Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A harangok zúgása-bongása évszázadok óta hozzátartozik a mindennapjainkhoz, még a mai okostelefonos világban is, akár templomba járók vagyunk, akár nem. Kihaló mesterségeket bemutató sorozatunk mai fejezetében a harangöntés mesterségét mutatjuk be.
A magyar harangok Őrbottyánban születnek, itt működik ugyanis Magyarország egyetlen harangöntő családi manufaktúrája. Gombos Miklós és fia, Ferenc alkotásai nap mint nap megkondulnak egész Magyarország területén, sőt tőlünk több ezer kilométerre is, Oroszországtól Kamerunig, Tanzániától a Vatikánig.
Dúrban vagy mollban?
Gombos Miklós minden harangjának megismeri a hangját – mintha a saját gyereke lenne. Azt, hogy melyik hogyan szól majd, már a készítés különböző fázisaiban sejti. Dúrban vagy mollban? Nos, elsősorban lágyan, mollban.
Az őrbottyáni családi ház kertjébe belépve, a kerítés tövében végig már kissé sérült, nyugdíjazott példányok között haladok el. Mindegyiknek megvan a saját története, van, amelyik 200 éves. A műhelyben a kiégetés hőjét még sugározzák a formálódó agyagkupolák, a sokkilós aranysárga méhviaszkarikák szomszédságában.
A matrjoskababa-szerűen egymásra borított rétegek egyike a sárköpeny. Izgalmas a receptje: kell hozzá tojás, cukor, samottliszt, emberi haj és mosott agyag. Egy harang hat hónapig készül, az öntés előtt a harangokat beássák a földbe. Az olvasztott fém öntése viszont csak két percig tart...
A munkálatok a tervezéssel kezdődnek: először megmérik a templom többi harangjának a hangját, amelyekkel az újnak egybecsengőnek kell lennie. Különleges kellék a hangvilla, a hangológép. Hamisan nem csenghet-bonghat egy harang, hiszen egy egész település, egy vallási közösség háborodna fel rajta.
A magharang, amely egy üreges agyag- vagy téglakupola, egyrészt az öntőforma belső részeként szolgál, másrészt kemenceként is funkcionál, saját tűztérrel és huzatszabályozó nyílással. A mag felületét faggyú-viasz-grafit keverékkel vonják be, és ebből vagy más tűzálló anyagból elkészítik az ál- vagy hamisharangot, és viaszból megformázzák rajta a díszeket és feliratokat.
Az álharangra ecsettel felviszik a finom sárnak nevezett keveréket, amely agyagot, samottlisztet, tojást, cukrot és apróra vágott emberi hajat is tartalmaz. A köpeny külső részébe abroncsokat és emelőhorgokat erősítenek.
Ezután a magba tett faszén segítségével 800–900 °C hőmérsékleten kiégetik az agyagot, egy emelőszerkezettel felhúzzák a köpenyt, eltávolítják az álharangot, visszaengedik a köpenyt, majd a formát egy öntőgödörbe helyezik, és a tetején lévő beömlőnyílást kivéve földdel betemetik és ledöngölik, hogy a beöntött fém ne nyomja szét a formát. Az öntéshez vörösréz-ón keveréket használnak, 1200–1300 °C hőmérsékleten.
Néhány nap hűlés után a harangot kiássák és kiemelik, leverik róla a formát, majd megtisztítják, köszörülik, reszelik. A látszatra kész mű ilyenkor még csinosításra vár: megfényesedik, csiszolást kap, hogy ünnepi ruhában érkezzen a megrendelőhöz. A hangvillával való ellenőrzés után szerelik fel a harangnyelvet, ami megszólaltatja majd az új harangot, amelynek készítése akár hat hónapig is eltarthat.
Kínából jönnek
A harangokat – akkortájt inkább óriási üvegcsengőket – pár ezer éve Kínában alkalmazták először, hogy aztán a világ szinte mindegyik településén megjelenjenek. Legfeljebb az anyaguk, a méretük változott, és az üvegről később áttértek az emberek a strapabíróbb, erőteljesebb ón-réz ötvözetre. Az alumínium nem vált be, bár sokáig ezzel az anyaggal is próbálkoztak.
