A Rosie the Riveter (szó szerint Szegecselő Rózsa) elnevezésű plakát a háborús kampány részeként készült el J. Howard Miller fotósnak köszönhetően. A We can do it plakátsorozat arra buzdított minden férfit és nőt, hogy erejét megfeszítve dolgozzon Amerikáért, az előrejutásért. Hazánk a második világháború után épp azon az oldalon állt, amely gyűlölte Amerikát, így Rosie the Riveter nálunk sokáig nem lehetett az a jelkép, aminek szánták, sőt: itthon sokan alig hallottak róla. A plakát azonban a mai napig az egyik legkeresettebb kép az Egyesült Államok Nemzeti Levéltárában, hiszen az erő mellett a nők jogainak, szerepének változását is jelképezi. De ki volt ez az acélos izmú lány, Rosie, aki a képhez modellt állt?
Az iskolából a gyárba
Rosalind P. Walter egy connecticuti gyárban dolgozott a második világháború alatt. A hadra fogható férfiak a fronton harcoltak, a gyárakban tehát az itthon maradt nők kezdtek el dolgozni, legalább olyan keményen, mint a férfiak. Az 1924-es születésű brooklyni Rosalind Palmer is köztük volt, pedig nem kétkezi munkásnak született. Irodalomprofesszor és gyógyszerészeti vezető lányaként cseperedett a család connecticuti birtokán, s mivel jó eszű volt, a rangos Ethel Walker Iskolába járt, egy olyan bentlakásos lányiskolába, amely az egyik első ilyen intézményként főiskolai tanulmányokra készítette fel a diákjait.
A gyárból a plakátra
Ám alighogy Rose megszerezte a diplomáját, kitört a világháború, s ő ötmillió nőtársával egyetemben a gyárba vonult betölteni az üresen maradt munkahelyeket, megerősíteni a munkaerőpiacot. A legnagyobb űr a szegecselőüzemekben tátongott, Rosie is itt vállalt munkát. A Vought Aircraft Company stratfordi üzemében szegecselte a harci repülőgépek alkatrészeit, ám mindenki tudta róla, milyen prominens családból származik, 1942-ben Igor Cassini újságíró látogatta meg, és írt cikket róla. Nem fukarkodott a dicsérő szavakkal, lenyűgözőnek találta, hogy egy jó hátterű, értelmes, előkelő fiatal lány kimerítő fizikai munkát végez hazája érdekében.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Még dalt is írtak róla
A női áldozathozatal és odaadás példaképévé tették, ami rögtön megihlette Redd Evans és John Jacob Loeb zeneszerzőket. Írtak egy dalt Rosie, the Riveter címmel az amerikai nők tiszteletére, ami a Four Vagabonds együttes előadásában jókora sikert aratott, és egész Amerikában ismertté vált. Innentől kezdve a poros kezeslábast viselő, kendővel lekötött hajú, vagány nő egyfajta szimbólummá vált, magazinok címlapján szerepelt, és plakátokat készítettek róla.
Az a bizonyos plakát
A legismertebb kép 1943-ban született Rosie-ról We can do it! felirattal. Az eredeti célja az volt, hogy felturbózza a Westinghouse Electric gyár munkamorálját, de végül sokkal messzebbre jutott: az egész amerikai dolgozó női csapat szimbólumává vált. A hirtelen jött népszerűséggel mit sem törődve Rose tovább dolgozott a gyárban, és a háború végeztével is sokat tett hazájáért. Ápolónőként kezdett dolgozni a New York-i Bellevue Hospital kórházban, majd később férjhez ment egy haditengerészeti hadnagyhoz, Henry S. Thompsonhoz. Egy fiuk született, mielőtt a házasságuk az ötvenes években tönkrement volna. 1956-ban újra férjhez ment, ezúttal Henry Glendon Walter Jr.-hoz, az International Flavors and Fragrances vállalat elnökéhez.
Egész életében adományozott
Rose ezek után nyugodtan élhette volna a gazdag feleségek megszokott életét, ám nem ezt tette. Férjével olyan állami intézményeknek adományoztak rendszeresen, mint az Amerikai Természettudományi Múzeum vagy a Pierpont Morgan Library, mellette hátrányos helyzetű gyerekeket támogattak. Rose idős korában is ilyen maradt: az apjától, majd később a második férjétől örökölt vagyon nagy részét eladományozta. Mivel nagyon fontosnak tartotta az emberek hiteles tájékoztatását, 1978-ban nagy összegekkel támogatta a New York-i WNET közszolgálati televízió létrejöttét, és 67 műsor finanszírozásában vett részt. A WNET munkatársa, Alison Fox úgy nyilatkozott, hogy Rose valószínűleg az adományozással élte ki be nem teljesült vágyát: amikor főiskolára mehetett volna, kitört a háború, és soha nem jutott olyan magasra, mint szeretett volna.
Rose 2020. március negyedikén, 95 éves korában hunyt el. Máig nem lehet százszázalékos bizonysággal állítani, hogy az ikonikus plakáton ő szerepel, hiszen a modell szerepére időközben egy haditengerészeti üzemi dolgozó, Naomi Parker Fraley, és egy michigani gyári munkás, Geraldine Doyle is bejelentkezett. De akár Rosie volt az eredeti, akár összegyúrták a női erő szimbólumát hirdető rajzon mindhárom fiatal lányt, a célt elérték: a háborús hősnők évtizedek óta emlékeztetnek minket arra, hogy bármire képesek vagyunk.
A nő, akinek nevét sokan ismerik, történetét viszont csak a legműveltebbek tudjákMai kattintásvadászat-paródiánkban Salkaházi Sárára emlékezünk.
Tovább olvasom
