Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az elszigetelt körülmények között, egy szigeten élő szentinelézek törzsének tagjairól több mint száz éve tud a világ, ők azonban ellenségesen fogadnak mindenkit, aki megpróbál kapcsolatba lépni velük.
Egykor a Brit Birodalom, ma India része közigazgatásilag az a sziget, ahol a világ legismertebb ismeretlen törzse, a szentinelézek élnek.
A szentinelézeké a világ egyik legveszélyesebb törzse
Nem ők a föld egyetlen, elszigetelten élő népcsoportja, közel száz olyan törzset ismerünk, akik a civilizációtól függetlenül élnek. A legtöbbjük őserdők mélyén vagy a sivatagban. A szentinelézek azonban még közöttük is kuriózumnak számítanak, ugyanis lenne lehetőségük a kapcsolatteremtésre. Lakóhelyük, az Északi-Szentinel-sziget ugyanis könnyen megközelíthető, azonban a törzs tagjai a totális izolációt választották.
Az Indiához tartozó Andamán- és Nikobár-szigetek egyikén, az Északi-Szentinel-szigeten legalább 15-20 ember éli mindennapjait teljes elszigeteltségben. Hogy pontosan hányan vannak, nem tudjuk, ugyanis a növényzettel sűrűn védett sziget partjaira ennél többen még sosem merészkedtek akkor, amikor vendég érkezett hozzájuk, s akkor is inkább a nyílzáport választották ahelyett, hogy kapcsolatot teremtsenek a kíváncsi látogatókkal.
Más izolált népekkel szemben, amelyek általában azért nem érintkeznek a külvilággal, mert vagy nincs is róla tudomásuk, vagy olyannyira megközelíthetetlen környezetben laknak, a szentinelézek tisztában vannak a ténnyel, hogy szigetük partjain túl más emberek is élnek. Az elmúlt 150 év során több alkalommal is világossá tették, leginkább a kitartó nyílzápor formájában, mellyel egyszer egy helikoptert is elriasztottak, hogy nem szándékoznak kapcsolatba lépni senkivel. Még a szomszédos szigetek lakói is tartanak tőlük, ha egy-egy hajó vagy csónak a partjaik közelébe sodródik, szemrebbenés és kérdés nélkül végeznek az utasaival.
Sokáig kannibálnak hitték őket
Évtizedeken keresztül hitték azt a szentinelézekről, hogy kannibálok, azonban éppen a fent említett, helikoptert is eltérítő rajtaütésük során derült ki, hogy nem azok. A saját maguk által lenyilazott embereknek is megadták a végtisztességet, a parton temették el őket, ennek pedig a helikopter utasai szemtanúi voltak. Ők akkor azért érkeztek a szigetre, hogy a szerencsétlenül járt hajósok holttestét magukkal vigyék, ez azonban nem sikerült nekik.
A brit gyarmati hatóságok 1880-ban fedezték fel a mintegy 70 négyzetkilométer területű szigeten élő törzset, egyes képviselőik a partig merészkedtek az ismeretlen hajósok látványára. A britek a jól bevált ismerkedő taktikához folyamodtak, mint annyiszor az óceánokat meghódító útjaik során. Egy fiatal tengerésztisztet, Maurice Vidal Portmant és pár fegyverest küldtek az Északi-Szentinel-szigetre a hajóról, a bámészkodó szentinelézek azonban visszahúzódtak a dzsungel rejtekébe. Az angolok hosszas keresésbe kezdtek, jó néhány napba telt, mire Portman emberei végül nyomára akadtak a törzsnek. Egy idős párt és négy gyermeket magukkal vittek a hajóra, majd elhurcolták a közelben fekvő Port Blair támaszpontra.
