Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A magyaroknak nem kell bemutatni az orosz, szovjet munkatáborokat, visszatérő motívum a magyar történelemben, hogy egy-egy levert szabadságharc, vesztes háború után elhurcolták honfitársainkat a világ túlsó pontjára, ahonnan nem mindig tértek haza. Így van ezzel sok más nemzet is Európa keleti felén, de hogy a táborokat amerikaiak is megjárták? Lehetetlen! Mit is kerestek volna ott? Pedig volt mit keresniük.
A Gulag és az elveszett évek
Egy téli napon bekopogtattam Szám Kálmán tatai késes, műköszörűs mesterhez, hogy megéleztessem a korcsolyámat. Az özvegye nyitott ajtót, és sajnálattal közölte, hogy máshová kell vinnem a korcsolyákat, Kálmán már nem vállal munkát többé. Azután szóba elegyedtünk, fényképek kerültek elő egy forró tea mellett, majd a Kálmán bácsiról szóló történetek is. Csakhogy a mester élettörténetében volt egy közel évtizedes lyuk. Mintha 7 év kiesett volna az életéből. Volt előtte, volt utána, de azon a meghatározott időszakon homály ült. Ekkor árulta el az özvegye, hogy férjét elhurcolták a Gulagra a háború után, és éveken keresztül senki sem tudta, hogy életben van-e. Ez nem egyedi eset Európa szerencsétlenebbik felén. Voltak azonban, akik a világ sokkal szerencsésebb szegletében éltek, mégis megtapasztalták a földi poklot.
Kis kapitalizmus a Szovjetunióban
Utazzunk most pár ezer kilométert. A globális hatalommá váló Egyesült Államok a világ minden tájáról szívta fel az embertömegeket, akik egy jobb élet reményében érkeztek az államszövetség területére. Az évszázadokig tartó migrációs folyamat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kezdetben elmaradott, periférián lévő államalakulat néhány évszázad leforgása alatt ipari és mezőgazdasági nagyhatalommá nőtte ki magát. Az országba érkező telepesek jelentős része gyökeret vert, más részük viszont nem találta helyét, és tovább ment. Nem volt ez másként a két világháború közötti időszakban sem. Csakhogy sokan az éppen formálódó Szovjetunióban szerették volna megtalálni a számításaikat.
Az amerikai filmipar ontotta a szovjeteket lesajnáló termékeket, és jó okuk volt rá: A bolsevik eszmék ugyanis komoly hatással voltak a amerikai munkásosztályra, ezért a legkülönfélébb intézkedésekkel igyekeztek a baloldali mozgalmakat eltiporni (vörös zászlók betiltása stb.).
A formálódó Szovjetunió kapitalistagyűlölete ide vagy oda, irigylésre méltónak találta az Egyesült Államok rendkívül hatékonyan működő iparát. A hatékony ipart pedig szakképzett amerikai munkások segítségével kívánták elérni a Szovjetunióban. Mindemellett hiába nézte rossz szemmel Amerika a bolsevik előretörést szomszédságában, mégis hagyta, hogy az amerikai üzleti körök nyissanak a vörös birodalom felé. Ennek volt köszönhető, hogy a Ford cégcsoport 30 millió dollár értékben adott el automobilokat és alkatrészeket a szovjeteknek, emellett megállapodtak egy Gorkij melletti autógyár létrehozásában is. Ez a Fordnak óriási piacot jelentett, ráadásul egy eleve leszerelésre váró gyártósortól váltak így meg. És az autóipari beruházásokon túl számos további együttműködés jött létre a két ország között a harmincas évek hajnalán.
Ahogy az együttműködések létrejöttek, úgy kezdtek el a szakképzett amerikai munkások a Szovjetunióba vándorolni.
Amerikai álomból szovjet rémálom
A korabeli források ellentmondásos adatokat közölnek az orosz földre érkezők számát illetően. Egyes források szerint 700-1000, más forrás szerint közel 10 ezer amerikai munkás és családja települt át Amerikából a Szovjetunióba, közvetítőkön keresztül. Alapvetően két dolog motiválta a Szovjetunióba költözőket: ideológia és munka. Csakhogy a betelepült munkások, akik a számukra felépített településeken éltek, a saját kultúrájukhoz képest radikális különbségeket véltek felfedezni a szovjet életformában. A Szovjetunióban ugyanis egy teljesen szekuláris társadalommal találkoztak, ahol a házasság és az ünnepek mentesek voltak a szakrális jegyektől, kivéve az állampárt ideológiáját. Még a szexualitás is másként működött az országban. A telepesek megdöbbenve tapasztalták, hogy mennyire szabadosan élnek a nemiséggel az oroszok. Egy amerikai migráns így számolt be erről:
(A Párt) Nyíltan elismeri azt a tényt, hogy a fiúk és a lányok a késő tizenéves koruktól kezdve örömüket lelik az együttalvásban. Ez a hozzáállás jellemző: „Gyerünk, érezzétek jól magatokat. Csak egyszer lesztek fiatalok. Ha gyereket akartok, rendben. Ha nem, akkor elidegeníthetetlen jogotok van az abortuszhoz, az állam költségén. Nem teszünk különbséget házas és nem házas között, nincsenek fattyak a Szovjetunióban.
Emellett komoly gondok akadtak a munkakörülményekkel, az orosz munkások felkészültségével, a bürokratikus rendszerrel, a dolgozók közötti együttműködés hiányával is. Ez pedig idővel konfliktusokhoz is vezetett a helyi munkások és az amerikaiak között. A helyiek sokszor panaszkodtak arra például, hogy az amerikaiak túl agilisek, túl sokat vállalnak. A felkészültségük pedig messze túlhaladta az orosz szakemberekét.
Bár az amerikai vendégmunkások közül kezdetben sokan hazatértek, amint kitöltötték a szerződésük szerinti időt, mások viszont idővel osztoztak az oroszok sorsában, és megtapasztalták a szovjet hatalom sötét oldalát: bebörtönzések, munkatáborok és kivégzések vártak rájuk, csakúgy, mint azokra a külföldön foglalkoztatott szovjetekre, akik Csehországból, Németországból vagy más országokból jöttek. A második világháború kitörésével a Szovjetunióban rekedt amerikai munkások hazatérése is ellehetetlenült, a háború végét pedig nagyon kevesen élték túl. Ahogy e cikk alapjául szolgáló tanulmány írja:
A szovjet állam elnyomása olyan méreteket öltött, hogy az amerikai munkásoknak a Gorkij gyárban azt mondták 1934-ben, hogy ha bárki hazaír vagy kap egy levelet otthonról, 10 év börtönbüntetést vár rá.
Az idő előrehaladásával a szovjet hatalom egyre kiszámíthatatlanabb lett. Egy munkás beszámolója szerint voltak olyan amerikai csoportok, akiket kegyetlen választás elé állítottak:
„A csoport nem orosz állampolgárságú tagjainak megparancsolták, hogy hagyják el az országot, néha 48 órás határidővel, ha nem adják fel amerikai állampolgárságukat azonnal. Néhány férfi hazament, orosz feleségüket és gyermekeiket hátrahagyva. (...) mikor a nők megpróbálták felvenni a kapcsolatot az Egyesült Államokba menekült férjeikkel, a szovjet hatóságok azt mondták nekik, hogy hozzátartozóikat a hazatérésükkor elfogták, és amerikai börtönökben haltak meg.”
Érdekel, milyen volt az élet (halál) a Gulagon? Olvasd el következő cikkünket!
