Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
"Volt, hogy a vécé fedeléről szívtam fel a heroint, volt, hogy hagytam, hogy az orvos tapizzon". Minden függőnek megvannak a saját szörnyű történetei, Bajzáth Sándor felépülő függő a sajátjairól, megalázkodásról és önértékelésről ír legújabb cikkében.
Gyakran hallom függőktől, hogy keverik a felépüléshez szükséges alázat és megalázkodás szavakat. Én az alázat szót régen nem szerettem, egyszerűen összekevertem a megalázkodással, ezért kifejezetten negatív kicsengésű volt számomra. Mára egészen más értelmet nyert.
Most az alázat azt jelenti, hogy próbálom reálisan látni magam minden jó és rossz tulajdonságommal együtt: mire vagyok képes, mire nem, mik a bennem lévő jó és rossz dolgok. Igyekszem elfogadni, ha valamit nem tudok, nem értek, és felvállalni, ha valamiben jó vagyok, és hálásnak lenni érte, ahelyett, hogy álszerénykednék, vagy gyorsan megfutamodnék az „á, ez nekem úgyse fog menni” dumával.
Bajzáth Sándor felépülő függő, addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg segítő sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 15 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.
Önértékelés
Kamaszkoromban az önértékelésem a béka feneke alatt volt. Nem volt, mire büszkének lennem. Azaz ez úgy nézett ki, hogy direkt aláértékeltem magam, így zsarolva ki dicséreteket. „Na látod, hogy meg tudtad te ezt csinálni!”
Amúgy mitől is lett volna önértékelésem? Nem sportoltam, nem tanultam tovább, amim volt, azt a szüleim teremtették meg, semmi nem volt az "én termékem". Nem tudtam mire büszke lenni. A kinézetemről inkább nem beszélnék. Egy csomó kínos munkahelyi élményről tudnék beszámolni, a nem túl hosszú időt átölelő munkaéveim során a rehabig, konkrétan kettő év munkaviszonnyal rendelkeztem 36 éves koromig.
A szerhasználat kezdeti szakaszában a szüleim igyekeztek nekem munkahelyeket szerezni, persze protekcióval, miután bennem nem tengett túl a munkavágy. Édesapám többször kamu szerzett munkahelyeket, elkerülve az akkor még létező közveszélyes munkakerülés intézményét: ez még abban az időben volt, amikor elvihetett a rendőr, ha nem volt valami meló beírva a személyibe.
Apám akkoriban a szerszámiparban dolgozott, én meg teljesen műszaki analfabéta álértelmiségi, „lázadó” droghasználó voltam. Tragikus élmény volt olyan GMK-ban vagy szakcsoportban „dolgozni”, ami köszönő viszonyban sem volt velem, és mindenki tudta, hogy csak úgy „be vagyok oda nyomva”, a „főnök haverjának a fia” lótifutinak. Posta, bevásárlások a kollégáknak a közértben, és hasonló izgalmakban volt részem, miközben alig vártam, hogy leléphessek drogot szerezni. Nesze neked önértékelés!
Mik történnek egy függővel?
A szerhasználat során a későbbiekben is ezernyi megalázó szituációban volt részem. A drogért sok mindenre kapható voltam, sorozatosan gázosabbnál gázosabb szituációkba kevertem magam, a környezetem, és a hozzátartozóimat is. Mesélték később a szüleim milyen érzés volt nekik, amikor a rendőrök jöttek hozzánk házkutatásra, és a házunkból a szomszédokat kérték fel hatósági tanúnak.
Volt, hogy megvertek és pisztolyt nyomtak a számba a rendőrök, miközben ki voltam bilincselve. Volt, hogy kést nyomtak a hátsó ülésről a torkomhoz kokainért, és utána a lassan mozgó kocsiból kilöktek.
Volt, hogy a zártosztályon rácsos ágyban keltem, kikötözve. Volt, hogy az életemet eladtam volna egy adagért, kifizettem az utolsó vasamat is rá és homok volt a pakkban heroin helyett.
Volt, hogy sírva könyörögtem a szüleimnek, hogy adjanak pénzt, mert különben kicsinálnak a dílerek, akiknek tartozom. (Ez csak részben volt igaz). És olyan is volt, hogy a felforralt kanálból kiömlött heroint a Meki vécéjének fedeléről szívtam fel és szúrtam be, vagy eleve a vécéből szívtam fel vizet a szúráshoz, ha nem volt más opció. Olyan is volt, hogy más után használtam tűt, így persze a hepatitisz C-t is elkaptam.
