Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A második világháború idején történt tömeges nemi erőszakot (részben jogosan) elsősorban a szovjet csapatokhoz kötjük. Az újabb kutatások azonban rámutattak, hogy amerikai, kanadai, angol és francia katonák is követtek el megbocsáthatatlan bűncselekményeket. Európa több, náci rabiga alatt sínylődő országában, ahol felszabadítóként várták a szövetségeseket, hamar csalatkozniuk kellett az ott lakóknak.
Magyarország lakossága a szovjet csapatok érkezésével szembesült a tömeges nemi erőszak tényével, bár annak mértéke sokáig rejtve maradt. A téma évtizedekig (a szovjet csapatok itt tartózkodása miatt is) tabunak számított, amit csak a rendszerváltás után lehetett kutatni. Ekkor néhány túlélő is megszólalt, közülük legbátrabban Polcz Alaine írt a szörnyűségekről.
„Mindenesetre sokszor megtámadtak. És megtanultam, hogy férfival szembe nem szállhatok, gyöngébb vagyok, védekezni nem lehet, ütni nem lehet, mert erősebben ütnek, elszaladni nem lehet, mert utolérnek. Nem ér sokat az a tanács sem, hogy rúgj a támadó nemi szervébe, rúgj a lába közé – ahogy most mondják: rúgd tökön! Az elsőt rúghatod, de a következő percben a földön vagy, és aztán valószínűleg nem is kelsz fel többet, mert elintéznek.” Többek között ezekkel a megrázó sorokkal idézte fel Polcz Alaine a vele történt borzalmakat Asszony a fronton című kisregényében.
Szerzőnkről
Tulok Péter történész kutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza. Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19–20. századi diplomácia- és művelődéstörténet, a svéd–magyar diplomáciai kapcsolatok, Budapest ostroma és a magyarországi embermentés története.
Uralni a testet
Amióta háborúk vannak, azóta folyamatosan jelen van a nők ellen elkövetett tömeges nemi erőszak is. Ennek célja a polgári lakosság terrorizálása, ami kimondva-kimondatlanul részét képezi a már legyőzöttek végső leigázásának és megalázásának. Azzal együtt, hogy az erőszak bármilyen formája békeidőben is teljességgel elfogadhatatlan, az emberi történelem során számtalanszor fordult elő, hogy a legvédtelenebbeknek kellett a megszálló hadseregek dühét elszenvedni.
A tömeges nemi erőszak a tatárjárás idején ugyanúgy előfordult, mint a török megszállás másfél évszázada alatt. Soha nem fogjuk megtudni, hogy hány ezer és tízezer gyermeklány, fiatal nő tűnt el örökre az Oszmán Birodalom hatalmas területének valamelyik háremében, hányan tapasztalhatták meg a legborzalmasabb erőszakot a Bécs ellen vonuló török seregek és a portyázások idején.
Ha elolvassuk napjaink nemzetközi híreit, számtalanszor találkozunk olyanokkal, amelyek nők elleni tömeges erőszakról tudósítanak a világ valamelyik fegyveres konfliktusában. A 20. század világháborúi idején is tömegesen fordultak elő ilyen esetek, melyek sötét fejezetei a világégéseknek. Magyarországon az ország elfoglalása utáni, szovjet és román katonák által elkövetett tömeges, nők elleni erőszak már ismert tény, amely erősen árnyalja a felszabadulásról alkotott véleményt.
Szövetséges katonák, akik nem a szabadságot hozták el
Természetesen nemcsak nálunk történtek tömegesen ilyen esetek, hanem a felszabadított Franciaországban, Hollandiában és a megszállt Németországban is, ahol a szovjet katonákon kívül az amerikai, brit, kanadai és francia erők is követtek el nemi erőszakot. Ugyanakkor igaz a megszálló náci hadseregre is, hogy tagjai tömegesen követtek el ilyen bűncselekményeket a megtámadott Szovjetunió területén.
A szexuális erőszak kérdése évtizedeken keresztül tabutéma volt Németországban, mert sok német nem akarta lebecsülni a holokauszt során elkövetett barbárságok mértékét azzal, hogy a megszállt területek polgári lakosságát áldozatként tüntette fel.
A rémálom valóra válik
Eltérő számokat olvashatunk az áldozatokat illetően, de az bizonyos, hogy lányok és asszonyok milliós nagyságrendben eshettek áldozatul a szovjet megszállóknak. A német nők elleni szexuális erőszakról folytatott vita sokáig tehát a szovjet Vörös Hadsereg csapatai által elkövetett bűncselekményekre összpontosult, ugyanakkor tény, hogy ilyeneket más szövetségesek is elkövettek. Egyes kutatások szerint a Németország nyugati felét megszálló amerikai csapatok akár több tízezer szexuális támadást követhettek el a nácik legyőzése közben és az azt követő 10 évben.
