„Magda és Médi tehát ment az utcán. A csontjaik most is zörögtek, pont, mint a háború után. Még az árnyékuk is karistolta az utcát. Legszebb fiatal éveiket ellopta, a lelküket kifosztotta egy képtelenül működő rezsim, de ők csak mentek az utcán. A szedett-vedett kabát lobogott a rabruhán, a szél esetlen szárnyakká formálta a hátukon. De ők csak mentek az utcán. Gyengék voltak, az évek selejtjei, a rendszerbe ragadt maradék, lesikálhatatlan, ehetetlen kozma, ami ahelyett, hogy szemétté vált volna, most mégis életre kelt. Csak mentek az utcán. Szájukon vörös rúzs csillogott, csak mentek az utcán. Az ajkukon újra szavak ragyogtak, csak mentek az utcán. Egyre egyenesebb háttal, egyre szélesebb mosollyal, csak mentek az utcán. Aztán a végén már olyan szálfa derékkal, ahogy a karmester készíti elő a nagy finálét.”
Amikor nagy történelmi eseményekre gondolunk, köztük az ’56-os forradalomra, gyakran férfiak tettei jutnak az eszünkbe. Nem véletlenül, hiszen a tankönyvekben máig alulreprezentáltak a nők és az általuk megélt tapasztalatok. Rengeteg nőalak merül feledésbe, akikből erőt meríthetnénk, és rengeteg olyan trauma marad kibeszéletlen, amelyek közös feldolgozásával csökkenthetnénk családi örökségünk terheit.
Pedig a múlt (újra)felfedezéséhez, ha megvan bennünk a kíváncsiság, sok minden szolgáltathat apropót: egy szerettünk furcsa szokása, egy régi épület, ami mellett nap mint nap elmegyünk, vagy egy olyan könyv, mint Finy Petra új regénye, a Kerti szonáta. Az íróval női büszkeségről, vörös rúzsokról, elfelejtett képességekről és megtalált ösvényekről beszélgettünk.
Ahogy a könyv utószavában is írod, a regény „a nyolcvanas évek végének egyfajta lelki rekonstrukciója”. Miért ez az időszak foglalkoztatott?
Olvastam A tér tágassága című, Rajk Lászlóval készült életinterjút, és teljesen beszippantott a szamizdatok világa. Nyilván hallottam már róla korábban is, mennyi logisztikát, tehetséget, kreativitást, bátorságot igényelt az elkészítésük. Nagyon érdekelni kezdett, hogy mit tudunk a rendszerrel szemben a találékonyságunkkal kihozni. Leginkább a nőalakok inspiráltak. Ahogy elmélyedtem a témában, folyamatosan jött be egy-egy újabb arc. Természetesen Rajk Júlia, utána Ember Judit, a magyar filmtörténet legbetiltottabb rendezője. Vagy Solt Ottilia, Hodosán Róza. Mindegyikük rendkívül fontos munkát végzett, mégis keveset beszélünk róluk. Pedig a nők sok esetben egzisztenciálisan is komoly szerepet vállaltak, amikor a férfiak nem kaptak munkát.
A legtöbb regényemben női karakterek sorsa rajzolódik ki, ez általában nehéz sors. Az egyik korábbi könyvemben, a Marlenkában már foglalkoztam a ’44–’45-ös időszakkal, a Kerti szonátában továbbfűztem, ami abból a regényből kimaradt. Pető Andrea történésszel dolgoztam együtt sajtósként, több műve is megérintett. Nemcsak a Rajk Júlia életéről szóló, hanem az is, ami a háborús nemi erőszakot dolgozza fel. Ehhez a témához a mi családunknak is van kapcsolódása. Amikor szóba kerül, van egy furcsa elhallgatás, egy hirtelen csönd, nincsenek igazán szavaink, amelyekkel kommunikálhatnánk róla. Az a tapasztalatom, hogy ezek a traumák rengeteg családot érintenek, szinte mindenki fel tud hozni ilyen történetet a közvetlen környezetéből.
