Miért tudunk a párhuzamos valóságok illúziójában élni?

Tegyük fel, hogy a magyar kormány egy nagyszabású űrprogram megvalósítását tervezi, amelynek beindítását (kivételesen) társadalmi párbeszéd előzné meg. A projekt a Hold és a Földhöz legközelebbi bolygók felfedezésére irányulna. A javaslat támogatói azzal érvelnek, hogy a kezdeményezés munkahelyeket teremt, ösztönzi a technológia fejlődését, előmozdítja a nemzeti büszkeséget és egységet. Az ellenzők viszont azt mondják, hogy a költségek fedezése adóemeléshez fog vezetni vagy más fontos prioritásoktól vonja el a pénzt. Továbbá azt is tagadják, hogy a támogatók által elért hatásokat elérné a projekt. Mindkét oldal természetesen cáfolja a másik állításait, így végül népszavazásra bocsátják a kérdést a döntéshozók. 

Az emberek hány százaléka szavazná meg szerinted az űrprogram beindítását? Te melyik lehetőséget választanád? Hogyan jellemeznéd azokat, akik ugyanúgy, illetve azokat, akik máshogy szavaznának, mint te?

A határ a csillagos ég

A fent felvázolt dilemma Lee Ross amerikai szociálpszichológus és munkatársai híres vizsgálatának egyik feladata, amit 1977-ben végeztek el a Stanford Egyetemen. Természetesen az akkori kontextus teljesen más volt: az emberekben még elevenen élt a holdra szállás katartikus élménye (1969), illetve az Egyesült Államok szuperhatalom lévén mindig is élen járt az űrkutatásban. Magyarországnak nyilván más a pozíciója ebben a történetben, de a dilemma mégis magában hordoz bizonyos aktualitásokat: nekünk is van például űrkutatásért felelős miniszteri biztosunk, és sokáig úgy volt, hogy az alig kétezer fős Gyulaházára 3 milliárd forintból építtet űrközpontot a kormány. Ismerős lehet a nemzeti büszkeséget növelni hivatott beruházásokra (pl. versenysport) történő esztelen költekezés is, miközben az oktatás- és az egészségügy az utolsókat rúgja. 

Túlbecsüljük a véleményeink népszerűségét

Lee Ross eredményei szerint 1977-ben a legtöbb ember úgy vélekedett, hogy mások velük azonos módon voksolnának. Ezt mindenki így gondolta, függetlenül attól, hogy ő maga melyik opciót preferálta. Létrejött tehát a hamiskonszenzus-hatás: azt feltételezték, hogy a többség úgy gondolkodik, ahogyan ők. Mivel a résztvevők a saját válaszukat gyakorinak tartották, ezért azt mondták, hogy ez a választás nem árul el sokat a megkérdezett személyiségéről. Az övékkel ellentétes választ megjelölő ember személyiségével kapcsolatban azonban elrugaszkodott jóslatokba bocsátkoztak, azt sugallva, hogy az ilyen ember nem lehet normális, biztosan van vele valami baj. 

Miért jön létre a hamiskonszenzus-hatás? 

A hamiskonszenzus-hatás arra a természetes emberi vágyra vezethető vissza, hogy olyanok legyünk, mint a többiek. A torzítás kifejezetten erős lehet olyan csoportokban, ahol a személyek azt hiszik, hogy az egész sokaság (egy ország, egy város) nézeteit képviselik. Ráadásul minél kevesebbszer találkozunk olyan emberekkel, akiknek a miénktől eltérő a világlátása, annál inkább hajlamosak lehetünk azt képzelni, hogy mindenki hozzánk hasonló értékeket vall. A hamiskonszenzus-hatást az alábbi tényezők erősíthetik:

• szelektív kitettség és kognitív hozzáférhetőség: ez azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk olyan emberekkel körbevenni magunkat, akik a saját nézeteinket erősítik meg. A Facebook algoritmusai nagymértékben rá is segítenek erre a folyamatra, így a hírfolyamban többnyire a nekünk tetsző véleményekkel fogunk találkozni, de ennek megfelelően fogyasztunk online médiatartalmakat is, vagy kapcsoljuk be a televíziót. A párhuzamos valóságok létrejöttének fontos részét képezi a vitakultúra hanyatlása, az uralkodó hatalmi elit független újságírók számára történő megközelíthetetlensége is. 
• kiugróság és figyelmi fókusz: amikor önmagunkból indulunk ki, valószínűbben válnak kiugróvá számunkra azok az információk, amik a nézeteink helyességét igazolják. Érdemes tehát megőrizni a nyitottságunkat, több, illetve minél szavahihetőbb forrásból tájékozódni, valamint kritikusan viszonyulni azokhoz a hírekhez, amik és ahogyan eljutnak hozzánk. 
• logikus információfeldolgozás: azért is jön létre könnyen a hamiskonszenzus-hatás, mert a saját véleményét a legtöbb ember racionálisnak, tényekkel alátámasztottnak, objektívnek éli meg, így számára logikusnak tűnik, hogy mások ugyanarra következtetésre fognak jutni, mint ő. Azonban nem mindenkinek állnak rendelkezésére ugyanazok az információk és azok az eszközök, amelyekkel képes átlátni a propagandán és az álhíreken. 
• motivációs folyamatok: a hamiskonszenzus-hatás egyik burkolt előnye, hogy általa azt éljük meg, hogy mások támogatnak minket, megerősítenek az igazunkban. Ez oda vezethet, hogy még magabiztosabban állunk ki a véleményeink mellett, pedig a többség egyetértése sokszor pusztán feltételezés. 

Mit lehet tenni? 

A már említett kritikai gondolkodás fejlesztésén túl érdemes megismerni a kisebbségi, illetve az elnyomásnak kitett csoportok által megélt hétköznapi valóságot, az ő tapasztalataikat, nézeteiket. Ezek sokszor nem jelennek meg kellő súllyal a mainstream platformokon, így a befogadó részéről némi proaktivitást igényelhet, hogy a nem többségi szerzők írásait is elolvassa, illetve dokumentumfilmeket nézzen. De megéri az erőfeszítés, mert így több nézőpontból lesz képes rátekinteni a társadalmi és a globális folyamatokra. 

Érdekelnek más kísérletek? 

Muzafer Sherif harvardi tanulmányai során szörnyen unalmasnak találta a laboratóriumi munkát, a patkányokon végzett kísérleteket. A csoportközi konfliktusok érdekelték, így a rágcsálókat iskoláskorú gyerekekre cserélte, és egy nyári tábor keretein belül bandaháborút szított a srácok között. Ki is tudta békíteni őket? A Legyek Urához hasonló pszichológiai kutatás történetét alábbi cikkünkből ismerheted meg.