Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Június 21-én ünnepeljük a szelfizés világnapját, melynek apropóján vetünk egy pillantást a világ legelső szelfijére – ugyan maga a szelfi kifejezés csak a 21. század elején született, és az elmúlt évtizedben vált igazi divathóborttá a fotós önarcképek készítése, a legkorábbi ismert hasonló felvétel a fényképezés hajnalán, több mint 180 évvel ezelőtt készült.
Negyedórán keresztül állt modellt saját magának
A világ első ismert fényképét a francia feltaláló, Joseph Nicéphore Niépce készítette 1827-ben, 12 évvel később pedig honfitársa, Louis Daguerre bemutatta a világnak a róla elnevezett dagerrotípia eljárást, amelyben a fotókamerába helyezett, jóddal érzékenyített rézlemezre exponálták a képet, majd higanygőzzel hívták elő (sorozatunk korábbi írásaiban többször foglalkoztunk már dagerrotípiákkal, köztük a Petőfi Sándorról készült híres portréval). Az eljárás – amit a francia kormány megvásárolt, majd mindenki számára szabadon hozzáférhetővé tett – rövidesen világszerte népszerű lett, Európában csakúgy, mint a tengerentúlon, ahol egy philadelphiai fiatalember, Robert Cornelius figyelmét is felkeltette.
A holland bevándorló családból származó, 30 éves Cornelius apja lámpagyárában dolgozott kémikusként, amikor 1839-ben, alig néhány hónappal Daguerre szabadalmát követően egy helyi feltaláló, Joseph Saxton felkérte, készítsen számára egy ezüstlemezt, amelyre a francia tudós módszerével lefényképezheti a philadelphiai állami középiskola épületét. A tanintézményről készült felvétel az Egyesült Államokban valaha készült legelső fotóként vonult be a történelembe, a kép sikere pedig arra ösztönözte Corneliust, hogy szabadidejében ő maga is dagerrotípiák készítésével kísérletezzen, amelyhez kapóra jöttek vegyészeti ismeretei.
Még ugyanazon év októberében hősünk elhatározta, elkészíti a világ legelső, embert ábrázoló fényképét – nem tudta, hogy Daguerre másfél évvel korábban már készített egy utcaképet, melyen két emberi alak is látható –, ehhez pedig saját magát szemelte ki alanynak. Fényképezőgépét állvány segítségével felállította a családi lámpabolt hátsó udvarán, levette az objektívről a fényzáró sapkát, majd gyorsan a lencse elé futott, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy lehetőleg a kép középpontjában legyen.
A hosszú expozíciós idő miatt Cornelius legalább 10-15 percig állt mozdulatlanul a gép előtt, majd kisétált a látótérből, és visszahelyezte a sapkát az objektívre. A kísérletet siker koronázta, az alkotó az előhívás után megpillanthatta saját alakját az ezüstlemezen: a csapzott hajú, kabátot viselő férfi egyik karját ruhájába bújtatja, és komoly arccal tekint az objektívbe. Cornelius valószínűleg sohasem gondolta volna, hogy forradalmi tettével nem csupán bevonul a fotográfia történetébe, de az utókor „a szelfi atyjaként” tiszteli majd őt.
Minden második fiatal szelfizett már életében
A fotós önarcképek készítését először az azonnali előhívást biztosító, gyors és könnyű Polaroid gépek elterjedése tette népszerűvé az 1960-as évektől, majd a digitális technikának és az okostelefonokba beépített fényképezési funkciónak köszönhetően vált igazi divathóborttá. Az angol selfie kifejezést először 2002-ben használták egy ausztrál internetes fórumon, 2013-ban pedig az Oxford szótár az év szavának választotta meg, és úgy definiálta, mint „olyan fotó, amelyet valaki önmagáról készít webkamerával/okostelefonnal, s célja, hogy valamely közösségi platformon a kép megosztható, illetve továbbosztható legyen”.
A statisztikák szerint naponta 92 millió szelfi készül világszerte, egy átlagos személy pedig napi 7 percet, vagyis évente 54 órát tölt szelfikészítéssel. A 25–40 éves korosztály, vagyis a millenniumi generáció fele, míg a fiatal, 18–25 év közötti felnőttek 95 százaléka lőtt már magáról szelfit legalább egyszer életében; a nők másfélszer olyan szívesen szelfiznek, mint a férfiak, a szelfiken szereplő emberek 60 százaléka mosolyog, a leggyakoribb szelfiző helyszínnek pedig a párizsi Eiffel-torony előtere számít.
