furcsa hobbik régen

Piknik a temetőben

Friss levegőre vágysz, szereted a zöldet és imádsz kiülni a szabadba? Miért nem látogatsz el egy temetőbe? A 19. században különösen az Egyesült Államokban dívott a temetői piknikek divatja, amikor a családok, baráti társaságok kitelepültek egy közeli sírkertbe, és a sírok között kedélyesen elfogyasztották uzsonnájukat, leöblítve egy kis itallal. Egy időben annyira népszerű elfoglaltsággá vált temetőbe járni piknikezni, hogy dugig voltak a sírkertek – élőkkel legalább olyan számban, mint halottakkal –, a turisták számára készült útikalauzok pedig feltüntették, a nagyvárosok melyik temetőjébe a legérdemesebb kiruccanni.

Kitömött állatok felöltöztetése

Manapság kitömött állatokkal leginkább a múzeumban találkozhatunk, sokáig azonban az elegánsabb házak mindennapi díszítőelemei közé tartoztak a preparált medvék, farkasok, nyulak, kis- és nagymadarak és egyéb vadak. A viktoriánus korban minderre rátett egy lapáttal az a furcsa szokás, hogy a kitömött állatokat emberi ruhákba öltöztették, és különböző hétköznapi jeleneteket játszattak el velük – a nyúlgyerekek osztályteremben tanultak nyúltanáruktól, a macskapár esküvőn vett részt, a sünök jégkorcsolyáztak. A korszakban ez inkább kedvesnek és cukinak, mintsem riasztónak tűnt, szerencsére azóta egészen máshogy gondoljuk.

Emberi hajból készült ékszerek

Már az ókori Egyiptomban készültek emberi hajból ékszerek, igazán felkapottá azonban a 19. században vált ez a furcsa kézműves tevékenység: a hajszálakat rengeteg különféle módon dolgozták fel, fonással, hímzéssel, csomózással, csipkeveréssel és üveglap alatt préseléssel is készültek belőlük karkötők, nyakpercek, hajékek és más csecsebecsék. Gyakran készült ékszer hallottak levágott hajtincseiből, melyet azután hozzátartozóik mementóként őriztek, a szerelmesek és a közeli barátok pedig egymás hajából gyártott tárgyakkal ajándékozták meg egymást. Utóbbi szokások valamennyire ma is élnek, a szülők például gyakran elteszik emlékbe gyermekeik első hajtincsét.

Szeánszok

Iskolai táborokban ma is előfordul, hogy éjszaka viccből szellemet idéznek a diákok a sötét hálószobában, a 19. században azonban nagyon is komoly elfoglaltságnak számított a túlvilággal való kommunikáció. A családi és baráti társaságok hosszú szeánszokra jártak össze, melyeket hivatásos médium vezetett, és megpróbáltak kapcsolatba lépni elhunyt szeretteikkel vagy más, eltávozott személyekkel. Az ügyes halottlátók különféle trükkökkel, az asztal mozgatásával, vér felköhögésével, hörgéssel, megváltozott beszéddel és akcentussal igyekeztek elhitetni a naiv, de annál lelkesebb közönséggel, hogy valóban híd létesült a földi világ és a síron túli birodalom között.

Virágküldés titkos üzenettel

A szerelmes férfiak napjainkban is szívesen küldenek virágot kedvesüknek, a viktoriánus érában azonban egészen más célból is gyakran küldtek egymásnak virágcsokrokat az emberek. A virágok mindegyike szimbolikus jelentéssel bírt, melyet a témával foglalkozó szakkönyvek áttanulmányozásával bárki megismerhetett: ha például nárciszt kapott valaki, azt jelentette, a feladó viszonzatlan szerelmet érez iránta, a sisakvirág azonban veszélyre figyelmeztette a címzettet. Egyéb módokon is lehetett titkos üzenetet küldeni virágok segítségével, a homoszexuális férfiak például a 19. századi Angliában zöld szegfűvel a ruhájukon jelezték egymás számára a hovatartozásukat.

Kristálybámulás

Nemcsak a jósnők kristályából, de bármilyen üvegből, kristályból, drágakőből és áttetsző ásványból ki lehet olvasni a jövőt, ha valaki kellő odafigyeléssel csinálja – gondolták a 19. században. Szabadidejükben sokan álldogáltak a tükör előtt vagy babráltak kristályokat – nem csak úgy akárhogyan, „szakkönyvekben” pontosan leírták az okosok annak mikéntjét –, így próbálva megfejteni, mi is hoz számukra a holnap, jó vagy rossz irányba terelődik sorsuk.

Páfránygyűjtés

A viktoriánus Anglia egyik legfurcsább és legnépszerűbb hóbortjának a páfrányok gyűjtése és gondozása számított; a páfránymániának keresztelt jelenséget egy londoni botanikus, Nathaniel Bagshaw Ward munkássága indította útjára, aki 1828-ban, miután azzal szembesült, hogy a főváros szennyezett levegőjétől sorra elpusztulnak a szabadban nevelt páfrányai, kezdetleges terráriumot készített, melyben a növények vígan megéltek. A Ward-dobozok országszerte divatosak lettek, a hobbikertészek pedig előszeretettel jártak ki a szabadba és gyűjtöttek páfrányokat, melyeket aztán otthon, a kis dobozkáikban neveltek tovább; különösen a hölgyek körében vált igazán kapós elfoglaltsággá a dolog, páfránygyűjtő útjaikon ugyanis férfi felügyelet nélkül tartózkodhattak huzamosabb időn keresztül messze az otthonuktól.

A páfránymániának negatív hatásai is voltak, néhány évtized alatt szinte a kipusztulás szélére sodródott a Brit-szigetek páfránypopulációja, az ír Killarney-páfrány még ma is védett növénynek számít a 19. századi pusztítás következményeként. A növényvilág legnagyobb szerencséjére a század végére a páfrányláz amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ki is fulladt.