Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A gályatartó halak fején lévő tapadókorong olyan erős, hogy, mint mondják, több alkalommal is megváltoztatta a történelem folyását. A természet csodái mai részéből megtudhatod, miért gályatartónak nevezték el ezeket a tengeri élőlényeket.
A gályatartó halak (Echeneidiformes) kétségkívül különös állatok: széles és lapos fejükön az első tüskés háti úszóból tapadószervvé alakult, keresztlemezkékkel ellátott ovális korong található. A korong szegélye hajlékony, és egyik szélétől a másikig 12-27 mozgékony, élén finoman fogazott harántredő fut, amelyek a gazdaállathoz való pontos illeszkedést szolgálják.
Annak ellenére ugyanis, hogy jó úszók, a gályatartó halak valamilyen nagy méretű tengeri gerincesre (cápa, rája, kardhal, sügér, teknős, bálna, delfin) tapadva élik mindennapjaikat, így nemcsak megerőltetés nélkül közlekedhetnek, de a gazdaállat zsákmányából az étrendjüket is kiegészíthetik, veszély esetén pedig annak kopoltyú- vagy szájüregében rejtőznek el az ellenség elől. Bizony, ezek a levakarhatatlan potyautasok még a cápa szájában is biztonságban érzik magukat. És hogy mit adnak ezért az all inclusive ellátásért cserébe? Megtisztítják a számukra átmeneti otthont adó állat testét a parazitáktól.
A gályatartók tapadókorongja tulajdonképpen a köpölyözőhöz hasonlóan működik: a lemezkék felemelésével a köztük levő bőrtáskákban légüres tér keletkezik, és miután az állat a lemezkéket záróízület segítségével ebben a szívóhatást eredményező helyzetben rögzíteni tudja, a tapadás számára semmiféle izommunkát nem jelent. Ez az oka, hogy akkor is lehetetlen leválasztani a gazdaállatról, amikor már nem él: inkább a tapadókorong szakad le a halról, de nem engedi el a felületet.
- A gályatartóhal-félék (Echeneididae) családjának fő típusát az Echeneis naucrates Linnaeus nemzetség képviseli. A legnagyobb eléri az egy métert.
- Főleg trópusi halak, de az ismert fajok közül több a Földközi-tengerben is előfordul.
- A trópusi tengereken horgásznak is gályatartó halakkal: zsinórt kötve a farkukra megvárják, amíg rátapadnak egy gazdaállatra, majd azzal együtt kihúzzák a vízből.
A nagy gályatartó hal (Echeneis naucrates) színezetét sokféleképpen írták le, aminek az a magyarázata, hogy rendkívül változékony. A Földközi-tengerben gyűjtött példányok alapszíne többnyire szürkésbarna vagy feketés hamuszínű; oldalukon néha a mellúszó tövéből eredő fehéres vagy sárgás sáv vonul végig, többnyire azonban az orrán kezdődő, fehérrel beszegett fekete pászta díszíti. Ez a csík a szemen át egyenes vonalban halad a faroknyélig, hátrafelé egyre jobban elkeskenyedik, a farokúszón ellenben széles fekete folttá terül szét. Némelyik példányon szabálytalan foltok is láthatók.
A gályatartó halak sokat foglalkoztatták már az ókor kiváló természetvizsgálóit is, Arisztotelész és Ailianosz például tetűnek nevezték el. „Cyrene és Egyiptom közt él a delfinen egy hal, amelyet tetűnek hívnak; valamennyi hal között a legjobban meghízik, mert bőségesen jut eledelhez abból, amit a delfin fog.” Arról, hogy a vitorlásokat megállítja, először Oppianosz tesz említést, de ez a tengerészek körében még ma is élő legenda feltehetően sokkal régebbi eredetű.
Ha hinni lehet Pliniusnak, akkor az actiumi csata sorsát (i. e. 31-ben) a gályatartó halak döntötték el azzal, hogy lefékezték Antonius és Kleopátra flottáját, amikor az szembeszállt az Augustus római császár Agrippa által vezetett hajójával. Plinius számolt be arról is, hogy amikor Caligula császár hajóhadával Asturából Antium (ma Anzio) felé vitorlázott, hajóját egy, a kormányra akaszkodott gályatartó hal hirtelen megállította, és a vitorlás gálya csak azután tudott továbbhaladni, hogy megszabadultak a haltól. Ez a legenda később a gyakorlatban is alkalmazást nyert: a gályatartó halból készített varázsitalról azt tartották, hogy képes megakadályozni az igazság gyors kiderülését.
Források:
- Simon Tillier: Az állatvilág enciklopédiája A-tól Z-ig
- Alfred Brehm: Az állatok világa
Ha érdekelnek a természet csodái, olvasd el sorozatunk előző részét is!
