Recskről nem lehetett megszökni: azokat hurcolták oda, akiket halálra szánt az Államvédelmi Hatóság. Egyvalakinek mégis sikerült: Michnay Gyula átjutott az osztrák határon, ahol előbb kémnek nézték, majd elsőként értesíthette a CIA-t a kommunista kényszermunkatábor létezéséről.
1947. április 20-án, este fél tízkor a 25 éves Michnay Gyulát Bethlen téri, szoba-konyhás lakásában meglátogatta egy régi barátja. Nem egyedül érkezett: magával hozta egy ismerősét, egy építészhallgató fiatalembert, akinek reggel indult a vonata. Azt kérték tőle, hadd hagyják ott nála a fiatalember bőröndjét reggelig. Michnay belenézett a bőröndbe, amiből női fehérneműk kerültek elő. Nyugodtan álomra hajtotta a fejét – másnap reggel pedig az Államvédelmi Hatóság emberei a borbélyüzletből hurcolták el, ahová nyiratkozni ment le.
"Szabadon hagyása államvédelmi szempontból aggályos"
Michnay ekkor került az Államvédelmi Hatóság látókörébe, annak ellenére, hogy a bőröndös fiatalembert valóban nem ismerte. Először az Andrássy út 60-ban tartották fogva hat hétig, majd átadták az orosz hatóságoknak. Ezúttal a Vilma királyné úton hallgatták ki, cellatársa Nagy Ferenc emigráns magyar miniszterelnök személyi titkára volt, aki Michnay balszerencséjére mindenről beszámolt neki, többek között olyan, államtitoknak minősülő információkról is, ami miatt a karhatalom nem kockáztathatta meg, hogy Michnayt szabadon engedje. Bár tisztázta magát az eredeti vádak alól, és lélekben már a szabadulásra készült, visszakísérték az ÁVH-székházba. A távollétét igazoló papírok helyett azonban egészen más típusú határozatot kapott, amire az volt írva: „Nevezett szabadon hagyása államvédelmi szempontból aggályos.” Michnay ebből megértette: bár ártatlan, internálták.
Katonai pályára szánták
Az ÁVH-nak gyanús lehetett Michnay sokszínű, soknemzetiségű családja és külföldön élő rokonai is. Édesapja katonatiszt volt (akinek egyik századában maga Kun Béla szolgált hadapródként), édesanyja Magyarországon élő amerikai állampolgárságú szülők gyermeke, orvos, dr. Szaliter Szidónia – ő 1944-ben agyonlőtte magát, amikor a Gestapo tudomást szerzett arról, hogy mentőautóval Budapestre, a kormányzóhoz akarja szállítani az ejtőernyővel érkező, titkos szövetségi megbízottat.
Michnay Gyula egészen iskoláskoráig – saját megfogalmazása szerint – „hébe-hóba” látta a szüleit: hol magyarul nem beszélő, német anyanyelvű nagymamájánál, hol az amerikai nagyszülőknél lakott. Szülei katonai pályára szánták: előbb Pápán, majd Pécsett járt iskolába, ezt követően pedig Sopronba került, a II. Rákóczi Ferenc tiszti nevelőintézetbe. A soproni évek alatt elsajátított és begyakorolt képességeknek – bár ekkor még nem tudta – később nagy hasznát vette. 30-40 kilométereket kellett gyalogolniuk, mindent megtanultak a fegyverekről, taposóaknákról.
Édesapjával együtt részt vett a titkos ellenállási mozgalomban, és megjárta a munkaszolgálatot is, ahová zsidó származású anyai nagyanyja miatt került. Amerikai állampolgárságú nagyszülei 1930-ban végleg az Egyesült Államokba távoztak. A háború vége Budapesten érte, angol- és franciatudását felhasználva szövetséges katonáknak segédkezett, és azt tervezte: Párizsban, a Sorbonne-on fog továbbtanulni, ahol nagynénje, a Párizs mellett élő Michnay Ida, Clemenceau menye (róla itt írtunk részletesebben) segíti majd.
