Ki volt Fényes Adolf, akiről Óbuda híres utcáját elnevezték?

A Fényes Adolf utca a III. kerület, Óbuda híres-hírhedt „gyár zsákutcája”, ami ma már nem zsákutca, és többek között az underground rock- és technoközösség által kedvelt Kék Yuk/Vörös Yuk szórakozóhelyeknek is otthont ad. Az utca 1951 óta viseli Fényes Adolf, a 20. század első évtizedeiben népszerű festő, a szolnoki művésztelep egyik alapítójának nevét.

Fischmann Adolf néven, a helyi rabbi fiaként született Kecskeméten, 1867. április 29-én. Nagybátyja Wahrmann Mór nagykereskedő volt, az első zsidó származású magyar országgyűlési képviselő. Eredetileg jogásznak készült, de az egyetemet félbehagyva művészeti tanulmányokba kezdett, Budapesten Székely Bertalannál a Mintaiskolában, Weimarban pedig Max Thedytől tanult festeni, majd Párizsban a Julian Akadémiát látogatta. Később újabb két évet töltött Thedynél, hazatérése után pedig négy évig Benczúr Gyula mesteriskolájának volt a hallgatója.

Az 1890-es években, illetve a századfordulón már több képe is rangos elismerésben részesült: Pletyka című művével a Képzőművészeti Társaság díját, a Civódással Rudits-ösztöndíjat nyert, Család című képe Párizsban aratott sikert, Öregember című munkája, melyet több más alkotásával együtt a Műcsarnok különtermében állítottak ki, a Lipótvárosi Kaszinó díját hozta el. Az 1898-ban megkezdett Szegény ember élete című festményciklusát a kritikai realizmus legszebb, legjellegzetesebb hazai alkotásai közé sorolja az utókor.

Aktívan részt vett a korszak művészeti életében, Szinyei Merse Pál és Lechner Ödön Japán Kávéházban fenntartott híres művészasztalának közkedvelt figurája volt. Alapítója és sokáig tanára volt a szolnoki művésziskolának. A nyarakat mindig a Tisza-parti városban töltötte, emellett Pest környékén, Szentendrén és Vácott is festett, sokat utazott, bejárta Olaszországot és Franciaországot, ahol tájképeket, múzeumbelsőket, templomokat örökített meg. Az 1910-es években eltávolodott a szegény emberek életét ábrázoló realizmustól, és a plein air stílus felé fordult, dekoratív pasztellszínfoltokra épülő festményeit világos színek és egyszerű kompozíció jellemezték.

Az első világháború alatt képeinek korábban világos pasztellfoltjai elsötétültek, témáit a Bibliából vagy más vallásos forrásból merítette (Mózes vizet fakaszt a sziklából, Szent Ferenc prédikál a madaraknak), illetve szimbolikus-romantikus jeleneteket képzelt el (Vadászat, Sziklavár). A ’20-as évektől ismét változott a tematika, ekkor főként tájakat, falusi utcarészleteket festett, illetve kedvenc helyszínét, a Zagyva-partot ábrázolta. A ’30-as években legtöbbször madártávlatból komponált alföldi tájat, szépen tagolt földeket, zöld mezőket, felettük pedig hatalmas, különös formájú fellegekkel teli kék eget látunk.

Fényes igazi társasági ember volt, akinek alakja köré számos anekdota szövődött. Egy ízben a festővel gyakran vetélkedő drámaíró, Molnár Ferenc így gúnyolódott a képein: „Én a te festményeiden csak nevetni tudok”, mire Fényes visszavágott: „Én viszont nem tudok nevetni a te darabjaidon!”. Az agglegényéletet élő művész szívesen fogadta el mások ebéd- és vacsorameghívását, két pályatársa, Herman Lipót és Csók István között hangzott el az alábbi (állítólagos) párbeszéd: „Megmondanád, hogy Fényes böjtöl-e hosszúnapkor (jom kippur: engesztelőnap, a zsidóság legfontosabb őszi ünnepe)?” „Hogyne böjtölne, ha valaki meghívja rá!”.

A Tanácsköztársaság idején Fényes a Művészi Végrehajtó Bizottság tagja volt, a következő években háromszor rendeztek gyűjteményes kiállítást műveiből az Ernst Múzeumban, 1924-ben állami nagy aranyérmet kapott, 1929-ben a barcelonai világkiállításon nagydíjjal jutalmazták. A ’30-as évek derekán egészsége megromlott, egyre kevesebbet festett, fokozatosan visszavonult a művészettől. Bár a holokauszt idején Horthy Miklóstól kormányzói mentességben részesült, a nyilas-hatalomátvétel után mégis gettóba kényszerült, ott élte át Budapest ostromát. Két hónappal a gettó felszabadulása után, 1945. március 15-én a súlyosan beteg, legyengült szervezetű festő Nagymező utcai műteremlakásában agyvérzést kapott, és életét az orvosok már nem tudták megmenteni. A VIII. kerületben, a Salgótarjáni úti zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Nevét 1951-ben kapta meg a III. kerületben található, korábban Kronen Gasse, Korona utca, majd Kis Korona utca néven ismert közterület, ma emléktáblája is itt áll. Budapesten kívül Kecskeméten és Szolnokon is neveztek el róla utcát.

Érdekelnek az utcanevek mögött megbújó történetek? Kövesd  Térfigyelő sorozatunkat, amelynek az előző részében az Izabella utca névadójáról írtunk.