Bár a kimonó Japán egyik nemzeti szimbólumának számít, a jellegzetes ruhadarab gyártása mélypontra került, ami már azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megszűnnek a készítéshez szükséges vállalkozások, a szakembergárda elöregedik, kihalnak a tradicionális japán női öltözködéshez szükséges technikák. Van-e esély valamilyen formában a feltámadásra, de legalább a stagnálásra? Alábbi cikkünkben ezt a problematikát járjuk körül.
A hosszú ujjmegoldásáról bárki által könnyen beazonosított, a nyugati sztereotípiában a gésákhoz is kötött ruhadarab valójában nem is japán, hanem kínai eredetű, a gazdagon rétegzett köntösök egy „minimalistább” verziója ez, amely az arisztokrácia hölgytagjainak alsóruházataként honosodott meg.
A kimonó aztán elindult a diadalútján, és egészen a XIX. század végéig a japán nő mindennapi viseletévé vált – természetesen, amikor ezt írjuk, nem festett selyemkimonókra kell gondolni, hanem egyszerű pamut és gyapjú darabokra. A kimonó ugyanis viselője foglalkozását és társadalmi helyzetét is jelölte, mint azt az ausztrál Vogue írja.
A kimonó az évszázadok alatt persze fejlődött. Aranykora, amelyben ma ismert formája kialakult és rögzült, az úgynevezett Edo-korszak (1603-1868) volt, az ezt követő Meidzsi-korszakban azonban lassú haldoklásra ítéltetett. Az Edo-korszakra jellemző, a világtól való elzárkózásnak ugyanis ekkoriban vége szakadt,
a politikai vezetés az ország modernizálásának részeként ösztönözte a nyugati típusú ruházkodást.
Ez a trend a II. világháború után pedig csak még inkább felgyorsult, amikor a nyugati divat lényegesen egyszerűsödött, a kényelem és a praktikum szerepe is felértékelődött a ruhaválasztásnál. A modern demokráciát is megtestesítő nyugati stílusú ruhák nem csak nagyobb mozgásszabadságot ígértek a nőknek, de jelentősen olcsóbbak is voltak. Pláne igaz lett ez, amikor berobbant a konfekcióipar, amivel a sok idő alatt, precízen, méretre készült kimonók egyáltalán nem tudtak versenyre kelni. A kimonó egyértelműen elvesztette a harcot, már nem mindennapi viseleti tárgy volt, hanem alkalmi, fontos életeseményekhez kötődő darab.
Már nem keresik a kimonókat
A jelenlegi helyzethez képest mégsem volt panaszra oka a modern kimonóiparnak, amely 1976-ban érte el csúcspontját, mára azonban a kereslet 99,33 százalékkal esett vissza. Persze, mondhatjuk, hogy ez a nyugati méretes szabászattal is pont így történt, a jóval olcsóbb gyári tömegárú kiszorította a piacról a jó minőségű kézimunkát, a fast fashion térnyerése meg bevitte a kegyelemdöfést az európai és az amerikai szabóságoknak.
De azzal a nyugati szalonoknak nem kellett számolniuk, hogy a portékájuk teljes mértékben avíttnak számít, sőt, mi több, az emberek elkezdenek ódzkodni tőlük.
Ki ne vágyna egy rá szabott, akár többmilliós nagyestélyire még akkor is, ha esetleg nincs hova felvennie? Továbbá ne felejtsük el azt se, hogy a lakosság tekintélyes hányada nem konfekcióméret, így van ez a potenciális vásárlói réteg elit köreiben, akik így a tökéletes megjelenéshez szükséges egyedi megrendeléseikkel továbbra is életben tartják a nyugati típusú haute couture divatszalonokat. A kimonónak azonban a hazai érdeklődés elmúlásával is meg kell küzdenie.
Miért riasztó a japánoknak a kimonó?
Az elsődleges szempont az ár. A kimonó szerepe ma már ceremoniális, jobbára a nagykorúvá válás ünnepén és esküvői ruha gyanánt viselik, a legtöbben így már nem varratnak akár hitelt is felvéve hozzá, hanem kölcsönöznek – hasonlóan ahhoz, ahogy általában nyugaton is így vagyunk ezzel a szalagavatós, elsőbálozós és a menyasszonyi ruhával.
Egy kézzel festett, kézzel varrt, hónapokig vagy akár évekig is készülő hernyóselyem kimonó általában többmillió vagy több tízmillió forintos beruházás,
így még japán viszonylatban is luxusterméknek számít. A japán gazdaság jó ideje lejtmenetben van, egyre kevesebben engednek meg maguknak egy ilyen pluszkiadást, hogy aztán beakasszák a szekrénybe a soha többé fel nem vett ruhadarabot. Isizaki Ko kimonókutató ezt így magyarázta a Japan Times napilapnak: „A kimonóipar maga is felelős ezért. Számos ember a szüleim és nagyszüleim generációjából élvezettel viselt pamut és gyapjú kimonókat mindennapi ruházatként. Azonban mivel ezek olcsó termékek voltak, az ipar a többszázezer jenbe kerülő, ünnepi alkalmakra szánt selyemkimonók gyártására és értékesítésére összpontosított, hogy biztosítsa a háború utáni talpra állását. Ez a japán emberek körében azt az elképzelést alakította ki, hogy a kimonó luxuscikk. Ez jól működött a gazdasági fellendülés idején, de ahogy az életstílus változott és a gazdaság hanyatlott, a japánok gyorsan eltávolodtak a kimonóktól.”
