Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Joseph Nicéphore Niépce és Louis Daguerre találmánya túlzás nélkül felforgatta az egész emberiség életét. 1839-ben megszületett a fényképészet, és egy sor korabeli furcsaságot hozott magával.
Mai, szelfikkel és egyre okosabb telefonokkal körbevett világunkban nehéz elképzelni, milyen volt az élet a fényképészet hajnalán. Addig az emberek nemhogy a mindennapjaikat, de szeretteik arcát sem örökítették meg semmilyen formában. Persze, aki ügyesen rajzolt, esetleg meg tudott fizetni egy festőt, annak volt mit felraknia a falra, de az átlagember úgy élt és halt, hogy egyetlen képen sem szerepelt. Emiatt aztán nagyon sokan idegenkedtek a furcsa masinától, és a hosszú ideig tartó fényképezkedéstől. Aki mégis eljutott odáig, hogy a gép elé állhatott, ünnepélyes, egyszeri alkalomnak tekintette, és eszébe sem jutott például elbohóckodni a helyzetet, sőt.
Mondd: Csííz!
Mark Twain például nem véletlenül vág komoly, méltóságteljes képet a róla készült felvételeken. A Sacramento Daily Unionnak írt levelében elmagyarázta, miért: „A fotográfia az egyik legfontosabb kordokumentum, és semmi se lenne kellemetlenebb annál, mint hogy az utókor bugyután mosolygó emberként emlékezzen rám.”
A fényképezkedést nemcsak ő vette ilyen komolyan, de kevés kivételtől eltekintve mindenki. Az ünnepélyes ruhák és testtartások, a mai szemmel búskomor arc egyrészt ennek volt köszönhető: az emberek igyekeztek méltóságot sugározni, ahhoz pedig egyáltalán nem illett a mosolygás: az 1700-1800-as években Európában a vigyor, a hahota a részeg, mélyszegénységben vagy fogyatékkal élő emberek szégyenletes szokásaihoz tartozott, a kuncogást pedig a rosszlányok sajátjaként értelmezték. Egy magára valamit is adó férfi vagy nő nem mosolygott gyakran, felszabadult nevetésről pedig mások előtt szó sem lehetett. A felsőbb osztályok tagjainál az, aki megmutatta a fogait akár egy őszinte mosoly keretében, formális szabálysértést követett el. A fényképet pedig – hasonlóan a festők által készített portrékhoz – művészeti alkotásnak, nagyon is komoly, maradandó alkotásnak tartották, amiből valószínűleg egész életükben csupán egy készül, az is nagyon drágán.
Rossz fogak és hosszú képkészítési idő
Többen azt feltételezik, hogy a komor fényképarcnak egészen prózai okai is lehettek, nevezetesen az, hogy az embereknek rosszak voltak a fogaik, és nem szívesen mutogatták őket. Nicholas Jeeves író, szerkesztő, grafikus és egyetemi tanár azonban úgy véli, hogy ez nem szerepelhetett az okok között. Egész egyszerűen akkoriban mindenkinek rossz volt a lehelete és hiányos a fogazata, mert nem álltak rendelkezésre olyan szájápoló eszközök vagy fogászati ellátások, amik csillogó, fehér mosolyt varázsoltak volna bárki arcára is. Mivel az égvilágon mindenkinek rosszak voltak a fogai, maga a tény nem jelentett szégyent az arisztokraták körében sem. Az azonban valóban igaz, hogy az 1800-as években készült fényképek elkészítése hosszú időt vett igénybe. Nincs ember, aki több percen keresztül képes lenne fenntartani a természetes mosolyt, amit az utókornak szán – inkább grimasz lett belőle.
