Én egy tipikus magyar családban nőttem fel, alkoholista volt az apám

Alkoholista szülők gyerekei, 2. rész

GettyImages-1218284680

Az előző cikkemben arról írtam, milyen az élet egy alkoholbeteg családban, mert egy ilyen családban, ilyen környezetben felnőni, az egész későbbi életre negatív hatása lehet. A mai cikkben azt szeretném körüljárni, hogy milyen befolyással bír az alkoholista szülői háttér az ilyen családokban felnövő gyerekekre, hogyan alakul a későbbi életük, és ezeket igyekszem konkrét példákkal illusztrálni.

Az alkoholbeteg családokban felnövőkre általánosságban jellemző többek közt, hogy nem tudják, hogy mi a normális. Inkább csak találgatják. Mivel nem volt egészséges családi minta, így nem tudják azt sem, milyen egy jól működő párkapcsolat. Nem tudják, hogyan lehet jól kezelni szerek nélkül a nézeteltéréseket, a nehézségeket. Klienseim gyakran elmondják, hogy gyakran akkor is hazudnak felnőve, amikor ugyanolyan könnyű lenne igazat mondani. Ez nem csoda, hiszen otthon mindig ment a falazás, a hazudozás. Ezek a gyerekek teremtenek maguknak egy álomvilágot, nem szívesen mesélnek arról a kortársaiknak a suliban, hogy milyen az uralkodó légkör otthon, mert sok esetben ez erős szégyenérzettel párosul.

Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns írása

Szerzőnk, Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg-segítő, felépülő függő. Sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, kodein, morfium, metadon), valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat és sok-sok alkoholt.

Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és különböző rehabilitációs intézetekben eltöltött 40 hónap után már több mint 17 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben. Jelenleg drog- és alkoholfüggőkkel, valamint hozzátartozóikkal foglalkozik, tizenöt éve intézményi és több mint hat éve magánpraxisban, egyéni és csoportos formában.

Társszerzője a Repülök a gyógyszerrel és a Pörögnek a fejemben a filmkockák című köteteknek.

Nehezen viszik végig a terveiket az elejétől a végéig, könnyen feladják azokat menet közben. Kíméletlenül ítélik meg, sokszor hibáztatják magukat a szülő állapota miatt: nem vagyok elég jó, apuka miattam feszült, anyu miattam sír, miattam veszekszenek otthon.

Nehezen szórakoznak, a felszabadultság hiánycikk otthon, vagy egyenesen úgy érzik,

nekem nincs jogom hozzá, hogy jól érezzem magam, hiszen anyu sír, apu ingerült. 

Sokszor veszik túl komolyan magukat. Korán fel kell hogy nőjenek, korán felelősséget kell vállalniuk, ezáltal kimarad számukra a gondtalan gyermekkor.

Nehézségekkel küszködnek az intimitás és az elköteleződés terén. Nincs egészséges kapcsolati minta. Elmarad az érintés, az ölelés. Túlzott mértékben reagálnak olyan változásokra, amelyeket nem tudnak irányítani, igyekeznek mindent kontroll alatt tartani. Állandóan elismerésre és megerősítésre vadásznak. Gyakran érzik úgy, hogy „ufók”, hogy mások, mint a többi ember. Vagy nagyon felelősségteljesek, vagy nagyon felelőtlenek. Rendkívül hűségesek, még akkor is, ha szembesülnek annak bizonyítékával, hogy hűségüket a társuk nem érdemli, így sűrűn kitartanak amúgy tarthatatlan helyzetekben is.

„Anyám a végletekig kitartott apám mellett, még akkor is mindig megbocsátott, amikor apám már kezet emelt rá, utána meg fogadkozott, hogy soha többet. Még akkor is, amikor már mi, gyerekek könyörögtünk neki, hogy váljanak el...” 