Valahol emléket is szerettem volna állítani a ’80-as évek végének. A nagylányom most 15 éves, neki már távolinak tűnnek ezek a sztorik. Persze én is gyerek voltam még akkor, de van, amire emlékszem: például a mai napig görcsbe rándul a gyomrom a határnál, aggódom, elővesznek-e a vámosok. A jelen politikai helyzetben különösen fontosnak tartom, hogy a fiatalok tisztában legyenek azzal, hogyan tud egy rendszer elnyomni embereket akár kulturálisan, akár más szempontból. Lehet erre a korosztályra azt mondani, hogy a TikTok és az Instagram szűk világában élnek. De szerintem ők is érzékenyíthetők, sőt lelkileg talán még könnyebb mozgósítani őket, mint az idősebbeket. A 21. Század Kiadónál, ahol dolgozom, például pont most fog megjelenni egy könyv, a Lily fogadalma, amely Lily Ebert történetét dolgozza fel: a TikTokon mesél a holokausztról, fontos tanúságtétel a fiataloknak.
A Kerti szonátában hangsúlyos szerepet kap egy ikerpár, Magda és Médi, akik átélték a II. világháború borzalmait, a szovjet megszállást, a kommunizmust. Mit ad hozzá az ő nézőpontjuk, narratívájuk ahhoz, amit általában ezekről az eseményekről tudunk?
A II. világháború teljesen újraírta a magyar társadalmat. Az a polarizálódás, ami a mai napig megvan, valahonnan innen gyökerezik. Nyilván korábbra is datálható, de ezek a tapasztalatok sokat mélyítettek rajta. Ezeket a traumákat vitték tovább a későbbi diktatúrák, az ezekből fakadó félelmeket használták fel, hogy kialakíthassanak egyfajta manipulálhatóságot. Azért tudott létrejönni a besúgórendszer is, mert lelkileg, egzisztenciálisan kizsigerelték, egymás ellen fordították a társadalmat.
A többszörös identitásváltás szintén rányomta a bélyegét a családok életére. Az, hogy nem beszélhettél a vallásodról, vagy arról, hogy az egyik rokonod börtönbe került. Pedig rengeteg embert elvittek, nem is lehetett tudni, mi történt velük. Klasszikus példa erre, amikor Michnay Gyulának sikerült megszöknie Recskről, és Bécsben olvasta be a Szabad Európa Rádióba több száz rabtársa nevét. Sokan ekkor értesültek arról, hogy még él a hozzátartozójuk. Az elhallgatás és a megosztottság gyűrűzött tovább, a nők sorsa pedig elsikkadt ebben az egészben. Pedig ők is ültek börtönben, például Kistarcsán, ugyanúgy szenvedtek, akár a gyerekük, férjük hiányától. Próbáltak kulturálódni, egyszerű testmozgást végezni, egyáltalán az ép eszüket megőrizni.
A könyv emlékezetes jelenete a váci börtön ’56-os felszabadítása. Magda és Médi addig nem lépnek ki a szabadba, amíg nem találják meg az egyik rabtársuktól elkobzott vörös rúzst, „egy mámorítóan piros Chanelt”. Egy másik szereplő a gádorosi kitelepítés idején, hajlakk nem lévén, tojásfehérjével fixálja a haját. A fiatalabb generáció tagja, Frida viszont inkább sapka, bő kabát viselésével fejezi ki a lázadását. Úgy tűnik, a hagyományos értelemben vett nőiesség hangsúlyozása és megkérdőjelezése is összekapcsolódhat a büszkeséggel, az ellenállással. Te mit gondolsz erről?
Érdekes, hogy extrém helyzetekben mihez tud nyúlni az ember. Gyakran zsigeri, sztereotip reakciókat mutatunk ilyenkor. Az általad említett jelenetnek egyébként valós alapja van: lejegyezték, hogy a váci börtönből kiszabadult nők először a megjelenésükkel voltak elfoglalva, nem mentek ki azonnal az utcára, mint a férfi rabok. Számomra ez döbbenetes volt. A haláltáborok felszabadításakor is állítólag rúzst osztogattak a csont és bőr foglyoknak az amerikai katonák. A férfiak világában talán még erősebben megjelennek a nők külsejével kapcsolatos elvárások – ez egy börtön, más helyzetekben viszont mégis tud egy olyan dolog lenni, amibe bele lehet kapaszkodni, ami a nőiesség magját jelentheti. De az biztos, hogy még mindig borzalmasan megy a szexizmus, manapság is rengetegszer tárgyiasítják a nőket. Frida lázadása tehát teljesen aktuális és releváns dolog.