A recski kényszermunkatáborban
Ebből azonban semmi nem valósult meg: előbb a dél-budai internálótáborba került, ahonnan megpróbált megszökni. Rálőttek, ekkor saját kérésére megoperálták, de érzéstelenítés nélkül. Innen Kistarcsára, majd Recskre került, embertelen körülmények közé. A kényszermunkatáborban többek között hajdani arisztokraták ésértelmiségiekraboskodtak, köztük Faludy György költő, aki feljegyezte, hogy a Dachaut és Recsket is megjárt rabtársai szerint Recsk még a koncentrációs tábornál is gyötrelmesebbnek bizonyult.
A kőbányában 1500 fogvatartottat dolgoztattak napi 15 órában, közben éheztették, verték, kínozták őket, és mindannyian tudták, hogy egyikük sem szabadulhat soha.
Michnay Gyula azonban nem akarta Recsken végezni, így amikor hírét vette, hogy a kőművesként dolgoztatott rabok kimehetnek a táborból (természetesen csak szigorú felügyelettel), egy szökési terv rajzolódott ki a fejében.
A szökés előkészületei
1951. május 20-án, vasárnap reggel hét rab hagyta el lehajtott fejjel, a kezükben szerszámokat cipelve a recski internálótábort. Egy géppisztolyos ávós tiszt kísérte őket, hogy a drótkerítésen túl felépítsenek egy robbanóanyagok tárolására alkalmas raktárt. Egy ilyesfajta létesítményt túl kockázatos lett volna a táboron belül létrehozni, így a büntetőtábor drótkerítésén ideiglenes ajtót vágtak, majd néhány köztörvényes elítélt megfelelő kísérettel a munka idejére elhagyhatta a tábort. Azon a vasárnapon azonban az ávós tiszt Lőcsey Géza volt, maga is recski rab; a kőművesek pedig azok a rabtársak, akikkel Michnay előkészítette és a legapróbb részletekig megtervezte a szökést: az őrök által levetett, piros csíkkal megjelölt, a foglyoknak kiosztott ávós kabátok közül kettőt úgy varrtak össze, hogy a csík ne látszódjon, gatyamadzaggal rangjelzést is applikáltak rá. A szabóműhelyből elemelték a sapkakészítéshez használt sablont, de szereztek csizmát és nadrágszíjat is, sőt konzervdobozból még egy karórát is fabrikáltak. Az ávósok elengedhetetlen „kelléke”, a géppisztoly pedig festett fából készült, a fűrészüzemben.
Az őrök semmit sem vettek észre
Május 20-án tehát „Lőcsey, mint ÁVO-s, vezette a csoportot, utána a két Stern, Pali és Mendi, továbbá Haraszti és Kertész, kezükben egy-egy vödörrel, utánuk Kihut, vállán egy lapáttal, a végén Mózes és én, egy-egy nagy kővel a hónunk alatt. Pont úgy, ahogy a kőművesek szoktak kivonulni” – idézi fel a Mint Mohamed koporsója című, 2001-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezésében a szökés részleteit. A verőfényes vasárnapon a rabok kihasználták, hogy az őrök figyelme ellankadt:
„Az egyik toronyban az őr elfordult, a másik közömbösen nézett felénk. Valószínűleg az ő gondolatai is hetedhét országban járhattak, várva a közeli váltás idejét, s talán azt tervezte, mit is csinál szabadidejében.
Nem gondolt ő arra, hogy vasárnap van, s ilyenkor a raboknak a táborrendezés az egyetlen munkájuk. Ügyet sem vetett ránk.”
"Az életemért futottam"
Michnay még azt is megtervezte, hogyan nyerjenek néhány métert azáltal, hogy az ávósnak beöltözött rab cigarettára gyújt, majd messzire dobja azt – ha nézik is őket az őrtoronyból, a szem önkéntelenül a mozgást követi, ezalatt a többiek nyerhetnek kilenc métert. Abban maradtak, hogy amint kiérnek az erdőbe, Szlovákia felé veszik az irányt, majd Ausztriába távoznak. A szökött rabok többsége azonban – talán a szabadságtól megrészegülve – nem tartotta be a megbeszélteket, így Michnay végül két társával tudott haladni az előzetes tervek szerint. Éjjel gyalogoltak, nappal gabonatáblákban rejtőzködtek:
étlen-szomjan, sokszor mozdulatlanul várakoztak a tűző napon, nehogy feltűnjenek az őket kereső ávósoknak, akik már mindenhol keresték őket, az árnyékszékektől kezdve a kemencékig.
