgyhogy újra fel kellett öltöznöm, és el kellett mennem a Szent Lászlóba. Akkor még semmiféle közlekedés nem volt. Gyalog mentem. Az édesapám egy darabig elkísért, de félútról visszafordult, mert gyalog kellett visszajönnie. Volt egy tanulógyerek a bátyám üzletében, és az kísért el egészen a Szent László kórházig. Én azt hittem, hogy bemegyek, fertőtlenítenek és hazajövök. De bementem, bezárták a kaput, és nem engedtek ki. Alig volt víz a városban. A kádban olyan kevés víz volt, hogy alig tudtak fertőtleníteni. Matracok voltak a kórtermekben a földre letéve, de annyi tetű volt bennük, hogy el se hittem. Ezek mind táborból visszajött zsidók voltak, akik ott feküdtek, meg katonák, de a legtöbbjük deportálásból visszajött ember volt. Másnap engedtek csak ki, úgy, hogy értem jöttek, és jöttem haza.”

A holokauszt áldozatainak száma becslések szerint közel 6 millió volt. Ebből 450-500 ezerre tehető a magyar áldozatok száma. A halottak jelentős része a borzalmas körülmények miatt kitört járványok miatt halt meg, a többieket elgázosították. 2001 óta minden év április 16-án a holokauszt magyarországi áldozataira emlékezünk.