Nagyon érdekes a generációk egymáshoz és múlthoz való viszonya a könyvben. Gyakran megjelenik a hallgatás, a tabusítás, miközben a múlt ott van a szereplők mozdulataiban (például ahogy Frida anyja a szűk konyhában tornázik), az épületekben (például a Regent-ház történetében), a kimondatlan családi traumákban. Mennyi előre- vagy éppen visszalépést tapasztalsz a múlttal való szembenézésben egyéni, közösségi, társadalmi szinten?
Egyéni szinten el tudom képzelni, hogy volt ebben fejlődés, a mi családunkban például igen. Bár sajnos pont azt az idős generációt, akik a legtöbbet tudtak volna mesélni a II. világháborúról, már elvesztettük. Társadalmi szinten viszont szerintem teljes regresszió van. Nem azt tartják fontosnak, hogy hitelesen beszéljenek a történelem bizonyos szakaszairól, és végre megtörténjen az a szembenézés, amely ’89-ben nem tudott megvalósulni, hanem a maszatolás megy, a hangsúlyok eltolása vagy akár átírása a történteknek. Annak idején a szüleim pontosan tudták, hogy a történelemkönyveket párhuzamosan kell olvasni – lassan megint eljutunk erre a szintre. Holott fontos lenne ezekkel a történetekkel foglalkozni, már csak azért is, hogy ne ismételhesse meg magát a múlt. Ne lehessen megint védtelen csoportokat kikiáltani ellenségnek, amit most is látunk, a transz- és homofób törvények idején.
Magda nagy mesélő. A figurájában is van számomra valami mesei, kicsit tündérkeresztanya, kicsit jó értelemben vett boszorkány. Ez azért alakult így, mert te magad is írsz meséket, gyerekkönyveket, vagy azért, mert a nők tradícionálisan felülreprezentáltak ezen a területen? Vagy inkább ahhoz van köze, hogy a korszakban csak burkoltan, átvitt értelemben lehetett kifejezni igazságokat, és a mese egy erre alkalmas műfaj?
Valószínűleg egy kicsit mindegyik közrejátszott, de az is biztos, hogy annak idején a tiltott íróknak nem nagyon volt más lehetőségük. Bábelőadásokat, meséket írtak, hogy fedezzék a megélhetőségüket. Egyébként a mesélő klasszikus archetípusa bennem az udvari bolond figurájával olvad össze, aki humorba, mesébe ágyazva fogalmaz meg kritikát a társadalomról, a királyról. Magda szerepe azért is fontos, mert folyamatosan tükröt tart a rendszernek. Nyilván onnan is jön a dolog, hogy én magam is szeretek meséket írni, olvasni. Utóbbit felnőtt fejjel sem szégyellem, sokat lehet tanulni belőlük. Szerintem a történetmesélés egy olyan képesség, amit elfelejtettünk. Előadásokat tartunk, könyveket jelentetünk meg róla, mintha valami új dolog lenne… évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt az ember még tudott mesélni. Mára azonban annyira elszigetelődtünk a spirituális-lelki önmagunktól, hogy gyakorlatilag újra kell tanulni.
Egy történet viszont nem attól lesz jó, hogy van benne bevezetés, befejezés, a kettő között pedig egy izgalmas tárgyalási szakasz, hanem attól, hogy mások rá tudnak-e csatlakozni. Az, hogy a 21. században mindezt tanítani kell az embernek, elég szomorú kortünet. Egyre nehezebben kapcsolódunk önmagunkhoz és a körülöttünk lévőkhöz. Magda azt a klasszikus embertípust próbálja visszahozni, aki harmóniában van a saját lelki történéseivel, és át is tudja adni azokat a külvilágnak. Kíváncsi, amit én egyre kevésbé tapasztalok a szűkebb és tágabb környezetemben, inkább a feszültségek kiventillálása folyik. Ritka az az ember, aki még tud történetet mesélni. Magda erre példa. Avítt darab a maga nemében, de hátha lehet tőle tanulni.
