Azt mondják, a temető sokat elárul egy adott nép kultúrájáról. Igaz lehet, mert temetkezési szokásaink szerte a világon nagyon eltérőek. Vannak, akik elégetik halottaikat. Vannak, akik eltemetik a testet. Mások évekkel később előveszik azokat, hogy újra találkozzanak eltávozott szeretteikkel, megint mások pedig azért, hogy más halottaknak szabadítsanak fel helyet a temetőben.
Közép-európai szemmel és lélekkel talán a legbizarrabbnak tűnő szokás az indonéziai toraja népcsoport tradíciója. Itt az elhunyt családtagot szeretteik még jó darabig, akár évekig is, élőként kezelik otthon, családi körben. Öltöztetik, beszélnek hozzá. Temetésére csak akkor kerítenek sort, amikor elegendő pénzt gyűjtöttek össze ahhoz, hogy méltó módon ünnepeljék meg azt. A méltó mód nem akármilyen, olykor 10-12 napig is eltartó ceremónia, rengeteg résztvevővel és több tucat bivaly, vagy több száz sertés áldozati bemutatásával. Kis képzavarral azt is mondhatnánk, egy halott életének legfontosabb eseménye a temetése. Messze felülmúlja egy születésnap, de akár az esküvő celebrálását is. Ezzel a szertartással kezdődik meg a holtak lelkének útja végső nyughelyük felé, ezt megelőzően a lélek még a két világ között imbolyog.
Van élet a halál után
Már ez is elég meglepő, de talán még megdöbbentőbb számunkra az a hagyomány, mely szerint évekkel később „előveszik” elhunyt szeretteiket, átöltöztetik, fényképet készítenek velük, együtt töltenek némi időt, ami az itt maradt rokonság lelkének feltöltődést ad.
Ezután visszahelyezik halott szerettük testét, új ruhában, nyughelyére, majd évekkel később megint előveszik az örömteli, és gyötrő hiányát enyhítő újra találkozás érdekében.
Ennyire azért nem bizarr, de talán mégis meghökkentő, ami tőlünk nem messze, a festői Velencében történik
Az egyedülálló üvegéről és tükreiről híres Murano mellett még számos más szigetet számláló Velence temetkezési helyévé az elmúlt évszázadokban – egészen pontosan a napóleoni időkben – San Michele szigete vált.
Előtte a halottakat gyakran éppen az ivóvízgyűjtő ciszternák fölötti területeken földelték el, ami a fertőzések és járványok kialakulásának kedvezett. Ezért Napóleon beszüntette az efféle temetkezést, és 1804-ben rendeletben jelölte ki San Michelét a város temetkezési helyéül. Hamar szembesültek a gonddal, amellyel napjainkig küzdenek, mégpedig hogy a sziget kapacitása igencsak véges.
Hiába temették be a San Michele és a szomszédos San Cristoforo della Pace sziget közti csatornát, hogy helyet nyerjenek, még a megnagyobbított San Michele sem tudott sokáig lépést tartani az elhunytak számának növekedésével.
Ráadásul művészek, ismert és jómódú emberek között a San Michelén testüknek új otthont találni megnyugtató megoldásnak tűnt, ezért több író, költő, zeneszerző választotta későbbi nyugvóhelyéül az aprócska szigetet. Mindezek tükrében az vált gyakorlattá, hogy a különleges bánásmódban részesülő, nagy presztízsű elhunytakon kívül, az átlagember egy évtizeden át „élvezheti” a sziget háborítatlan oltalmát. Ennek leteltével kihantolják a testeket, és közös sírgödörbe helyezik, folyamatosan felszabadítva ezzel a sziget temetkezési helyeit újabb „bérlői” számára.
Az útikalauzok emiatt arra hívják fel a figyelmet, hogy a szigetet turisztikai céllal munkaidő után vagy hétvégén keressük fel, mert a fent részletezett munkálatok látványa meglehetősen felkavaró.