Bár kockázatos volt, ruhadarabjaikat élelemre cserélték, hogy ne haljanak éhen, máskor jó szándékú emberek segítették őket, akiknek Michnay élete végéig hálás volt:
„Én az életemért futottam. De azok a szabad emberek, akik nekem segítettek, ők a hősök, nem én.
Nekik jár a hála és köszönet. Mert ők háborúságot szenvedtek értem. Mert őket kivétel nélkül mind az ávó begyűjtötte, kivallatta, megkínozta” – vallotta visszaemlékezésében.
Csak Michnaynak sikerült megszöknie
Végül ketten maradtak: az ávóst eljátszó Lőcsey és Michnay Gyula. Dunakeszinél különváltak, így Michnay egyedül ért Budapestre, és szembesült azzal, hogy mindenhol körözik őket. Lőcseyt végül egy barátja lakásában tartóztatta le az ÁVH, Michnay viszont vakmerően vonatra szállt. Répcelakig jutott, majd kockáztatva, hogy őt is elfogják – ekkor már a rendőrség és a katonaság láncot alkotva vizsgálta át a Hanságot – gyalogosan megközelítette a határsávot. Ott négykézlábra állva, tapogatózva jutott át Ausztriába: tudta, hogy aknák vannak a lába alatt, így viszont el tudta kerülni őket. „A nap felvirradt, és messzire lehetett látni.
Odaát, a vasfüggönyön túl épp úgy zöldelltek a fák, fütyültek a madarak, és nőtt a fű, mint az osztrák részen.
1951. június 4-e, reggel fél 6 lehetett. Emberek sehol. Egyrészt örültem, hogy idáig jutottam, de éreztem azt is, hogy az út talán soha nem vezet vissza, nem feledve, hogy mennyi szenvedés maradt a drót mögött” – emlékezett vissza.
A vasfüggönyön innen és túl
Kezdetben kémnek hitték, ezért két hétre Ausztriában is börtönbe zárták. Miután tisztázta magát, az Amerika Hangja és a Szabad Európa rádióban beolvasta 520 rabtársa nevét – sok magyarországi hallgató csak ekkor tudta meg, mi történt eltűnt hozzátartozójával. A CIA és a nyugati világ ugyancsak tőle szerzett tudomást a recski kényszermunkatábor létezéséről. Szökése után Michnay hozzátartozói és barátai közül sokakat bebörtönöztek, idős édesapját internálták. Ő maga egy salzburgi menekülttáborban élt, majd a linzi bevándorlásügyi hivatalban dolgozott tolmácsként, valamint fizikai munkákat vállalt. Megnősült, családot alapított, három lánya született. 2011-ben, 89 éves korában hunyt el.
A recski kényszermunkatábort 1953-ban, Sztálin halála és Rákosi bukása után bezárták, a foglyokat rendőri felügyelet alá vonták, vagy börtönbe zárták. Néhányukat szabadon engedték, velük kötelezvényt írattak alá arról, hogy megpróbáltatásaikról soha nem fognak beszélni. A kommunista állampárt mindent megtett, hogy az egykori kényszermunkatábornak ne maradjon nyoma: az épületeket lerombolták, a területet erdősítették, a hivatalos álláspont szerint pedig a recski kényszermunkatábor soha nem létezett. A területen 1996-ban nemzeti emlékparkot létesítettek. A Recsken meggyilkolt áldozatok tömegsírja máig sem került elő. (Borítókép: Index / Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára)
Ha szívesen olvasnál egy másik sikeres disszidálásról, ezt a cikket ajánljuk.