Sok tényező veszélyezteti a kimonók jövőjét
A másik nagy probléma, amivel a kormányok nem tudnak mit kezdeni, az az elöregedő társadalom, a házasságkötések, ezzel párhuzamosan a születésszám folyamatos csökkenése, sőt, aggodalomra okot adó mélypontja, ami kimonószempontból is egyre kevesebb megrendelőt jelent. Az sem vonzó, hogy egy kimonót nem annyira egyszerű felvenni, mint egy nyugati estélyit, a kimonóöltöztető egy külön szakma, de ilyen szakemberből is egyre kevesebb van, számukat növelni kellene.
A kimonóipar esszenciálisnak látja az edukációt a túlélésben,
egyre-másra szerveződnek a workshopok, amelyeken megmutatják, hogyan készülnek manufakturális módon ezek a műremekek,
így elfogadtatva az árukat is, illetve megtanítják a fiatal nőket arra is, hogy akár öltöztető bérlése nélkül is hogyan kell magukra ölteni az öltözéket – írja a szingapúri Peak magazin.
A gyártók továbbá fontosnak látják, hogy egyszerűbb és megfizethetőbb, akár félmillió forint alatti termékeket készítsenek, és sokak szerint mintákban is modernizálni kell – ha halálfej grafikás kimonó kell a fiataloknak, akkor nem cseresznyevirágosat kell csinálni. (Ebben Szaito Jotari és Aszai Hiromi kimonódizájnerek például élen járnak, de az 1555-ben alapított Csiszo márka is együttműködik kortárs tervezőkkel.) Oda kell figyelni a komfortra is, könnyebben viselhetőbb darabokat kell készíteni a mai kor igényeihez passzoló textíliákkal –egy hernyóselyem kimonót nem lehet bevágni a mosógépbe. De az sem segít a szemléletváltás terén, hogy a fast fashion az eldobhatóságot, az olcsó és könnyű lecserélhetőséget hirdeti, ami csökkentette a vásárlókban a minőség és a tartósság megbecsülését.
A kimonók azonban bonyolult mintáikkal és aprólékos kézműves kidolgozásukkal arra hivatottak, hogy kincsként, értékes műalkotásként őrizzék és örökítsék át őket generációkon át.
A nyugati világsztárok és a popkultúra életmentők lehetnek
Míg a belföldi kereslet folyamatosan csökken, addig a külföldi vásárlók száma nő, összhangban a japán kormány Cool Japan nevű programjával, amely a japán kultúra exportját tűzte ki célul. Az adatok magukért beszélnek: a kimonók éves exportja több mint 300 százalékkal nőtt az utóbbi években, a luxusdarabok pedig 10 ezer dollár fölötti áron kelnek el. És a sztárok szerepe is fontos. Nem csak Madonna vagy Céline Dion viselt már koncertjén kimonót: amikor Rihanna egy egyedi, kimonó ihlette öltözéket választott a Met Galára, az autentikus kimonókra való internetes keresések egyetlen éjszaka alatt 450 százalékkal ugrottak meg.
Az olyan cégek, mint a Vetta és a Dôen átalakítható darabokat készítenek a nyugati piacokra is, amelyek maximalizálják a ruhadarab hasznosságát, egyúttal jó üzenet a fenntarthatóságot fontosnak tartó fiataloknak. Egy átlagos textilterméknél 20-30 százalék a leesett anyag, a gyakorlatilag téglalap alakba befoglalható kimonónál olyan minimális, hogy szinte a nullához konvergál.
De a Nyugat nem csak segítő kéz tud lenni: még napjainkban is veszélyforrás
a kimonóiparra azáltal, hogy gyakorlatilag átalakítja azoknak a szövetgyáraknak a profilját, amelyek eredetileg a selyemkelméket előállították. A wafuku (a tradicionális japán ruházati termékek gyűjtőneve – a szerk.) szövetgyárak a kimonóeladások csökkenésének ellensúlyozása és kézműves örökségük megóvása érdekében a diverzifikáció és a tengerentúli együttműködések felé nyitottak – írja a Business of Fashion divatipari szaklap. Az 1980-as évek eleje óta ugyanis a hagyományos kézművesek száma 80 százalékkal csökkent a wafuku szektorban, mivel Kiotó körzetének kelmefestői mintegy 97 százalékos visszaesést tapasztaltak a megrendelések terén, és ez a többi régióban is hasonlóan alakult. Részben emiatt, és részben az ennek számlájára írható alacsony bérezésből fakadóan a szakma elöregedővé vált, és talán hamarosan ki is halhat.
Az ősi textilgyárak, amelyek eredetileg kimonószövetre specializálódtak, elkezdtek nyugati couture és konfekciós márkákat ellátni,
ügyfelük többek közt a Chanel, a Louis Vuitton vagy a Dior is. Sok textilgyár pedig kénytelen volt egyszerűen áttérni a farmeranyag gyártására, amelyet a selyemágazat gyengélkedése is indokol. A hernyóselymet termelő gazdák, valamint a fonást, festést és szövést végző kézművesek fogyatkozásával sok hagyományos textíliaféle és régi családi vállalkozás tűnik el. Az 1920-as években még 2,21 millió selyemhernyó-tenyésztő gazdaság volt Japánban, most mindössze 146 van, és azt mondják, hogy öt éven belül ez a szám 69-re csökken majd. Muszáj így a hagyományos alkalmazási területeket bővíteni, például azzal, hogy a korábban elsősorban kimonókhoz használt szöveteket lakberendezési cikkek, nyugati stílusú ruházat és divatkiegészítők készítésére használják. Különben ilyen ütemben nagyon könnyen eltűnhet a japán kultúra egyik fontos pillére.
Kevés női vezetője van a világ nagy divatcégeinek: ebben a cikkben az okokról olvashatsz.
