Az altesti humor nem a modern kor találmánya, már évezredekkel Adam Sandler és Rob Schneider filmjei előtt szívesen derültek az emberek a testnedvekkel és gázokkal kapcsolatos, intellektuálisnak nem igazán nevezhető viccelődésen. A „műfaj” legjelentősebb képviselője II. Henrik angol király udvari bolondja, Roland volt, aki művészi szintre emelte a szellentést, és ezért mesés vagyonban részesített ura és parancsolója.
Az udvari bolond kivételes személynek számított a középkori hierarchiában: ő volt az egyetlen az udvarban, aki nyíltan kritizálhatta a királyt vagy a földesurat, szolgálatait pedig – ha jól végezte őket – megbecsülték, mind anyagi, mind eszmei értelemben. Mivel akkoriban nem létezett mozi, televízió, internet, de még rádió vagy hanglemezek sem, gyakran az udvari bolondok produkciói jelentették az egyetlen szórakozási formát a földesúr és udvartartása számára. Nem válhatott azonban akárkiből udvari bolond, a poszt betöltőjének kivételes nevettetői, zenészi, táncos- és akrobataképességekkel kellett rendelkeznie, továbbá nem ártott, ha a józan paraszti pszichológiához is konyított.
Bélgázművészetével nyűgözte le urát a híres udvari bolond
Minden idők egyik legsikeresebb udvari bolondja George néven látta meg a napvilágot a 12. századi Angliában, az utókor azonban Roland művésznéven emlékszik alakjára: előéletéről semmit sem tudunk, a történészek azt feltételezik, hogy I. Henrik uralkodása idején, 1100 és 1135 között lépett először királyi szolgálatba, majd „megörökölte” őt a kettővel későbbi király, az 1154 és 1189 között uralkodó II. Henrik. Mindez inkább a legendák, mintsem a tények világába tartozik, hiszen a két király uralkodása majdnem egy évszázadot ölelt át, kettejük között pedig húsz év telt el, ami különösen a középkori emberek átlagos élettartamát figyelembe véve igen hosszú idő.
Ami bizonyos, hogy II. Henrik tetszését igencsak elnyerték Roland képességei, különösen egy bizonyos téren mutatott tehetsége: a tánc, az ének és a fütyülés mellett hősünk produkcióiban a szellentés dominált, melyet már-már művészi szintre fejlesztett. A jeles udvari bolond képes volt parancsszóra szellenteni, bárhol és bármikor, röviden, hosszan, akármilyen hangosan, kifejezetten viccesnek tekintett módokon és szituációkban, ezzel gyakran fakasztotta kacajra a királyi udvar lakóit és vendégeit a társas összejövetelek, díszes vacsorák és egyéb alkalmak során.
Mesés birtokot kapott a királytól
A bélgázművész sikerének köszönhetően még eposzi jelzőt is kapott a közönségtől, ő lett Roland le Fartere vagy Roland the Farter, azaz „Fingós Roland”. Legjelesebb produkciója az uralkodó éves karácsonyi lakomáján előadott „egy ugrás, egy fütyülés, egy szellentés” névre hallgató „miniszimfónia volt”, amely a pompás udvari esemény csúcspontjának, nagy fináléjának számított. II. Henrik szerződésben kötötte ki, hogy kedvencének minden karácsonykor elő kell adnia a patinás műsorszámot, cserébe busás anyagi javakban részesítette.
A király a megegyezés szerint kiutalt Roland számára egy 12 hektáros (mások szerint 40 hektáros!) földterületen álló elegáns birtokot Suffolk megyében, mely a legtöbb középkori ember számára elérhetetlen gazdagságnak és pompának számított. A fingóművész karrierje azonban bőkezű mecénása halálával véget ért, a következő uralkodó már nem rajongott a hangos bélgázmutatványokért, és menesztette őt a szolgálatból, állítólag még a mesés birtokot is visszavette tőle.
A szellentés a halandóságra emlékeztette a középkor emberét
A szellentésre a középkorban hasonlóan tekintettek, mint napjainkban: igen kellemetlen szituációkat tudott okozni, amikor valaki – különösen egy előkelő úr vagy hölgy, lovag, netán egyházfi – nem a megfelelő pillanatban engedte ki a gázt, főként, ha kínos hangeffektusokkal és szagokkal járt a dolog. A fingós humor ebből a jelenségből űzött tréfát, így nem véletlenül számított kivételesen népszerűnek, ugyanakkor a szellentés komolyabb, mondhatni metafizikai jelentéssel is bírt a középkor embere számára.
A testműködés elkerülhetetlen velejárói, mint a bélgázkieresztés vagy a vécére járás emlékeztették a lélek halhatatlanságában hívő embereket, hogy testi lények, akik egy napon meghalnak, és maguk mögött hagyják az árnyékvilágot – Roland és társai altesti művészetükkel humoros formában elevenítették fel ezeket a félelmeket a közönség számára. A szellentőművészet egyébként annyira népszerű és jövedelmező megélhetésnek bizonyult akkoriban, hogy csak Írország területén legalább tizenkét, Rolanddal egy időben működő „farzenész” létezéséről tud az utókor.