Impulzívak. Hajlamosak anélkül cselekedni, hogy komolyan megfontolnának más viselkedésformákat vagy a lehetséges következményeket. Ez az impulzív viselkedés zavarodottsághoz, önutálathoz és a környezetük felett gyakorolt irányítás elveszítéséhez vezet. Ennek eredményeként több energiát használnak fel a zűrzavar megszüntetéséhez, mintha először megfontolták volna a választási lehetőségeket és a következményeket. Janet Geringer Woititz Alkoholbetegek felnőtt gyermekei címmel önálló kötetet szentelt a témának.

Összességében elmondható, hogy az alkoholista családokból jövő gyerekek erősen traumatizálódnak és jóval nagyobb valószínűséggel lesznek szintén szerhasználók vagy alkoholisták, és/vagy lesznek alkoholista vagy szerhasználó vagy egyéb függőségekben szenvedő kapcsolataik. Nem véletlen, hogy az alkoholbeteg családok felnőtt gyerekei (ACA) csoportjaiba járók közül sokan tagjai az Anonim Alkoholistáknak vagy az NA-nak (Anonim Drogfüggők) is egyúttal.

Korán fel kell hogy nőjenek
Korán fel kell hogy nőjenekFotó: kieferpix / Getty Images Hungary

Egy évek óta józan nő kliensem, Zs. meséli

„Édesapám meghalt, nevelőapám kaszinózott. Előttünk, gyerekek előtt sokáig titkolták, hogy baj van. Anyum önvédelmi eszköze, hogy úgy tesz, mintha minden szép lenne, minden rendben lenne, nem akarta, hogy rosszat gondoljunk Apuról, mert amúgy annyi jó van benne, nem érdemli meg, hogy haragudjunk rá.

Nálunk nem szabadott csúnyán beszélni vagy veszekedni. Nem szabadott szomorúnak, idegesnek, csalódottnak lenni. A látszatot, hogy szerető család vagyunk, minden eszközzel fenn kellett tartani: anyukám minden erejével azon dolgozott, hogy mindig patika rend legyen, mi jól tanuljunk, megfelelő minőségi időt töltsünk együtt (sokszor akár feszülten, kiborulva) és boldognak mondjuk magunkat (a valóságtól függetlenül). Apum sose volt otthon, éjjel-nappal »dolgozott«, volt, hogy napokig haza sem jött. Máskor több hónapnyi külföldi munka után, mielőtt hazaért volna, betévedt a kaszinóba, és elpörgött minden a rulettkeréken. Ahogy pár év alatt két családi ház is. Anyum mindig feszült volt, kialvatlan, hamar felcsattant: mivel nem tudtuk a valódi problémát, én mindig úgy éreztem, én vagyok az oka, rám haragszik, valamit rosszul csinálok, nem vagyok elég jó. Ez egész életemben végigkísért.

Nem vagyok elég.

Bárki ideges, feszült volt a közelemben, egész életemben magamra vettem, biztos voltam benne, hogy miattam van, és ettől marha szarul éreztem magam. Reggelente együtt reggeliztünk, vasárnapi ebéd is szigorúan közösen körbeült asztalnál, mindennap megkaptuk a kérdést, hogy »mi volt az iskolában« – erre csak pozitívan szabadott válaszolni, ha valami szomorúság, rosszkedv, rossz érzés merült fel, jött a megrökönyödött kérdés: »Miért? Hisz mindenünk megvan, másoknak sokkal rosszabb...« Nem tudtam megfogalmazni, mi nem stimmel, csak azt éreztem, valami nem jó, valami nem kerek. A folyamatos ki nem mondott/mutatott feszültség és fájdalom mindenen átütött, hiába kentünk rá vastagon látszatot. A közös reggelik és vasárnapi ebédek, közös programok mind őszintétlenséggel fertőzöttek voltak. A látszat és a színlelés tipikus példája voltunk. Ezt nagyon jól megtanultam, hogy tegyek úgy, mintha minden rendben lenne, mosolyogni, miközben belül épp haldoklom, érzéseket elnyomni, illúziót, álomvilágot teremteni magamban/magam köré és azt megélni, amit látni/érezni szeretnék – és aminek semmi köze a valósághoz. Egész életemben így éltem: nem vettem tudomást arról, ami tényleg történt, ragaszkodtam ahhoz, hogy körülöttem minden szép és jó, a bántalmazó kapcsolataim tulajdonképpen csak őrülten szenvedélyesek, az engem gyilkoló férfiak a szerelemtől vesztették eszüket, nem rosszak és tulajdonképpen mindent meg is érdemlek, mert nem vagyok elég jó. Minden eszközzel pusztítottam, büntettem magam: kajával, hánytatással, sporttal, kapcsolatokkal, szerekkel, fizikai és lelki önbántalmazással.

