Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Garbai Sándor a huszadik századi magyar történelem félig elfeledett alakja, aki a Tanácsköztársaság idején egy személyben volt kormány- és államfő, majd emigrációban, elfeledve halt meg.
Garbai 1879-ben született Kiskunhalason magyar református családban. Két fiútestvére volt, egy édes- és egy féltestvére. A családban hagyománya volt a munkásmozgalomnak, a fiatal Sándor már korán erős politikai érdeklődéssel rendelkezett, melyet legnagyobbrészt édesapjának köszönhetett. A helyi munkásképző egyletbe járva már nagyon fiatalon kapcsolatba került a politikával is. Hat osztályt végzett a református elemi iskolában, ez volt a legmagasabb iskolai végzettsége. Kiskunhalason tizenkét éves korától napszámosként, segédként dolgozott, de úgy, hogy kőműves-képesítéssel nem rendelkezett.
Szerzőnkről
Tulok Péter történész kutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza. Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19–20. századi diplomácia- és művelődéstörténet, a svéd–magyar diplomáciai kapcsolatok, Budapest ostroma és a magyarországi embermentés története.
Segédmunkásból munkásvezető
Garbai fiatalon elköltözött szülővárosából, és 1894-től építkezéseken kőművessegédként dolgozott a fővárosban. 1905-ben összeházasodott a szintén református Pötördi Zsófia munkásnővel, akitől két év múlva lánya született. Garbai belső igénytől hajtva autodidakta módon képezte magát, színházba járt, rengeteget olvasott, és még németnyelv-tanulásra is maradt ideje. Viszonylagos jólétben élt családjával, amit az is bizonyít, hogy külföldi utazásokat is meg tudott engedni magának. Így járt Rómában is.
A fővárosba érkezése után azonban a politika volt számára az egyik legfontosabb elfoglaltság: belépett a szociáldemokrata pártba, majd nem sokkal később annak vezetőségébe is beválasztották: 1901-től vezetőségi tag, 1903-tól a Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége és a Munkásbiztosító Intézet igazgatója, majd 1910-től az Országos Munkásbiztosító Pénztár elnöke volt. Számtalan cikket írt országos lapokba a korszak legégetőbb kérdéseivel kapcsolatban, így az építőipar, a választójog és a munkásbiztosítás témaköreiben is. A Monarchia összeomlása és a népköztársaság kikiáltása után a Lakásügyi Országos Tanács elnökévé választották.
A „dicsőséges” 133 nap
Miután kikiáltották a Tanácsköztársaságot, 1919. március 21-én Garbait megválasztották a Forradalmi Kormányzótanács elnökévé, ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ő volt egy személyben a Tanácsköztársaság kormány- és államfője is. Sokan nem tudják, hogy a kommün bukását követően ő volt a mindössze hat napig hivatalban lévő Peidl-kormány közoktatásügyi minisztere is. A kommün bukása után, 1919 augusztusában román fogságba esett, ahonnan csak nagy sokára, 1920 januárjában szabadult. Ezután egy csehszlovák kitérő után Ausztriába menekült. Szinte rögtön bekapcsolódott az emigrációs politikai életbe is: a Testvériség nevű magyar munkásegyesület keretein belül agitált, majd a Világosság nevű emigráns csoport alapító vezetője lett. Egészen 1927 végéig e keretek között politizált, azonban baloldali meggyőződése miatt új utakat keresett, és megalakított egy kifejezetten szocialista munkásegyesületet. 1934 márciusában Pozsonyban telepedett le.
Meghasonlás
Életének egyik legfontosabb fordulópontja volt a következő év. Ekkor jelent meg ugyanis a nagy vihart kiváltó Új utakon a hatalomért című könyve, amely lényegében szakítást jelentett a bolsevik eszmékkel. Könyvében kifejtette, hogy a Lenin által felvázolt politika, a proletárdiktatúra, és a Szovjetunió politikai berendezkedésének mintája nem jelent megoldást abban, hogy Európában a szocialista eszmék győzelemre jussanak. Okfejtésében nem állt meg itt, azt is hozzátette, hogy a bolsevizmussal való együttműködés lehetetlen, mert a kommunisták árulónak bélyegzik meg azokat, akik baloldaliként nem hisznek a proletárdiktatúrában.
Későbbiekben megjelent munkáiban elismerte azt is, hogy a Tanácsköztársaság bukásának legfőbb oka az volt, hogy nem rendelkeztek megfelelő programmal és így vették át a hatalmat. 1938 telén Párizsba költözött. 1939 tavaszán a Szabad Szóban megjelent olvasói levél alapján tévesen az a hír terjedt el, hogy Garbai élesen bírálta a Szovjetunió politikai berendezkedését és a hitleri vonalat dicsérte. Ezt főleg a magyar munkásmozgalomban igen rossz néven vették, sokan egyenesen árulónak titulálták. Máig nincs rá megfelelő magyarázat, hogy Garbai, aki a rendőrségen és a Gestapónál is rendelkezett kartonnal, hogyan kerülhette el az internálást a német megszállás alá került Franciaországban. Egyes vélemények szerint kifejezetten jó kapcsolatban állt szélsőjobboldali körökkel is, ez azonban nem bizonyítható. 1944 áprilisban egy folyóirat cikkére írt válaszában jelezte, hogy nem esett bántódása a náci uralom alatt, de kifejtette azt is, hogy megtagadta a kommunistákkal való együttműködést.
Honvágytól gyötörve
E politikai állásfoglalásaival gyakorlatilag teljesen elszigetelte magát a nemzetközi munkásmozgalmaktól. 1944-től egyre inkább honvágy gyötörte, és szeretett volna hazatérni. Azonban még élő, egykori elvtársai sem támogatták ebben, mert ekkorra szinte mindannyian árulónak tartották. Miután honfitársaira nem számíthatott, még a szovjet kormányhoz is levelet írt, amelyben leplezetlen őszinteséggel ecsetelte saját hibáit és a munkásmozgalom ballépéseit. Ennek köszönhetően végleg meghiúsult minden lehetősége, hogy valaha is hazatérhessen. Kifejezetten rossz anyagi körülmények között, kiábrándultan halt meg Párizsban 1947-ben, 68 éves korában. Korábbi nyilatkozatai után nem meglepő, hogy Magyarországon elvtársai sem emlékeztek meg róla.
(Garbai sok tekintetben ismeretlen életéről és pályafutásáról szól Végső István történész frissen megjelent könyve.)
