Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A tavalyi világbajnokság apropóján az Economist lemodellezte, milyen tényezők határozzák meg, képes-e egy ország bekerülni a világ futballelitjébe. Vajon mennyire számít az ország mérete, a sportra költött pénz, a foci iránti érdeklődés? Vagy a tehetségen és a szakértelmen múlik minden?
Miért van az, hogy az alig 3,5 millió lakossal rendelkező Uruguay máig az egyik legsikeresebb futballnemzetnek számít, miközben a 1,5 milliárd főt számláló Kína kormánya hiába igyekszik óriási pénzeket beleölni a sportág fejlesztésébe, hátul kullognak a világranglistán? Hasonló a helyzet az arab államokkal is, mint Katar és az Egyesült Arab Emírségek, amelyek európai klubcsapatokat vásárolnak meg, és jó nevű edzőket szerződtetnek, hogy így gyűjtsenek tapasztalatot, vagy Szaúd-Arábia, ahol a válogatott játékosok jelentős része a spanyol bajnokságban focizik. És akkor ne is említsük Magyarország és a nálunk jóval kevesebb pénzt a futballba ölő Horvátország közötti jelentős különbséget.
Nagy pénz, nagy foci?
Az Economist szakemberei megalkottak egy statisztikai modellt, amely megmagyarázhatja, miért jobbak egyes országok, mint mások a fociban, illetve választ adhat rá, hogyan képesek bizonyos nemzetek a semmiből a csúcsra törni, míg mások hiába építkeznek és ölnek a sportba milliárdokat.
A modell megalkotásakor figyelembe kellett venni a gazdasági tényezőket: ebben a Michigani Egyetem közgazdászprofesszora, Stefan Szymanski volt segítségükre. Szymanski korábban készített már egy modellt, amely megmutatta, hogy a gazdagabb, nagyobb GDP-vel rendelkező országok sikeresebbek a sportban. Természetesen számos futball-legenda emelkedett ki a nyomorból, a valóság mégis az, hogy az anyagilag jobb körülmények nagyobb esélyt teremtenek a sport fejlődéséhez és a tehetségek felfuttatásához.
Továbbá a szakemberek megvizsgálták, mennyire népszerű a futball az egyes országokban. Ehhez összevetették a lakosság számát az országban működő (profi és amatőr) csapatok és játékosok és a stadionokba kilátogató nézők számával, továbbá megnézték, mennyien kerestek rá 2004 és 2018 között a Google-on a futballra az adott országban más sportokhoz viszonyítva. Afrikában például sokkal többeket érdekel a foci (90 százalékos keresési arány), mint Amerikában (20 százalék).
A kutatók figyelembe vették a hazai pálya előnyeit is (meccsenként 0,6 góllal jobban teljesítettek az otthon játszó csapatok) és az ellenfelek erősségét, és végül 126 országot rangsoroltak a kutatók a modell alapján, amelyeknek a válogatottja 1990 óta legalább 150 meccset játszott a nemzetközi porondon.
Születtek meglepetések
A létrehozott modell az 1990 óta született nemzetközi eredmények 40 százalékát pontosan leképezte. Voltak azonban meglepetések, például Uruguay, ami mind gazdaságát, mind lakosságát tekintve a vártnál sokkal jobb helyen végzett. Előkelő helyre került továbbá – nem meglepő módon – Brazília, Argentína, Spanyolország és Portugália. A nyugat-afrikai és balkáni országok szintén jobban teljesítettek a vártnál. Rossz hír Kína és a közel-keleti államok részére, hogy ők az adatok szerint még így is a statisztikailag elvárt eredménynél jobban teljesítettek, pedig igencsak gyenge eredményeket produkálnak világviszonylatban.
A modell legfőbb tanulsága, hogy mennyire kevéssé képesek az állami szervek kontrollálni országuk futballteljesítményét. Hiába ölnek hatalmas pénzeket a fejlesztésbe, valójában kevés befolyásuk van rá, mennyire lesznek sikeresek. Afrikában például a futball-liga kiépítése nem oldja meg a szegénységgel járó problémákat, Ázsiában pedig hiába építenek grandiózus létesítményeket, a népesség jelentős részét továbbra sem érdekli a sportág.