Volt, hogy megvertek, megrugdostak olyan eltűnt kokainért, amit nem is én tüntettem el, és ami fél óra elteltével hiánytalanul megkerült, mivel egyszerűen csak leesett a díler kocsijának tetejéről. Volt, hogy a játszótéren szúrtam a nyakamba az anyagot, amikor gyerekek is voltak körülöttem, miután eljöttem a dílertől. Volt, hogy anyám adagolta a korábban tőlem elkobozott morfiumot addig, amíg bejutásra vártam a két nap múlva esedékes elvonóra. (Ahová csak pihenni akartam menni, de ezt ő persze csak sejtette).
Azt sem fogom soha elfelejteni, amikor a szekszárdi kórház meleg gégész orvosának hagytam, hogy fogdossa belül a combjaimat vizsgálat közben az intravénás szuri és egy találka kamu ígéretének reményében.
A drogok erősebbek nálam, vesztettem
Soroljam még? A droghasználat nem csupa móka és kacagás. Minden függőnek megvannak a saját szörnyű történetei, függetlenül attól, hogy iszik vagy drogozik. Szóval a szerhasználat a kezdeti idők varázsa után megaláztatások tömkelegével jár.
A felépülés során a megalázkodás helyét nagy nehezen az alázat és az elfogadás vette át. Ez kellett ahhoz, hogy elismerjem, a drogok erősebbek nálam, vesztettem. Semmi nem úgy sül el, ahogyan én szeretném. Hogy hiába van anyagom, nem tudom már magamnak beadni, esélytelen, hogy élvezzem akár másodpercekre is.
Kénytelen voltam rehabra menni. Miért? Mert ahogyan én próbálkoztam, a „majd én tudom, nekem mi a jó” attitűd, az a pusztulásba vitt. A rehab volt az a hely, ahol mások mondták meg, mi legyen és hogyan. Ők ott jobban tudták, nekem mi a jó, mi a hasznos. Nem akkor keltem, nem azt csináltam, nem azt ettem, amit és amikor én akartam. Itt alázat kellett ahhoz, hogy elfogadjam, hogy beleszólnak az életem minden, még a legintimebb területeibe is, pl. kivel és mikor beszélhetek a családtagjaim közül, de még abba is, mikor verhetem ki a farkam a vécében. Ez a fajta alázat a hasznomra vált.
El kellett fogadnom, hogy nem vagyok olyan menő, mint gondoltam korábban, amikor drogokat árultam és úgy éreztem, hatalmam van. A drogok adta álmagabiztosságnak hamar annyi lett.
A rehabra bekerülve kiderült, mennyire szürke kis pont vagyok, mennyire végtelenül átlagos. Lesújtó volt szembesülni azzal, hogy a többiek mennyivel előrébb tartanak nálam. Asszertívebbek. Jobban énekelnek. Jobban fociznak. Tudnak főzni. (Én nem). Bátrabban állnak ki a színpadra a színházas terápián.
Itt a kutyát nem érdekli, vagy csak egy nagyon rövid ideig érdekes, mit és mennyit használtam, kiknek árultam, kiket ismerek. Mennyi könyvet olvastam el korábban, mennyi zenét ismerek, milyen kifinomult ízlésem van művészfilmek terén, hisz mindez nem tartott tisztán.
Ott egy valami számított, az, hogy mit kezdek a függőségemmel: mennyire vagyok hajlandó magamon változtatni. Ki merek-e állni magamért, hajlandó vagyok-e elismerni, a hiányosságaimat, és beismerni, ha hibázom.
Elismerni, ha hazudok, vagy szépítetem-e a dolgaimat. Tudok-e visszavenni az önzőségemből, képes vagyok-e nemet mondani, amikor az szükséges. Kiderült, hogy mennyire szorongok az emberektől, hogy gyakran életképtelennek tartom magam, hogy utálom a testem, és tele vagyok gátlásokkal. A gátlásosságom miatt egyenesen kínszenvedés sok ember előtt megnyilvánulni. Nem tudom megfogalmazni az érzéseimet, és nem utolsósorban lusta, másokkal szemben nagyon kritikus, és pletykás is vagyok. Mindent túlmagyarázok, terelek, hárítok “én ott se voltam”, és ürügyeket gyártok. Viszont kurva jó vagyok annak elmagyarázásában, hogy mi miért hülyeség a terápiában. “Mi ennek az értelme?! “ Tehát volt dolgom bőven. Az önértékelésem lassan javult.
Mik segítettek?
