A háremhölgyek élete, akárhogy is idealizálták a különféle filmprodukciók, egy kegyetlen élet volt. Szabadulni igazából nem lehetett. Legfeljebb előre lehetett menekülni, de mindennek ára volt, nagyon súlyos ára.
Az Oszmán Birodalom uralkodóinak életét, valljuk be, sokan a szappanoperákon keresztül ismerték meg. Ez nem is véletlenül van így, hiszen egy ország diplomáciai sikernek könyvelheti el, ha megszeretteti kultúráját más népekkel műfordításokon, kiállításokon keresztül, vagy éppen a populáris kultúra segítségével, könnyűzenével, szappanoperákkal. Az amerikaiak nagy mágusok ebben. De a törökök sem kispályán játszanak, ráadásul történelmi tematikájú sorozataikkal könnyedén feledés homályába küldhetik végre a dél-amerikai szappanoperákat is. Ha a török zenét (sajnos) nem is ismerjük annyira,
Hürrem nevével egészen biztosan találkozott mindenki.
Nők egy birodalom élén
A szultánák és a háremhölgyek életének megismerésével egy olyan birodalom működésének kulisszái mögé is betekinthetünk, amely nemcsak Magyarország történelmét változtatta meg örökre,
de Európa fejlődésére, az európai hatalmi viszonyokra is komolyan hatott.
Ezekben a kölcsönhatásokban szerepe volt a diplomáciának, a kardnak, de a nőknek is. A szultán anyja ugyanis szinte teljhatalommal rendelkezett, amíg fia távol volt a palotától. Anyák és feleségek komolyan részt vettek a diplomáciai kapcsolatok kiépítésében, de a birodalom zavartalan működésének biztosításában is.
II. Szelim felesége egy velencei patrícius lánya volt, és eredetileg Cecíliának hívták, mielőtt elrabolták és bemutatták Szulejmánnak. Cecília később felvette a Nurbaru nevet és iszlám hitre tért, és férje távollétében igen komoly erőfeszítéseket tett, hogy az Oszmán Birodalom elkerülje a háborút a Velencei Köztársasággal.
Öröklés Európában és az Oszmán Birodalom szerájában
Az Oszmán Birodalom uralkodóinak házasodási szokásai és az öröklés menete nagyban eltért az európai gyakorlattól. Európában a nagy uralkodói családok rangjuknak és a diplomáciai érdekeknek megfelelően házasodtak, ami pár évszázad alatt meglehetősen bennfentessé tette az európai elitet. Az öröklést pedig főként a primogenitúra elve határozta meg, amely szerint az elsőszülött fiúgyermek mindent visz: rangot és örökséget.
Testvérei vagy katonai pályára mentek, vagy egyházi pozíciókat töltöttek be.
Nem így az Oszmán Birodalomban, ahol az uralkodó a birodalom távoli pontjairól a fővárosba hurcolt rabszolganőkből választott, vagy például tatár emberkereskedőktől vásárolt magának ágyast. A cél az volt, hogy minél több utód szülessen. Ennek alapján azt a hölgyet (lányt), aki nem tudott gyermeket szülni a szultánnak, nagy valószínűséggel az uralkodó továbbadta ajándékul valamelyik vezírjének, akit onnantól (ha szabadon nem engedték) élete végéig szolgált, még ha ez a szolgaság luxus körülmények között zajlott is.
A szerájba bekerült nőknek egyetlen esélyük volt arra, hogy a szolgai minőségből kitörjenek: ha fiút szültek a szultánnak. Csakhogy ezzel még nem értek véget az izgalmak, mert a szultanátusban nem feltétlenül az elsőszülött gyermek örökölte a trónt, hanem az, aki a legalkalmasabb volt rá, aki a legerősebb támogatói bázist tudta kiépíteni magának. A szeráj pedig a 17. században akár 2000 hölgyet is foglalkoztathatott.
Nagyon fontos szerepe volt az édesanyának
Ez a rendszer kezdetektől meghatározó volt az utódok kijelölésében. Ennek a hatalmi bázisnak a kiépítésében volt óriási szerepe az édesanyának. A Hürrem és Mahidevran Gülbahar közötti konfliktus tehát nem a féltékenységről, nem I. Kanuni (avagy törvényhozó) Szulejmán kegyeiről szólt, hanem a saját és gyermekeik túléléséről, mert az utódlásban nem volt második: akik alulmaradtak a rivalizálásban, az életükkel fizettek. Vagy fegyveres összetűzésben végeztek velük, vagy egy selyemzsinórral fojtották meg őket.
A selyemzsinórnak komoly jelentősége volt, mert királyi, nemesi vérvonalnak nem lehetett a vérét ontani, ahogy nagy hadvezéreknek sem illett a vérét venni.
Kegyetlen III. Mehmet
Amikor III. Mehmet hatalomra került, minden testvérét, trónra esélyes hozzátartozóját megölette, de nem bánt kesztyűs kézzel legnagyobb fiával, Mahmuddal sem, akit kifejezetten kedvelt a hadsereg. Mivel a fiú a hadsereggel a háta mögött komoly veszélyt jelenthetett volna a trónra, apja nemes egyszerűséggel lefogatta, majd miután megverette, hogy kiszedje belőle az ármánykodás részleteit, megölette. A szerencsétlenül járt gyermeknek azonban nem voltak ilyen magasztos tervei, nem úgy mint az édesanyjának.
A kort, amelyben leginkább anyák és feleségek, valamikor ágyasok vezették az Oszmán Birodalmat, a nők szultanátusának nevezték.
Ha érdekel, hogy fürödtek a középkor háremhölgyei, olvasd el következő cikkünket!
