Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nagyon sajátos helyzet állt elő a világban. A háború miatt most szinte minden egyéb krízis és baj súlyát vesztette, a személyes problémáink eltörpülnek az ukrán emberek jelenlegi helyzetéhez képest. Így még azok is, akik eddig lelkesen posztoltak, és gyártották a különféle tartalmakat a közösségi oldalakra, egyre kevesebbszer teszik ezt. Hiszen kinek van most kedve az életét fotózgatni, amikor a szomszédban háború zajlik?
Sok emberben felmerül az erkölcsi dilemma azzal kapcsolatosan, hogy ő most akkor meg merje-e osztani a saját örömét, vagy inkább jelenleg tartózkodjon ettől. Ezzel a kérdéssel én is szembesültem, és őszintén megmondom, nem igazán éreztem késztetést az utóbbi időben a posztolgatásra. De semmiről. Igen, nagyon örülök annak, hogy végre itt a tavasz, csodálatos újra látni a virágokat és a rügyező fákat a hosszú tél után, de mostanában inkább meghagyom ezt az örömet a szememnek, és nem feltétlenül érzem úgy, hogy ezt meg kéne osztani másokkal is. Egyrészt, ugyanazt a tavaszt látja mindenki, másrészt, amikor a szomszédos országban emberek ezrei lesznek nincstelenek, és arra kényszerülnek, hogy elhagyják a saját hazájukat és mindent, amit addig nehéz és lelkiismeretes munkával felépítettek, egyszerűen nincs kedvem arról posztolni, hogy most milyen jól levágták a hajam, vagy milyen jót ettem a kedvenc helyeim egyikén.
Adj hálát
Ezek az apró örömök persze most is jó érzéssel töltenek el, de a jelenlegi helyzetben leginkább hálát érzek mindezek iránt. Hiszen én megtehetem, hogy élményeket gyűjtsek, vagy akár a külső megjelenésemmel foglalkozzak, esetleg kényelmesen elolvashassak egy jó regényt a kedvenc fotelemben anélkül, hogy aluljárókból kialakított menedékhelyeken kéne töltenem az éjszakát, néhány négyzetméteren 50 másik emberrel. Azért is hálás lehetek, mert nekem van még hova hazamennem, és nem kell azon aggódnom, hogy a családom, barátaim élnek-e még, vagy lebombázták őket. Mindezt szem előtt tartva, hogy jövök én ahhoz, hogy saját mindennapi boldogságomról posztoljak – merülhet fel az emberben, ahogy bennem is felmerült. Ennek ellenére, be kell valljam, egy ideje újra elkezdtem megosztani fotókat számomra örömteli pillanatokról, de közel sem olyan sűrűséggel, mint korábban. Gyakori (napi) posztolásra egyszerűen nincs ingerenciám, másrészt, nem lennék magam számára sem szimpatikus, ha naponta szelfiket lőnék most, amikor a tévét bekapcsolva vagy a neten információk után kutatva a háború borzalmai azonnal arcul csapnak.
Hihetetlen, de igaz
Sosem felejtem el azt a napot, mikor kitört a háború. Bár mi alapvetően szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem vagyunk benne, de az ukrán–orosz konfliktus ilyen szintű elharapózása sokként érte a világot is. Amikor meghallottam a hírt, álltam az ablak előtt, és olyan fokú rettegés fogott el, amit szerencsés esetben ritkán vagy egyáltalán nem tapasztal meg az ember az életében. Arra gondoltam,
mi lesz, ha estére itt is bombázások, lövöldözések lesznek? Mi lesz, ha összeomlanak az épületek, és felbőgnek a szirénák?
A szüleim, szeretteim hol lennének teljes biztonságban? Este vajon élek még?
Aztán a pánikhangulat és a szorongás olyannyira rányomta a bélyegét az elkövetkező napokra, hogy aludni is alig tudtam, a munkára koncentrálás is nehezebben ment, és átfutott az agyamon egy afféle számvetés, hogy mi is a fontos az életemben, és mihez nyúlnék, ha hirtelen tényleg úgy adódna, hogy menekülni kell? Mondanom sem kell, hogy nem a tárgyi dolgok jutottak eszembe elsőként, hanem azok az emberek, akiket szeretek, akik feltöltenek energiával, vidámsággal, szeretettel, melegséggel és örömmel. A szüleim, a testvéreim, a (képzeletbeli) szerelmem, a barátaim, a házi kedvenceim, a kollégáim és még a kedvesebb szomszédaim is. Hogy mi lesz velük. Hogy miért vagyok most ebben a helyzetben egyedül, és mennyire szánalmas, hogy ha úgy adódik, magányosan halok meg. Igen, ez már kissé önsajnáltatás, de ilyen helyzetben ez is könnyebben felszínre tör az emberből.
Akkor mégis miért posztoljunk?
Én azon a véleményen vagyok, hogy mindenki úgy cselekedjen, ahogy a szíve diktálja. Ne a külvilágnak akarj megfelelni, ne mások elvárásainak, ehelyett szívből éld meg a pillanatokat, főleg a jókat. Ha úgy érzed, hogy történt valami KÜLÖNLEGES dolog az életedben, amit szeretnél megörökíteni a virtuális képnaplódban (Instagram), akkor tedd azt. Hisz, ki állíthatja, hogy ha te olyan képeket osztasz meg, melyeknek semmi köze a háborús helyzethez, akkor téged az biztosan nem is foglalkoztat? Az határozná meg, hogy milyen emberek vagyunk, hogy miről osztunk meg tartalmat a közösségi oldalunkon? Ki mondja ezt? Lehet, hogy éppen most adományoztál a menekülteknek anonim módon egy nagyobb pénzösszeget vagy ételt. És ezek után, ha te kiraksz egy képet ugyanazon a napon arról, hogy útban hazafelé mennyire megkapó volt a naplemente, akkor te érzéketlen ember vagy? Nem feltétlenül. Hisz ki tudja, meddig élvezheted még ezeket. Nem akarok pesszimista lenni, de a jelenlegi helyzet inkább erre késztet.
Az a bizonyos arany középút
Szerintem azért is érdemes továbbra is időnként tartalmat gyártani ezekre az oldalakra, mert pontosan ezekben a nyomorúságos időkben önt egy kis lelket az emberbe, eltereli a figyelmét a válságról, a valóságról, vagy akár mosolyra fakasztja, inspirálja, ha végre lát valami vicceset, vidámat, életigenlőt is. Félreértés ne essék:
Épeszű ember ebben az időszakban szerintem nem posztol naponta szelfiket és különböző értelmetlen képeket a reggeli kávéjáról, de a különleges és extra vagy a szíved számára valóban kedves pillanatokat nyugodtan örökítsd meg továbbra is.
Aztán, hogy azokat már másokkal is megosztod, vagy megtartod csak magadnak és a szűk környezetednek, az már rajtad áll. A szépből töltekezik az ember, mióta világ a világ, így van ez, és valószínűleg így is marad. (Az más kérdés, hogy a szépség kérdése relatív). Ami számunkra esztétikus, ami igazi boldogságot sugall, amire jó ránézni, azok a dolgok pozitív energiával töltenek fel, és sokszor motivációt is adhatnak, hogy emlékeztessenek arra, hogy lesz még jobb, és van miért felkelni, még az ilyen szomorú időkben is. Nem lehet folyton szomorúsággal és rideg tényekkel körbebástyázni magunkat. Ha pedig a keserű valóságot akarjuk látni, kapcsoljuk be a híreket.
