Csaknem harminc évig állt az ikonikus, Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó fal, mely évtizedeken keresztül áthatolhatatlanul osztotta ketté a német fővárost. Fennállásának éveiben családokat és világokat választott el egymástól. A hidegháborús elszigeteltség és elnyomás szimbóluma volt nemcsak Németország, de Európa és a nagyvilág számára is.
Bár azt gondolnánk, hogy a 80-as évek végére oldódott a szigor, a Schutzwall még 1989-es bontásának évében is áthatolhatatlan volt: februárban két húszéves fiatalra nyitottak tüzet a falat védő katonák. Egyikük súlyos sérüléseket szenvedett, Chris Gueffroy pedig a megosztottságot őrző erőszak utolsó halálos áldozata lett.
A fal
1945 februárjában Jaltában szovjet, francia, amerikai és brit megszállási övezetekre osztották az akkor már új határok közé terelt Németországot. Berlin a felosztás alapján a szovjet zónában helyezkedett el, de a szövetségesek eleinte közösen látták el annak katonai ellenőrzését. Az ötvenes évekre azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez a nyitottság (legalábbis a szovjet érdekeket figyelembe véve) nem tartható fenn. A nyugati rész elképesztő iramban kezdett fejlődni, a keleti félen viszont az 50-es évek Magyarországról is ismerős sötét, elnyomó és nyomorúságos mindennapjai következtek. És míg a keleti és nyugati blokkot másutt szigorúan őrzött határvonalak, sőt országhatárok választották el egymástól, Berlinben utcányi távolságra volt menny és pokol.
Nem csoda, hogy a háború vége és a hatvanas évek eleje között több millió ember szökött át nyugatra – csak a fal építésének évében mintegy háromszázezren. A folyamat a keleti oldal társadalmi-gazdasági összeomlásával fenyegetett.
A falat 1961-ben kezdték felhúzni, építése során több mint nyolcvan, a munkára kirendelt katona dezertált, és a keleti oldalon antifasiszta védőfalként propagált betonkerítésen később is rengetegen próbáltak átjutni.
A fal első halálos áldozata egy, a Bernauer Strassén lakó ápolónő volt, akinek példája sokakat ösztönzött az övéhez hasonló kétségbeesett szökési kísérletekre. (Néhány ebben az utcában álló épület sajátos módon maga is határkő volt, mert bár nagyobb része a keleti oldalon húzódott, az ablakok már nyugatra néztek. Ezeket a házakat a fal felhúzása után nem sokkal kiürítették, ablakait befalazták, majd el is bontották, a Bernauer Strasse alatt pedig 30 évig megállás nélkül robogott át az U-Bahn.)
Ida Siekmann a Bernauer Strasse 48-as szám harmadik emeletéről vetette magát a nyugati oldalra, de a gondos előkészítés (az ugrása előtt párnákat, matracokat dobott át) ellenére a betonnak csapódott.
A fal 30 éves fennállása alatt számtalan módszerrel próbáltak átjutni rajta; férfiak és nők, fiatalok, idősek, gyerekek is életüket vesztették a szökés során. Voltak, akik alagúton keresztül, mások a Spree folyón átúszva, vagy acélsodronyon egyensúlyozva akartak átjutni. Sokuk nem balesetben halt meg, hanem a nyílt tűzparancsnak és az azt hidegvérrel végrehajtó katonák lövéseinek esett áldozatul.
Chris Gueffroy halála
Az utolsó, itt meggyilkolt emberként ismert Chris Gueffroy szülei válása után, még kisgyerekként került Berlinbe édesanyjával és testvérével. Édesanyja elmondása szerint a lánglelkű, megalkudni nem akaró fiú ígéretes sportkarrierje azért dőlt dugába, mert nem tudott és nem akart eléggé lojális lenni a hatalomhoz, és emiatt nem kapott esélyt az egyetemi továbbtanulásra sem. Álmait elhalasztva végül vendéglátóipari iskolában tanult és pincérként kezdett el dolgozni a Schönefeld repülőtéren.
