A Fogjunk össze kezdeményezéshez olyan hírességek csatlakoztak, mint Horgas Eszter fuvolaművész, Stohl Luca műsorvezető vagy Varga Dénes vízilabdázó. Nem véletlenül, hiszen sokan érezzük úgy, nem lehetünk eléggé hálásak az egészségügyben dolgozók helytállásáért, akik kényelmetlen szkafanderben, a kimerültségen felülemelkedve, a saját családi életüket háttérbe szorítva tesznek meg minden tőlük telhetőt a gyógyulásunkért.
Szerencsére szép számmal vannak olyanok, akik szeretnének segíteni nekik. Egészen megható olvasni a legkülönbözőbb felajánlásokat a fogjunkossze.hu honlapon. A pénzadományokon túl étellel-itallal, ajándékokkal, gyerekjátékokkal, programlehetőségekkel is lehet támogatni az orvosokat, ápolókat, nem ágy melletti dolgozókat. Volt, aki ingyenes szupervíziót, gyászfeldolgozási alkalmakat, bébiszittelést, hajvágást ajánlott, más az alig használt kávégépét adta volna oda, vagy az otthonában is szívesen vendégül látta volna az egészségügyiseket.
Miért fontos, hogy a terasznyitás, az oltás felvétele, sőt, a járvány esetleges lezárulta után is segítsük őket? Mi ennek a legjobb módja? Erről kérdeztem dr. Ficzere Andreát.
Lassan 14 hónapja annak, hogy a WHO világjárvánnyá nyilvánította a koronavírus terjedését. Ez az időszak a lakosság jelentős részét kimerítette, gondolom, ez hatványozottan érvényes a frontvonalban dolgozókra. Hogy látod, összességében milyen állapotban vannak a kollégáid?
Elfáradtak. Testileg is, lelkileg is. Nagyon nehéz és hosszú időszak volt ez, zömük pihenés nélkül vitte végig a több mint egy évet. Kevés az a terület, ahol tudtak valamennyit pihenni a kollégák. Ugyanakkor a járvány sok mindenre felhívta a figyelmet: például arra, hogy a magyar egészségügy nagyon jó színvonalú, a benne dolgozókat pedig érdemes tisztelni és szeretni. Nem egy kiszolgáló ágazatról beszélünk, hanem a magyar lakosságot védő nagyon fontos rendszerről – meg kell tehát becsülnünk a benne dolgozókat. Számos dolog átrendeződött az elmúlt egy évben. Sok beteg nem tudott ellátáshoz jutni, hanem sajnos várakozásra kényszerült, nagyszámú beteg viszont pont a Covid miatt került be az ellátórendszerbe, olyanok is, akik sosem gondolták volna magukról, hogy kórházban vagy járóbeteg-intézményben fogják kezelni őket.
Senki sem lehet biztos abban, hogy száz százalékig egészséges, és az is marad. A járvány sokakat (egészség)tudatosabbá tett, ami szerintem nagyon fontos dolog. Egyre többen érzik, hogy felelősek a saját egészségükért – azért, hogy ne kapják el a vírust, de azért is, hogy a többiekre vigyázzanak (maszkot húzzanak, távolságot tartsanak, fertőtlenítsenek). Az emberek aggódnak a szeretteikért, a kollégáikért, és olyanokért is, akikről korábban tudomást sem vettek. Nagy összefogásnak, nagy ébredésnek voltunk tanúi, de sajnos rengeteg veszteséget is elszenvedtünk, amit nagyon nehéz feldolgozni. Akkor is, ha van személyes érintettség, és akkor is, ha nincs.
Az egészségügyisekkel kapcsolatos hírek hallatán legtöbbször rögtön az orvosokra gondolunk, ritkábban az ápolókra, nővérekre. Viszont rajtuk kívül sok más ember munkájára is szükség van ahhoz, hogy egy kórház működni tudjon.
Az orvosok, ápolók, asszisztensek mellett nagyon sok olyan ember dolgozik az egészségügyben, akikkel nem találkozunk mindennap. Ők bizonyos szempontból láthatatlanok, mégis nélkülözhetetlenek. Ilyenek a műszaki, a munkaügyi, a pénzügyi vagy a gazdasági területen dolgozók, az informatikusok, a takarítók, az étkezést biztosítók, és még sorolhatnám őket. Nélkülük nincs egészségügy, legyen az fekvő-, járóbeteg- vagy alapellátás. Dolgozhat a világ legjobb orvosa és szakszemélyzete egy kórházban, ha nincs beteghordó, aki odavigye a beteget a megfelelő helyre, ugyanúgy elakad az ellátás, mint ha orvosból vagy ápolóból lenne hiány. Éppen ezért nagyon fontos az ő megbecsülésük is, amelynek nemcsak szavakban és köszönetben kell megnyilvánulni, hanem fizetésben, szociális juttatásokban is.
