A köznyelvben elterjedt változat mellett a szólás régies, már a 16. században ismert formájában, fújják a kígyókövet alakban is megmaradt egyes nyelvjárásokban – írja O. Nagy Gábor nyelvész –, innen könnyen lehet következtetni eredetére. A régi hiedelem szerint a kígyók időnként összegyűlnek, kört alkotnak, és szájukból a kör közepére vagy az ott csúszkáló kígyó fejére tajtékot fújnak, ez megkeményedik és idővel smaragdszínű vagy csillogó kővé válik. A kígyókőhöz rengeteg babona kapcsolódik, egyesek például úgy gondolták, képes a torokfájás gyógyítására, zárakat nyit, megóvja tulajdonosát a titkos rontásoktól, sőt kincskeresésre is alkalmas.
A valóságban a kígyókőnek gondolt kövek rendszerint a patakok, folyók vizében gömbölyűre kopott kvarckristályok voltak, a hiedelem pedig valószínűleg a szláv népekkel, különösen a szlovákokkal való érintkezés nyomán került bele a magyar hitvilágba. A babona maga Indiából származik, és egy természeti jelenség félreértelmezésén alapul: az Indiában élő kobrakígyók nagy becsben tartják a folyókban található, foszforeszkáló fluoritkövet, amelyet gyakran a szájukban hordoznak, éjszaka pedig letesznek a fűbe, hogy odacsalja a táplálékul szolgáló rovarokat. A csúszómászók különös szokását megfigyelő emberek joggal hihették azt, hogy maguk a kígyók fújják a szájukban lévő, csillogó köveket.
A babonát ismerők számára a konspiráló, összebeszélő emberek hasonló viselkedést mutattak, mint a követ fújó kígyók, és mivel a kígyó több nép mítoszában a gonosz megtestesülése – elég csak a Teremtés könyvére és az eredendő bűnre csábító kígyóra gondolni –, érthető, hogy miért a rosszban sántikáló, ártó szándékkal tervezgető személyeket illették a közös kőfújás vádjával.
Ha érdekel egy-egy szó, kifejezés vagy szólás eredete, olvasd el sorozatunk előző részeit is!
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