Az például, hogy a rehabon - erős terápiás nyomásra, nem saját elhatározásra - megszereztem a jogsit. Ez hasznos lett már a legelső munkahelyemen is. Még a rehabon elkezdtem napi szinten sportolni, ez lételememmé vált, és így van mind a mai napig.
Kiderült lassan, hogy dolgozni is tudok, műszaki antitalentum létemre például egész jól megtanultam csempézni, és egy csomó más, addig ismeretlen adottságomra is fény derült. Jóval később, a sport és a színházas terápia segítségével még a testemet is sikerült többé-kevésbé elfogadnom.
A rehabilitáció utáni újrakezdés nehézségei közt volt annak elfogadása, hogy harmichat éves vagyok, és sosem dolgoztam igazából. Ráadásul kezdőként szarul keresek, tapasztalatlan vagyok, és sajnos ez látszik is. Az sokat jelentett, hogy most már én találtam magamnak a munkát, és nem a szüleim nyomtak be valahová protekcióval. Amikor még nem a munkám jelenetette a hivatásomat, hanem a szükség miatt dolgoztam, akkor is egész jól megálltam a helyem.
Annyi kerestem, amennyit korábban egy nap alatt eldorogoztam
Szívás volt 36-37 évesen pénztelenül menni szórakozni. Ha netán nagy nehézségek árán sikerült megszólítanom egy csajt, nem tudtam meghívni még egy kávéra sem. Alázat kellett elfogadni, hogy annyi pénzért dolgozom az első munkahelyemen egy hónapot, mint amennyit korábban egy nap alatt eldrogoztam. Hogy „civil” társaságban nehéz volt megszólalnom, gátlásos vagyok, mivel alig vannak civil emlékeim, élményeim, így nehezen szólok bármihez hozzá. Hiszen miről is tudnék beszámolni? Az azt megelőző húsz évből csak drogos vagy rehabos élményeim vannak.
Sokat dobott az önértékelésemen, hogy egy egyéves kínkeserves Interferon terápia révén kigyógyultam a hepatitsz C-ből, aztán megszereztem az első diplomámat, ami állami finanszírozású volt, és nem a szüleim választották és fizetették.
Ezután jöttek a munkában elért sikerek, mint kiderült, szeretek és tudok is dolgozni. Ez annak volt köszönhető, hogy olyan területen kezdtem el dolgozni, ami nemcsak munka, de hivatás is lett egyben. Most épp azt tanulom, hogy a helyén kezeljem a sikereimet is, mert miközben vágyom rájuk, nehezen veszem, ha dicsérnek. De ha nem, na, azt még nehezebben.
Nem agyalok azon, mi lett volna, ha
A pénzkezelést még most, ennyi idősen is tanulnom kell, mert most, hogy jobban megy, könnyen költekezem. El kell, hogy fogadjam a határaimat, a koromat (52). Például már nem megy úgy az éjszakázás, a bulizás, mint régebben. Nemrég voltunk egy hajnali kettőtől kezdődő techno bulin, de a nem alvás annyira megviseli már a szervezetemet, hogy nem éri meg, kb. két-három nap, mire regenerálódom. Marad reggel frissen kipihenten hajnalban az after buli. Ennyi idősena nappalok már fontosabbak, mint az éjszakák. Fontosabb a család, a sportolás.
Szerintem az ide idetartozik, hogy tartozom magamnak annyival, hogy kihozzam magamból azt, ami bennem van, ezért igyekszem új dolgokat is kipróbálni, tanulni. Avval is meg kell barátkoznom, hogy kevesebb már nem leszek, már ami a súlyomat illeti, de figyelek magamra annyira, hogy ne hízzak, el, ami nálam egyenes út az önutálathoz.
“El kellett tudnom fogadni, hogy nem biztos, hogy megvalósíthatóak már a régi, gyerekkori vágyaim, azaz azokat a mai életem realitásaihoz (korom, egészségi állapotom, anyagi helyzetem) kellett igazítani.”
Nem a múltban élek, nem azon agyalok, mi lett volna, ha… Nem kesergek azon mély önsajnálatba süppedve, hogy mit basztam el, hanem elfogadva, hogy ez így volt, igyekszem kihozni ebből a legtöbbet, amit lehet.
Jó, hogy fokozatosság volt/van az életemben, nem jöttek/jönnek a dolgok azonnal, mert a túl gyors, esetleg indokolatlan siker, túlzott támogatás legalább akkora veszély lenne számomra, mint régen a sikertelenség.