Ebben a közegben volt lehetősége „nyugatot megjárt” emberekkel is találkozni, ezek a beszélgetések pedig csak felerősítették a csalódottságot és elvágyódást. Végül az 1989 januárjában kézhez kapott katonai behívó lett az utolsó csepp. Gueffroy egy iskolatársával egyeztetett a szökésről: mindketten úgy gondolták, 20 évesen minőségibb és szabadabb élet várhat rájuk a határ túloldalán.
1989 februárjában a svéd miniszterelnök tett diplomáciai látogatást Berlinben. Ez a tény, illetve az a téves információ, miszerint már nincs érvényben a korábbi nyílt tűzparancs, felbátorította a két február 5-én éjjel szökni induló fiatalt. Lelkesedésükben súlyosan tévedtek. A parancs még ’89 februárjában is életben volt, és ekkorra már vége volt a protokollvizitnek is. A katonák által leadott lövések súlyosan megsebesítették Christian Gaudiant, Chris Gueffroy pedig belehalt az itt szerzett mellkasi sérülésekbe.
A lövések Chrisék lakásától nem messze dördültek el. A fiatalember halálát követő években egy-egy nyilatkozatot adó édesanya visszaemlékezései szerint hallotta is őket, de akkor még nem tudta, hogy a fiát érte halálos találat.
1989-ben már a hatalmon levők számára is világos volt, hogy elfogadhatatlan és elmondhatatlan dolog történt, a hatóságok mindent meg is tettek az ügy eltussolása érdekében. Először balesetnek állították be a dolgot, az ügy visszhangját pedig propagandisztikus hecckampánynak nevezték. Az anya csak két nappal fia halála után bizonyosodhatott meg a halálhírről.
Gueffroy halotti anyakönyvi kivonatában a halál időpontja február 6-a reggel 9 óra 20 perc volt, annak okát azonban nem jelölték meg. Később előkerült a titkos boncolási jegyzőkönyv is, mely szerint a húszéves fiú szívlövéseibe halt bele.
"Az NDK Határőrségének a kérdéses éjszakára vonatkozó, ugyancsak titkos, 1989/35-ös számú ügyirata pusztán két, úgynevezett határsértő őrizetbe vételéről számol be, valamint arról, hogy
meg nem nevezett határőrök „azonnal határtaktikai intézkedéseket foganatosítottak”
– írta 1992-ben a Beszélő.
Hogy a tűzparancs embertelensége, vagy a szolgálatot teljesítő katonák lelketlensége okozta Gueffroy halálát, a hosszúra nyúló perben is vita tárgya volt. Itthon akkor a Népszava írta meg, hogy a per lezárultával 3,5 évet kapott a Gueffroyt lelövő határőr, de az ítéletet később két év felfüggesztettre módosították. A másik két szolgálatot teljesítő katonát szintén elmarasztalták.
A berlini fal 1989 novemberében leomlott. A betonelemeket az újraegyesülő Németország autópályáinak építésekor használták fel.
Chris Gueffroy életéről film is készült.
Nem volt hiábavaló
Bár Chris Gueoffroy a legutolsó, akinek az életét a határt őrző katonák oltották ki, a fal még egy életet követelt lebontása évében. Egy fiatal mérnök, Winfried Freudenberg saját maga építette léghajóján próbált nyugatra szökni, de túl magasra emelkedett, majd gyors zuhanás után egy nyugat-berlini villa kertjében zúzta össze magát.
Az itt meghaltak áldozata nem volt hiábavaló. Az emberi tragédiák, még ha közvetve is, de felgyorsították a folyamatot, melynek eredményeként 1989 novemberében leomolhatott a fal. A berlini fal mementójaként álló Emlékmű az ő emléküket is őrzi.