Fontos az utánpótlás-nevelés
A szakemberek szerint a siker kulcsa a tehetséggondozásban rejlik. Uruguay nagy titka például, hogy már igen zsenge korban megszerettetik a futballt a gyerekekkel, és aktívan segítik képességeik fejlesztését. Nem véletlen, hogy a kínai elnök fontos célnak tekinti a labdarúgás széles körű terjesztését az iskolások körében – hasonlóan, szigorú és nagyszabású gyereksportprogramokkal érte el az ázsiai ország, hogy a 2008-as, saját rendezésű nyári olimpiájukon az éremtáblázat élére kerültek.
A szakemberek úgy vélik, a német válogatott a jövőben továbbra is a világ egyik legerősebb csapata marad, köszönhetően Németország gazdasági erejének, a játékosok nagy számának és annak, hogy a futballnak nincsen igazi riválisa az országban. 1990 és 2005 között a németek mégis rosszabbul teljesítettek a vártnál: egyharmaddal kevesebb gólt szereztek, mint amennyit a modell alapján kellett volna. 2006-ra azonban a csapat már azon a szinten játszott, amit a modell mutatott. Ennek oka, hogy a kétezres évek elején a német szakvezetés felismerte a fejlesztés szükségességét, átalakította a teljes utánpótlási rendszert, és óriási pénzeket költött a tehetséggondozásra, az akadémiák működtetésére.
Azonban nem elég a gyerekek kitartó és alapos futballnevelése, az is fontos, hogy ne öljék ki belőlük a kreativitást és a tehetséget. Sok játékos úgy vált világsztárrá, hogy gyerekként az utcán tanulta meg a foci alapjait. Pelé, Maradona, Zidane vagy éppen Messi, Cristiano Ronaldo és Neymar saját maguk jöttek rá a fortélyokra, senki sem tanította meg nekik. Ez a mentalitás manapság kihalóban van: sok helyen kifejezetten rossz szemmel nézik az autodidakta tanulást. Az angol futballszövetség egyenesen arra kérte a leigazolt ifijátékosok szüleit, ne engedjék gyerekeiket az utcán játszani.
El lehet tanulni a jó példát?
Fontos továbbá, hogy mennyire képes egy ország bekapcsolódni a futball nemzetközi vérkeringésébe, és használni a globális focihálózat által nyújtott lehetőségeket. Számos fejletlenebb futballkultúrával rendelkező ország – például a nyugat-afrikai nemzetek – úgy próbálják magasabb szintre feltornázni magukat, hogy játékosaikat elküldik nagy futballmúltú európai országok klubcsapaiba.
Jó példa erre Elefántcsontpart, ami egy egész generációnyi fiatal játékost exportált a belga Beveren FC-hez, vagy Szenegál, aminek a válogatottja a 2002-es vb-n megverte a címvédő francia csapatot. Kettő kivételével a pályára lépett szenegáli játékosok mindegyike Franciaországban focizott. Egy másik megoldás, ha játékosok kivitele helyett edzőket exportálnak. Az 1930-as években például a dél-amerikai futball sokat profitált az Európából elmenekült zsidó származású edzők tapasztalataiból. 2016-ban a kínai válogatott leigazolta Marcello Lippit, a korábbi vb-győztes olasz szövetségi kapitányt, akinek az ázsiai szövetség 28 millió dolláros (8,3 milliárd forintos) gázsit fizet évente. Hiába azonban a nagy európai példák lemásolása, ha a fiatal generáció nem fejlődik megfelelően, a sok futballba ölt pénz csak a kukában landol.
Végezetül a szerzők megemlítik, hogy sokszor a véletlenen, illetve egy-egy kedvező vagy éppen katasztrofális bírói döntésen múlik minden. Hiába a statisztika, hiába a jól kiszámított esélyek, a jól felépített csapat, a „sors keze” ellen nincs védekezés. Bár az eredmények lemodellezhetők, sokszor borul minden.