A pandémia biztosan nekik is extra terhelést jelentett.
Igen, nekik is alkalmazkodniuk kellett a változásokhoz. Kitartóan segítették az adatszolgáltatást, az állandó költözést, a betegek, valamint a betegágyak mellett dolgozók biztonságát szolgáló járványügyi higiénés folyamatokat. Rengeteg teendővel járt az eszközök beszerzése, beüzemelése, a tisztaság és rend biztosítása. Utóbbiban komoly segítséget jelentettek a katonák – hálásak vagyunk a jelenlétükért, valamint a logisztikai feladatokban való részvételükért.
Beszéljünk a Fogjunk össze kezdeményezésről, aminek a megálmodója vagy. Tavaly tavasszal indítottátok, hol tartotok most?
A járvány elején nagyon sok volt a felajánlás, leginkább az étel-ital szállítás. Az adakozási kedv nyáron csitult, ebben a vonatkozásban is megpihentek az emberek. Ősszel azonban berobbant a vírus, sokkal nagyobb erővel, mint azt korábban gondoltuk volna. Addigra sajnos megfogyatkozott a támogatás, amivel párhuzamosan felerősödött az elváró, számonkérő hangnem. Ez részben érthető, hiszen sokakat érintett a betegség. Elvesztették a társukat, családtagjaikat, barátaikat, másrészt egzisztenciálisan is sérültek. Ennek ellenére hiszek abban, hogy folytatni kell a kezdeményezést, és még nagyobb erővel kell támogatni az egyre kimerültebb dolgozókat. Az őszi időszakban állt mellénk a Rotary Magyarország, amelynek tagjai nemcsak anyagilag segítették a munkánkat, hanem az adományok fogadásában és eljuttatásában is aktív szerepet vállaltak.
Ha jól tudom, az Év Covid Dolgozóinak megválasztása után hamarosan keresitek az Év Covid Kollektíváját is: olyan kórházi csapatokra, egységekre vártok majd szavazatokat, akik élen járnak a koronavírus elleni küzdelemben.
A Fogjunk Össze Alapítvány egyik fontos projektjeként a Duna Bonum Alapítvány adományának köszönhetően – a Magyar Kórházszövetség (MKSZ) koordinálása mellett – összesen 90 millió forint értékben tudtunk jutalmat biztosítani a tagkórházak 95 dolgozójának. A díjakat az oldalunkra érkezett közel 7000 szavazat alapján az MKSZ elnöksége bírálta el. Az Év Covid Orvosa dr. Muraközi Zsófia (győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház), az Év Covid Szakdolgozója Vadas Szilvia (Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet), az Év Nem Ágy Melletti Covid Dolgozója pedig Sabjánné Menyhárt Piroska (tatabányai Szent Borbála Kórház) lett. Ezúton is gratulálunk nekik! A Duna Bonum támogatásából fennmaradó 10 millió forintot – pályázat keretében – az Év Covid Kollektívájának kívánjuk odaadni. A pályázattal kapcsolatos információkat a honlapunkon fogjuk közzétenni.
Hálásak vagyunk a Generali Biztosító 50 millió forintos felajánlásáért is, amit az egészségügyi dolgozók pszichés támogatására, rekreációjára, gyermekeikkel történő közös programokra, nyelvtanulásra, informatikai eszközökkel való ellátására tervezünk fordítani. Nagyon fontos, hogy a dolgozókat minél hamarabb el tudjuk küldeni pihenni, illetve abban segítsük őket, hogy lelkileg is feldolgozzák ezt az időszakot, és megerősödve, új szemlélettel és tapasztalásokkal felvértezve térjenek vissza a megszokott életükhöz. Muszáj, hogy érezzék és elhiggyék, hogy mindent megtettek, amit az adott helyzetben lehetett, hiszen valóban fantasztikus munkát végeztek. Ha megemésztik és helyükre teszik magukban az élményeket, biztos, hogy bölcsebben, megértőbben, magasabb szakmai és emberi szinten lépnek majd vissza a rendszerbe. Nem szabad engednünk, hogy maradandó pszichés sérülés miatt elveszítsük őket, ezért nagyon oda kell figyelnünk rájuk – vezetőként, kollégaként, barátként, és emberként is.
Az odafigyeléshez az is hozzátartozhat, hogy emlékeztetjük magunkat: a terasznyitás és a védőoltás beadatása sajnos még korántsem jelenti a járvány végét.