Közben majd’ megőrültem a vágytól, hogy jó legyek, szeretve legyek, fontos legyek, úgy igazán…”

Ebből a szövegből is kitűnik, milyen, mikor nem lehet otthon őszintének lenni, senki nem azt mondja, ami van, amit érez, hanem megfelelésből azt, amit hallani akar a környezete. Így már itt megjelenik az önhibáztatás, a nem vagyok elég jó érzése, az önbüntetés. Már gyerekkorban állandósul az érzések elnyomása, amiből egyenesen következik a későbbi szer- és alkoholhasználat és a bennrekedés bántalmazó kapcsolatokban.

Egy nő kliensem, K. története:

„Nem is tudtam, hogy az Anyám alkoholbeteg. Tagadásban éltünk. Elfogadó és az alkoholfogyasztást támogató légkör volt nálunk. Ugyanakkor mindig volt feszültség. Bántalmazás. Szavakkal és bántó viccekkel. Megszégyenítés. Kiszámíthatatlan, hullámzó hangulat. Türelmetlenség. Bűntudatkeltés. Baj volt, ha nem akartam együtt inni a családdal. Magányosság. Sokszor némán hallgattam végig a már ezerszer hallott történeteket, többek közt azt, hogy én milyen rosszul mentem férjhez. »Nem kellett volna gyerekeket szülni!« Milyen rossz gyerek voltam, és nagyon megijesztettem szegény anyámat, amikor elbújtam egyévesen a fürdőkádban, amikor anyám elment fodrászhoz és egyedül otthon hagyott. 

Hosszú ideig átjártam éjszaka a szüleimhez. Mindig visszavittek a saját szobámba. Háromszor is, ha kellett. Ez is az egyik »rosszaságom« volt. 14 éves koromig szoptam az ujjamat. Ez a nagy szégyene és a vicces sztorija anyámnak. Imádta előadni társaságban. Ahogy írom ezeket a történeteket, szégyent érzek.

14 és fél évesen borzasztó trauma ért. Ittasan házibuliból elvitt magához egy ötvenes férfi, és kihasználva öntudatlan állapotomat, szexuálisan bántalmazott. Ezt azonban csak később, felnőttként, józanul tudtam felfogni. Szüleim észrevették rajtam, elmondtam, és a szüleim mégis engem hibáztattak: miért ittam, miért akartam ezt ilyen korán, az egy playboy volt, és csak játszott velem, stb. Úgy vettem ki a szavaikból, hogy szerintük az én hibám volt az egész, hogy megérdemeltem, hogy kellett nekem inni, kelletni magam. Ekkor teljesen elvesztettem a bizalmam a szüleim iránt. 

Fájdalmas. Tehetetlenséget és dühöt érzek. Igazából az anyám nem is tudom, mióta iszik. Egyszer csak azt vettem észre, hogy miután elváltak a szüleim (18 voltam), ül egyedül a szobában egy üveg bor társaságában az asztalnál.

Mindig a legproblémásabb fiú tetszett. Mindig a legproblémásabb lánnyal barátkoztam.