A szöveg E/3-ban számol be a szereplők emlékeiről, gondolatairól, érzéseiről, testi élményeiről. A prózába külső hangok is vegyülnek: tekintélyszemélyek, tanárok, szülők gyakran hangoztatott mondatai. Nagyon izgalmas megoldás, miért döntöttél mellette?
Szerettem volna változtatni a stíluson az előző köteteimhez képest. Az Akkor is lecsupaszított, átlag mondatokkal dolgozó történet, ahol inkább a sztori a lényeg. A Marlenkánál sok a lírai rész, a halott nagymama tudatvillanásai, emlékképei vannak beékelve. Ki akartam próbálni valami mást. Szabó Magda Mózes egy, huszonkettő című regényében találkoztam hasonló technikával, nagyon tetszett, ahogyan be voltak folyatva ezek a részek a szövegbe. Amikor például a kamasz fiú tanul, és a tankönyvből vett mondatok kiegészítik, hogy mi lehet a tudatában, de azért nem törik meg annyira a narrációt. Én is próbáltam ezeket az arányokat megtalálni. Vendégmondatokat is használtam, ami tovább árnyalta a hangulatot. Átemeltem mondatokat az Európa fái című könyvből, Kádár beszédeiből, Teller Emma megfigyelési naplójából, röplapok szövegeiből.
A kert metafora sokrétű kibontásában, a külső és belső környezet érzékletes ábrázolásában felismerni véltem a lírikusi énedet. Hogyan hat a prózádra, hogy költőként kezdted a pályádat?
Biztosan nagyon erős hatással van rá. Kezdetben pufogtam, amikor a kritikusok mindig azzal jöttek, hogy mennyire érződik a regényeimen, hogy gyerekkönyveket, meséket is írok. Ez rosszabbul esett. Azt, hogy a költészet világából érkeztem, vállalom, mert magam is nagyon szeretem a mágikus realista vagy líraibb prózai műveket. Az nyilván nem jó, ha teljesen elemelkedett a szöveg, vagy olvashatatlanul csöpögős, szépelgő a stílus. A Kerti szonátában arra törekedtem, hogy a történet előrehaladtával letisztuljon a szerkezet, mintha bokrok közül bukkannánk elő, és hirtelen meglátnánk a fényt. Addig csak hajtogatjuk a leveleket, minden bonyolult, lírai, szerteágazó, aztán belezuttyanunk a jelenbe, felgyorsul a tempó, rövidülnek a mondatok, pörögni kezd a történet, míg végül a szereplők rátalálnak a maguk ösvényére.
Mi az, amit szerinted sikerült megvalósítanod a könyvvel, és megosztható-e, hogy milyen irányok mutatkoznak a következő munkádhoz?
Nagyon szeretek úgy írni, hogy legyen valami izgalom a történetben. Nem thrillerre, krimire gondolok, csak hogy olvastassa magát a szöveg, lehessen érezni, hogy itt még valami ki fog derülni, lesz egy-két csavar. Ami még érdekes volt nekem, hogy mennyire megfertőzött a vendégszövegekkel való munka. Rajongok Esterházy Péterért, tőle elég sok mondatot átvettem. Nem tüntettem fel, hogy pontosan hol, mindenki felfedezheti a szövegben. Vannak idézetek Mészölytől is, ez a része tényleg örömjáték volt.
Mik a terveim? A kiadói munkám mellett elég nehéz regényt írni, de már mozgolódik a fejemben a következő téma. Erős nőkről fog szólni, történelmi vagy akár konstruált szereplőkről. Ezt szeretném folytatni, szerencsére nagyon jó visszajelzéseket kapok. Eszméletlen megindító, amikor az író-olvasó találkozókon idősebb emberek elmesélik a saját kitelepítésük történetét, vagy azt, hogy az egyik barátjuk a kistarcsai börtönben született. Ha könyvet írsz, szép történeteket kapsz cserébe – szerintem ezért éri meg.