A megszálló brit és francia csapatok számlájára szintén írhatók ilyen cselekmények, megközelítőleg 100.000 esetben. Fontos megjegyezni, hogy pontos számokat lehetetlen közölni, hiszen magyarországi példák jól mutatják, hogy az erőszak áldozatává vált nők életük végéig szégyenként élték meg a velük történteket, ezért nagyon sokan nem beszéltek fizikai, majd évtizedeken át tartó lelki szenvedéseikről. A D-nap után egyébként Franciaországban is tömegesen fordult elő francia nők ellen elkövetett nemi erőszak, melyek jelentős részéért az amerikai hadsereg tagjai voltak felelősek.
A pontos számokat torzíthatja az a tény is, hogy míg nagyrészt a harcoló alakulatokban szolgáló, fehér amerikai katonák felelősek a bűncselekmények elkövetéséért, a megszálló erők afroamerikai katonáit nagyobb valószínűséggel vádolták erőszakkal, és szigorúbban is büntették őket. A színes bőrű katonáknak egyébként kevesebb is volt a zsoldjuk, mint fehér bajtársaiknak, és élelmiszer-fejadagjukkal nem tudtak kereskedni sem, ezért annyi igaz, hogy gyakrabban fordulhattak erőszakhoz. Amerikai illetékesek ugyanakkor az esetek vizsgálatakor kiemelt figyelmet fordítottak arra, hogy az elkövetők milyen rassz képviselői, ez mutatja az amerikai katonai igazságszolgáltatás fajilag erősen diszkrimináló jellegét is.
Nemi erőszak bűncselekménye miatt 29 embert végeztek ki Franciaországban, az afroamerikai katonák száma ebből 25 volt, amely egyértelművé teszi a faji diszkrimináló, valóságot eltorzító ítélkezést. Egyes kutatók szerint az amerikai hadsereg vezetése egyébként kevésbé tolerálta a francia nők ellen elkövetett atrocitásokat, mint a német nők ellen elkövetetteket.
Marokkói erőszak francia zászló alatt
Németország megszállásában francia csapatok is részt vettek, ezek nagyrészt Marokkóból sorozott legénységi állományúak voltak. A marokkóiak legfőképpen Baden-Württemberg tartományban állomásoztak, ennek megfelelően az elkövetett erőszakos cselekményeket a kutatók az ő számlájukra írják. Erőszakos viselkedésük nem példa nélkül álló a második világháború történetében, mert az elmúlt évek kutatásainak köszönhetően tudható, hogy máshol is követtek el ilyen cselekményeket. 1943 novemberében marokkói, algériai és tunéziai katonák szálltak partra Szicíliában, akiket a francia hadvezetés amerikai alárendeltségben a legvéresebb harcokban vetett be a későbbiekben, így például Monte Cassino ostrománál is.
Nem ismert momentum, hogy visszaemlékezések szerint a francia vezérkar az apátság elfoglalása után 50 órányi szabad rablást engedélyezett a marokkói csapatoknak. Alphonse Juin, Franciaország marsallja a katonák közt köröztetett fehér cédulán állítólag bátorította is a katonákat, hogy ez alatt az idő alatt bármit megtehetnek, tetteiknek nem lesznek következményei a későbbiekben. Annyi bizonyos, hogy a marokkói előőrsök beérkezése, az erőszakos cselekmények bekövetkezte, és az amerikai főerők megérkezése nagyjából 50 óra alatt zajlott le. Ezalatt sokkoló események történtek: több száz olasz lakost érintő nemi erőszakról érkezett bejelentés, a támadások 11–80 év közötti lányokat és asszonyokat ért, de több tucat férfit is ért ilyen atrocitás.
Ma már háborús bűncselekmény
A második világháború története ebből a szempontból a közelmúltig tabunak számított, mert a történetírás narratívájába nehezen fért bele, hogy szövetséges országok egymás lakosságát érő atrocitásairól őszintén tudjanak beszélni kutatók és érintettek egyaránt. Idő kell ahhoz, hogy a közvélemény szembesüljön azzal, és fel is tudja dolgozni azt, hogy ilyen szomorú események egyáltalán megtörténhettek. Fontos, hogy az emberek megismerjék ezeknek a bűncselekményeknek a tágabb körét is, így az amerikai, holland és a kanadai csapatok Németországban elkövetett erőszaktételeit.
Egy háborúban a nemi erőszak ma már háborús bűncselekménynek számít, azonban a második világháború idején még nem így minősítették. Pedig mindig bűncselekmény volt, és az is marad, bárki követi is el, mégsem érdemes a témát összehasonlítás, önfelmentés és számháború alapjává tenni. Fontos ugyanakkor, hogy beszéljünk róla, megnevezzük a tetteseket, bármelyik oldalon is harcoljanak, ezáltal segítve az áldozatok és leszármazottaik traumáinak feldolgozását is.