Bár Port Blair alig néhány kilométerre helyezkedik el az Északi-Szentinel-szigettől, a két idős szentineléz szervezete nem tudta felvenni a harcot az ismeretlen környezet baktériumaival, így fokozatosan elgyengültek, majd meghaltak a brit fogságban. A négy gyermeket – miután tanulmányozták – ajándékokkal látták el, majd ismét partra tették őket otthonukban. A britek által baráti gesztusnak szánt ajándékozás azonban nem hatotta meg a szentinelézeket. A gyermekek azonnal eltűntek az erdőben, és soha nem bukkantak fel többé.
A sikertelen kapcsolatfelvételt követően évtizedeket kellett várni arra, hogy valaki újra próbát tegyen.
Az indiai kormány aztán az 1960-as években több alkalommal is igyekezett kapcsolatot létesíteni a szentinelézekkel, de azon kívül, hogy az őslakosok elvitték a partról a nekik hozott ajándékokat, más eredményt nem sikerült elérni. Az expedíciókat vezető antropológus, T. N. Pandit mérsékelt sikerrel teremtett velük kapcsolatot, 1970-ben:
„Közelebb mentünk, biztonságos távolságot tartva a parttól, amikor még több férfi bukkant elő a szokásos fegyverekkel felszerelve és azzal fenyegetőzve, hogy ránk lőnek. …a férfiak minden irányból közeledtek. Néhányuk már derékig volt a vízben, és úgy fenyegetőzött a lövéssel. Mindazonáltal közelebb mentünk, és néhány nagyobb halat dobtunk feléjük. … Ez a gesztus kicsit enyhítően hatott a harcias hangulatukra. Többen is leeresztették fegyverüket, és azt mutogatták, hogy dobjuk a halat. A nők is előjöttek az árnyékból… magasságra és termetre épp olyanok voltak, mint a férfiak, csak lágyabb vonalakkal, és nem volt náluk fegyver. Mintegy 20 gyerek is ott volt. Még közelebb mentünk a parthoz, és sikerült is pár halat partra tenni. Néhány férfi odament, és elvitte a halakat. Hálásnak tűntek, de az ellenséges hangulat nem enyhült tovább."
1974-ben ezen felbuzdulva a National Geographic forgatócsoportjai több alkalommal is megpróbáltak kikötni a szigeten, őket azonban határozottan ellenségesen fogadták, nyilakkal kergették el mindannyiszor.
Sikertelen próbálkozások a kapcsolatfelvételre
1981-ben a hatóságoknak szabályos mentőakciót kellett végrehajtaniuk, amikor egy hajó 28 tengerésszel a fedélzetén zátonyra futott a szigeten. A kapitány kétségbeesetten riasztotta rádión a kikötőt, hogy nyilakkal és lándzsákkal felszerelt szentinelézek vették őket körbe, és támadni készülnek. Nekik, ellentétben két másik hajóssal, akiket 2006-ban sodort a szigetre egy áramlat, szerencséjük volt. A másik két tengerészt viszont szabályosan kivégezték majd 20 évvel ezelőtt, a holttestekért küldött helikoptert pedig szintén nyílzáporral térítették el. Ekkor derült viszont ki az, hogy a szentinelézek nem kannibálok: a két holttestet ugyanis eltemették, amit a helikopter utasai is láttak.
Az utóbbi évtizedekben egyre kevesebben merészkednek a szigetre, a hivatalos kapcsolatépítési kísérleteket felfüggesztették, nemcsak azért, mert a szigetlakók egyértelműen kifejezték minden alkalommal, hogy nem szeretnének senkivel beszélni, de a fertőzésveszély miatt is. Az utolsó ember, aki az Északi-Szentinel-szigetre lépett, John Allen Chau keresztény hittérítő volt, 2018-ban. Nem élte túl.
A 26 évesen meghalt férfi naplót vezetett az útjáról. Tudta, hogy a biztos halálba indul, de hite erőt adott neki. A szentinelézek először átlőtték a bibliáját, ez mentette meg az életét, majd még egyszer visszatért. Azt a találkozást már nem élte túl.
Ha érdekelnek a keresztény hittérítők és vértanúk, ezt a cikkünket ajánljuk neked.