A mai értelemben szolgáló harangok az 5. században készültek először. Egészen a 18. századig a harangöntők egyben ágyúöntők is voltak. Magyarországon az első harangok megjelenésétől egészen a 20. század elejéig nem nagyon voltak harangöntők, általában német vagy osztrák mesterek teljesítették a hazai templomok számára a megrendeléseket.
Jelezték az időt és figyelmeztettek a bajra
Mindazonáltal a harangok nélkülözhetetlen kellékei voltak a falusi-kisvárosi, csakúgy, mint a fővárosi életnek: jelezték az időt – hiszen az emberek millióinak nem volt órája –, olykor pedig nagy bajra figyelmeztettek.
Félreverték a harangokat – olvassuk számos régi írásban, és hát tudni kellett, mikor, hogyan szól, mert fontos dolgot jelezhetett: vészhelyzet esetén máshogy kongatták, mint békeidőben, kedd reggel másként, mint ünnepi mise előtt. A hangja, ritmusa függött a harangozó gyakorlati készségétől, karja izmosságától, hangulatától is. Ma már persze nem kéz, hanem gép szólaltatja meg a harangot, de a hangja ma is egy közösséghez szól, amelynek tagjai száz közül is felismerik a saját harangjukat.
A hitélethez óhatatlanul kötődő harangöntés nem volt mindig dédelgetett mesterség – vagy művészet? bizonyára mindkettő együtt –, főleg nem az ötvenes években. De a rendszerváltás után ismét megélénkült a kereslet.
Bár a harangok hosszú életűek, de olykor tönkremennek: az idő múlásával kopnak-repednek. Megreparálhatók, de a hangjuk nem lesz soha ugyanolyan. Ám az anyag nem vész el, csak átalakul: egy újhoz fel lehet használni a régi ötvözetet. Az évszázadok folyamán a harangok sokszor mennek át metamorfózison: fémtartalmukat sok minden másra, például fegyverek, köztük ágyúk öntésére is használták.
Gombos Miklós, aki ma az egyetlen harangöntő mester Magyarországon, nemcsak egy ősi mesterség múltjába enged bepillantást, hanem, ha úgy tetszik, egy tipikus közép-európai magyar sorsba.
A Vatikánban, Sevillában és Dél-Koreában is
Volt egyszer egy XIII. kerületi öntöde, méghozzá a Pozdech-Thury-féle. A Lehel utca 6. szám alatti homlokzaton még ma is látható az erre utaló dísz, ami megőrizte a gyár emlékét. Szlezák László, a Sziléziából származó család sarja 1910-ben vette át Thury gyárát. A legtermékenyebb magyar harangöntő volt, szakmájának mestere: a párizsi világkiállításon aranyérmet nyert.
A Rákosi-korszakban a harangöntést megszüntették, a gyárat elvették, azaz 1951-ben államosították, majd bezárták. Szlezák nevelt fia, Gombos Lajos – Miklós édesapja – folytatni szerette volna a mesterséget, de – ugyancsak nem meglepő módon – akkortájt gyérnek bizonyult a kereslet. A rendszerváltás után viszont nagy lett a keletje a szépen szóló, csengő-bongó remekeknek.
Gombos Miklósnak a sevillai világkiállításon szereplő, valamint a Vatikánba küldött harangjai kétségkívül a szakma csúcsának számítanak. Ő maga néhány saját budapesti munkát emel ki: ilyenek az Üllői úti Örökimádás templomban, az óbudai Szent Flórián, valamint az Etele téri és a Vizafogói templomban otthonra lelt harangok.
Országtól, vallástól, településtől függően más az igény, de a minőséget mindenütt becsülik: egy dél-koreai református templomban is Gombos-féle harang kondul meg naponta – de másképp, mint egy afrikai vallási közösségben. Évente majd félszáz harang kerül ki az őrbottyáni műhelyből. Többel is elő tudnának rukkolni, de ekkora az igény. Ennek egyik oka, hogy három generáció is felnő, míg egy ilyen többmázsás – tonnás – műremek tönkremegy, azaz elreped.
Bár a fiatalok nem nagyon érdeklődnek a mesterség iránt, a Gombos családban adott az utánpótlás: a 16 éves unoka, Ferenc érdeklődik a szakmai fogások iránt.