A komoly, messzeségbe révedő arcot azonban meg lehetett tartani moccanás nélkül addig, amíg a kép nagy nehezen elkészült. Az 1800-as évek végétől a technika fejlődésének és a Kodaknak hála már pár másodperc alatt lehetett fényképezni, de mosolyt ekkor sem lehetett még az emberek arcára csalni: ragaszkodtak a méltóságteljes megjelenéshez. Még a magánemberként kifejezetten humoros Mark Twain, Abraham Lincoln vagy Karinthy Frigyes is komoly arccal szerepel a fényképein. A fordulópontot az amerikaiak hozták el az 1900-as években, ahol sokkal gyakrabban készültek fényképek a sztárokról, és a szórakoztatáshoz hozzátartozott maga a mosolygás, a jókedv is. Persze nem csak ők mosolyogtak: az egyik első olyan ismert fénykép, ahol látszanak a vidámság egyértelmű jelei, 1847-ből származik, a mexikói-amerikai háborút túlélő katonák láthatók rajta. Az 1850-es évekből már egynél több mosolygós fotót találunk a gyűjteményekben kártyázó férfiakról vagy játszadozó gyerekekről.
Halottak a fényképeken
A 19. században egy, a komoly arcnál sokkal bizarrabb szokás is elterjedt a fényképészet megjelenésével. Mivel a fotó célja elsősorban az adott személy megörökítése volt az utókornak, a viktoriánus Angliában a halottaknak is fényképekkel állítottak emléket. Egészen pontosan fogták a nemrég eltávozott hozzátartozójukat – olykor körbevették virágokkal – és lefotóztatták a család többi tagjával együtt.
Idősekkel, középkorúakkal és gyerekekkel is így tettek, hiszen a diftéria, a tífusz, a skarlát vagy a kolera sorra vitte el őket. A halottat lefektették, mintha csak aludna, vagy ritkábban kitámasztották, a csukott szemeket pedig időnként a fotós ki is retusálta. E szokás aztán a huszadik századra szerencsére eltűnt – kivéve Amerikát, ahol még a második világháború idején is készítettek ilyen felvételeket, valószínűleg azért, mert a fényképezés elterjedésével családtagok, hozzátartozók még életükben meg tudták legalább egyszer örökíttetni magukat.
A csukott szemű gyerek nem biztos, hogy halott is
Baji Etelka történész-muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár tárigazgató-helyettese árnyalta a képet:
„Annak az oka, hogy nem mosolyogtak a korai fényképeken az emberek, elsősorban a technikában keresendő: hosszú volt az expozíciós idő. A fényképezés 1840-41-re eljutott már oda, hogy egy percen belül képesek voltak elkészíteni a képet, de ha kipróbáljuk, kiderül, hogy 50 másodpercet is nehéz kibírni mozdulatlanul, pislogás nélkül. Pláne a kisebbeknek: ezért nem igaz, hogy az a gyerek, akit csukott szemmel látunk régi fényképen, biztosan halott. Lehet, hogy egyszerűbb volt úgy lefotózni, hogy közben aludt.
A mosoly elmaradásában szerepet játszhatott az is, hogy akár a fényképésznél, akár a festőnél ült valaki modellt, eszében volt, hogy ezért bizony ő fizet, nem lehet elkomolytalankodni a dolgot. A fotográfusnál ijesztő lehetett esetleg a szokatlan eljárás is, a nagyméretű fényképezőgép látványa. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy bár a dagerrotípiákon nem mosolyognak, pikáns, kihívó, pornografikus jeleneteket azért fotóztak.
Az 1870-es évektől a zselatinos szárazlemeznek köszönhetően már a másodperc törtrésze volt az expozíciós idő, tehát a technika lehetővé tette volna már a mosolygást is, de továbbra sem volt jellemző. A társadalmi elvárás is az lehetett, hogy akit megörökítenek, vágjon komoly arcot. Azért már az 1860-as években is látunk olyan fényképet, ahol emberek bohóckodnak – de nem sokat. A régi fotók még egy szempontból érdekesek: a 19. századi műtermi fényképeken évtizedeken keresztül látszanak azok a szerkezetek, amikkel megtámasztották a fényképezendő személyt, főként az egész alakos, álló képek esetében.”