A mi családunk volt a minta, a bezzeg család. Kifelé udvarias, kellemes emberek. Tanult, művelt, sportos szülők. Mi is jártunk sportolni, zeneiskolába. Nagy baráti társaság. Kirándulás. De ha együtt maradtunk, csak a néma feszültség maradt. Vagy anyám barbár üvöltözése. A gyerekkoromról alig van emlékem. Ez is baj: »hiába vittünk annyi szép helyre, hiába utaztunk…«. Én nem emlékszem rá. Magamat hibáztattam. Mindenért. Elhittem, hogy én tehetek arról hogy a szüleim elváltak. Annyira ez volt a séma, hogy apám új felesége is ezt vágta a fejemhez – már 35 éves voltam –, hogy az ő rossz házasságuk is miattam van. És elhittem akkor is. 

Még most is gyakran vagyok úgy, hogy »ez túl szép, nem érdemlem meg…« Még ma is gyakran szégyellem magam, ha sikeres vagyok. Önbüntető vagyok, nehogy már jól érezzem magam…! De változom, fejlődöm.”

Mint láthatjuk, ebben a történetben is megjelenik az önhibáztatás, az önbüntetés, valamint a siker elviselésének nehézsége. „Nem érdemlem meg…”-írja. K., aki szintén drog- és alkoholfüggővé vált, a párkapcsolatai is rendre kudarcot vallottak a későbbiekben, mert azok mindig problémás vagy abuzáló párkapcsolatok voltak. K. gyereke szintén drogfüggővé vált. K. ma már józan, több éve tisztán él, dolgozik magán. Több éve tartó kapcsolatban van, amiben képes fejlődni, de az intimitással, elköteleződéssel még most is komoly nehézségei vannak. A fiának most azzal tud leginkább segíteni, hogy józan, és tanulja a határai megtartását hozzátartozói csoportban, valamint az egyéni konzultációinkon.

Az alkoholista családokból jövő gyerekek erősen traumatizálódnak
Az alkoholista családokból jövő gyerekek erősen traumatizálódnakFotó: Motortion / Getty Images Hungary

Felépülő függő társak történetei

G. története

„Én egy tipikus magyar családban nőttem fel, alkoholista volt az apám. Melós család voltunk. Anyáméknak meghalt az első gyerekük egyévesen, és onnantól apám nagyon masszívan elkezdett inni. Agresszív alkoholista volt, a legrosszabb fajta. Verte anyámat, mi ebben nőttünk fel. Nap mint nap menekültünk, emlékszem, szemerkélő esőben is, ez 13-14 éves koromig így ment. Így indult ez a híradó. És 8-10 évesen olyan helyzetekbe kerültem, hogy felnőttként kellett reagálnom. Riadókészültség volt mindig, ki kellett hívni a mentőt, vagy lemennem kaját venni és megfőznöm. Mi egy tízemeletes ház nyolcadik emeletén laktunk, és egyszer, úgy nyolc-tíz éves lehettem, úgy éreztem, hangokat hallok és majdnem kiugrottam az ablakon. Van ez a szuperego, vagy hogy hívják ezt a pszichológusok, hogy ezt azért ne csináld. Akkoriban elmenekültem egy álomvilágba. Bevonultam egyedül a kisszobába, és így képzelegtem a boldogságról, meg jó dolgokról. Magányos ember voltam, nem nagyon engedtem közel senkit. Egy-két barátom volt csak, de azokat meg nem tudtam felvinni a lakásba apám miatt, persze kitaláltam különböző indokokat, hogy miért nem. Cink volt felvinni, sose tudtuk, hogy mire lépünk be. Minden nap volt bennem egy bizonytalanság, hogy mire lépek be azon az ajtón. Az iskolában mindig mosolyogtam, próbáltam jópofáskodni, beilleszkedni és úgy csinálni, mintha olyan lennék, mint a többiek. Volt egy-két olyan iskolatársam, akik ugyanilyen családból jöttek, később velük szoktam rá a kábítószerre. A bátyám vette át a férfiszerepet a családban. Egyszer megfenyegette az apámat, hogy ha még egyszer hozzányúl anyámhoz, akkor megöli. És meg is ijedt tőle az apám, és akkor onnantól nem bántotta, és felnéztem a bátyámra ezért. Onnantól kezdve külön szobában laktunk, nem mert már az öreg karatézni, nyugalom volt.”