Örülünk persze a nyitásnak, hiszen mindenki ki van éhezve a társas kapcsolatokra, a társas együttlétekre, ugyanakkor fontos, hogy mindezt körültekintően tegyük. Közös felelősségünk a járvány negyedik hullámának megelőzése.
Mivel tud segíteni, aki olvassa most ezt az interjút?
A legfontosabb most az, hogy mindenki vigyázzon önmagára és a környezetére. A legnagyobb segítség az lenne, ha fel tudnának lélegezni az egészségügyben dolgozók, ehhez viszont arra van szükség, hogy ne betegedjenek meg az emberek, és még nagyobb legyen az átoltottság. Az oltás beadatása mellett továbbra is szükség van a felelős magatartásra. El kell kerülnünk, hogy újból terhelődjön a rendszer, hiszen a dolgozók elfáradtak. Keményen helytálltak, időnként mégis borzasztó tragédiákat éltek át, mert hiába állt rendelkezésre minden szükséges eszköz, gyógyszer, szakmaiság, mégis voltak olyanok, akiket elvesztettek, és ezeknek a tragédiáknak a feldolgozása még nem történt meg minden esetben. Emiatt kérjük azoknak a betegeknek a türelmét, akik most az újrainduláskor ellátást remélnek, és kapnak majd előbb-utóbb. Tisztában kell azzal lenniük, hogy bár a dolgozók fáradtak, természetesen érzik annak a felelősségét, hogy a járvány alatt várakoztatott betegek ellátása sem késlekedhet tovább. Fontos, hogy a két fél megértse egymás szempontjait.
Hogy látod a Fogjunk össze jövőjét? Meddig kereshetnek titeket a cégek, magánszemélyek?
Az alapítvány minden felajánlásnak örül. Úgy gondolom, ha már létrejött ez a csapat, és eddig is ennyi örömet tudtunk szerezni, akkor tovább kell folytatni a munkánkat. Annál is inkább, mert a dolgozókban felhalmozódott Covid-fáradtság felveti a kérdést, vajon hányan mérlegelik az ágazatból történő kilépést a járvány lezajlása után. Közös érdekünk és felelősségünk, hogy maradjanak, hiszen most már mindenki tudja, milyen nagy szükség van rájuk. Itt szeretném felhívni a figyelmet az esetleges poszt-covidos tünetekre. Fontos, hogy azok, akik hazamentek és örülnek a gyógyulásnak, figyeljenek magukra, és ha a legkisebb jelét is érzik annak, hogy valami nem stimmel, keressék fel a kezelőorvosukat. A poszt-Covid-ellátás új, várhatóan fajsúlyos részét fogja egy ideig még képezni az ellátórendszernek.
A végére engedj meg egy személyesebb kérdést. Bár ezt az interjút most az alapítványi szerepvállalásod kapcsán adtad, tudni lehet rólad, hogy neurológus-reumatológus szakorvos vagy, kórházigazgató, a Magyar Kórházszövetség elnöke, a betegfókuszú szemlélet egyik hazai szakértője. Miből merítesz erőt, hogy ennyi mindent csinálj?
A családomból, a kollégáimból és a betegekből. Egyrészt látom, hogy a kollégák milyen hihetetlen munkát végeznek – látva a teljesítményüket, egyszerűen összeszorul a szívem. A helytállásuk engem is tölt. Másrészt minden gyógyult betegnek örülök. Harmadrészt igyekszem a legtöbb időt tölteni a családommal, emellett sokat sportolok, futok, edzek, ez az, ami kikapcsol, ami leveszi rólam a feszültséget.
A csapatmunkát sem tudom eléggé hangsúlyozni. Borzalmas ez az egész járvány, ugyanakkor a hatására kialakult összefogás sok-sok megható pillanatot hozott. A kórházon belüli és kívüli szerepek átrendeződtek, olyanok alkotnak csapatokat az egészségügyi intézményekben, akik korábban sosem gondolták volna, hogy együtt fognak dolgozni. Olyan emberek erősödtek meg és váltak vezetővé, akik nem biztos, hogy amúgy lehetőséget kaptak volna. Az ő sikereiknek is nagyon örülök.
Az is fontos, hogy egymás között végre elkezdtünk őszintén beszélgetni a bajokról. Fejlődött a távgondozás, hangsúlyosabbá vált a pszichés támogatás szükségessége, a mátrix jellegű ellátásnak pedig megvan az az előnye, hogy jobban belelátunk egymás munkájába. Biztos vagyok benne, hogy miután véget ér a járvány, sokkal erősebb csapatunk lesz, a különböző területek jobban meg fogják egymást érteni, és sokkal jobb lesz a kapcsolatrendszerek minősége az intézményen belül és kívül egyaránt.