Ebben a történetben is megjelenik a parentifikáció, az a jelenség, amikor a gyerek felnőtt szerepbe kényszerül, átvéve a feladatokat az alkoholista szülőtől. G. már 8-10 évesen felnőttként volt kénytelen funkcionálni (főzött, bevásárolt). Mint láthatjuk, itt is megjelenik egy kreált fantáziavilág, amit talán maga is elhitt, és biztonságosabbnak bizonyult a valóságnál. Kortársai körében álarcokat hordott és a családi háttere miatti szégyenérzet gátolta őt az őszinteségben. A bátyja vette át a tekintélyszemély szerepét a családban, ami idővel a viselkedésében is megjelent. Később G. is súlyos drogfüggő lett, jelenleg már tiszta.

Z. története

„Az alkoholista anyám halála egy nagyon nagy törés volt. Maga a folyamata is az volt, négy évig szenvedtem mellette, próbáltam megmenteni. Ez még használat előtt 10-14 éves koromig volt. 15 éves lettem épp, amikor felakasztotta magát. És én 4 évig menekültem előle, segítettem, gyűlöltem, szerettem – minden volt. Ez egy óriási törés volt, olyan súlyos, hogy érzelmi szinten ott rekedtem. Onnantól kezdve nem nagyon tudtam emberi kapcsolatokban részt venni vagy újakat kialakítani. Nem is tudtam egészen addig, míg felépülésbe nem kerültem. (...) Most vagyok 45 éves, lényegében úgy, hogy összebútorozva, napi 24 órában nem éltem együtt senkivel. Soha. Mint ilyen, a leghosszabb kapcsolat is talán jó, ha egy év volt. Egyszerűen valahogy igényem sem volt rá soha, maga a szex része sem vonzott, mert volt egy olyan rész a szexben, ami egy csomószor lebénított azért, mert mindig az anyámnak a beállt képe jött elő. Van az a nőknél, mikor kimegy a szemükből a valóság érzése, és én egyből arra asszociáltam.” 

Gyakran tagadásban élnek, akkor is, ha kívülről már sokan tisztában vannak a helyzettel
Gyakran tagadásban élnek, akkor is, ha kívülről már sokan tisztában vannak a helyzettelFotó: Kamionsky / Getty Images Hungary

Z. súlyos drog- és alkoholfüggővé vált az évek során. Kapcsolatteremtési nehézségekkel küzd mind a mai napig. Az intimitásra való képességét is el kell sajátítania, és akkor ott vannak még az elköteleződéstől való félelmek, valamint a szexuális nehézségek. Nem tud se stabilan jól működni, se kitartani a párkapcsolataiban. Ez onnan eredeztethető, hogy nincsenek és nem is voltak pozitív kapcsolati mintái, nem volt honnan, nem volt kitől tanulnia. Korai kötődésében is sérült, fél az intimitástól, bár vágyik rá, hiányzik a stabilitás.

„Ha az intimitásra gondolok, akkor kapcsolatra gondolok, a kapcsolatról meg mindig az jut eszembe, hogy az emberek jönnek és mennek. Mert az én előéletemben így működtek. Nem volt kihez kötődni, mindig volt valamilyen fajta törés. Soha nem éreztem, hogy van egy ember, akire számíthatok. Át kell programozni az agyamat, hogy elhiggyem, hogy lehet majd egy olyan ember, aki itt lesz mellettem. Ebben kell mindenféleképpen segítséget kapnom.”

Az önsegítő közösség sok mindenre releváns választ ad, sok mindenre jelenthet megoldást, ám nem mindenre. Kapcsolati elakadásaihoz szakember segítségét tervezi kérni, mert ehhez valószínűleg egy hosszabb távú pszichoterápiás folyamatra lesz szüksége.

A következő cikkben a családi elakadások felülírásáról fogok írni a felépülés keretein belül. Hogyan lehet ezekhez a traumatikus élményekhez közelebb kerülni és a megbocsátás vagy elengedés útján teljesebb életet élni. A sorozat előző részét pedig itt találod: 

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.