– Siiiieeeess mááár!
– Folyton azt csinálom!
– Szöszmötölsz!
– Dehogy, csak állandó csúszásban vagyok. Te meg már megint nagyon ráérsz. Nincs jobb dolgod várakozás helyett?
– Nincs.
Egy átlagos párbeszéd az élettárssal egy átlagos indulás előtt. Merthogy én szinte sosem tudok időben megindulniérkezni, ő pedig legalább húsz perccel a megbeszélt időpont előtt már ott téblábol, ahol kell, és nem, neki nem unalmas várakozni a másikra (persze akit lehet, azt azért heccből siettet). Nyilván azért, mert amikor kívülről úgy tűnik, nem csinál semmit, ő akkor is teljesen bele van feledkezve a saját kis világába. Alapvetően egy szétszórt, figyelemhiányos figura, ugyanakkor az az elmélkedő, álmodozó típus is, akit soha nem hajt a tatár, ezért higgadtan, kényelmesen készülődve simán oda is ér a találkozókra. Vagyis sokkal megbízhatóbb mások szemében, mint mondjuk én, aki folyton pörög és sehova nem ér oda időben. De ettől már kevésbé értékes, vagy egyenesen önző és bunkó vagyok? Egyébként meg hogy az ördögbe csinálja, hogy soha nem késik el sehonnan? (Nem teljesen védőbeszéd következik.)
Hát úgy, hogy gyerekkorában jól elültették a fejében, hogy a megbeszélt időponthoz képest legalább 15 perccel előbb érkezzen, így egyrészt van ideje felkészülni, átszellemülni az adott eseményre – és nem a kapkodás nyomai látszódnak rajta –, másrészt ha a körülmények közbeszólnak (leesik a bringa lánca, dugóba kerül vagy neadjisten vissza kell szaladni az otthonhagyott tárcáért), akkor a betervezett bónusz percek kisegíthetik. Puszta elővigyázatosság.
Érdekes, nekem is tanácsolták jó párszor ezt a megelőző taktikát, a gyakorlatban a legtöbbször mégsem sikerül kivitelezni. És lehet a notórius késést a rohanó életmódra, az ősöktől örökölt szokásokra (az enyémek pontosak, nem szoktak másokat megváratni), a döcögő villamosra meg a hóviharra fogni, izgalmasan hangzó sztorik és kifogások gyártásával kibújni a felelősségvállalás alól, de én soha nem szerettem magyarázkodni. Akik ismernek, tudják, hogy ilyen vagyok, és hogy küzdök is ellene rendesen. Ahogy mondjuk egy pacsirta küzd azzal is, hogy jól tudjon érvényesülni egy baglyoknak kedvező kultúrában.
Volt, hogy tíz perccel előreállítottam az összes kütyümön az órát, de nem igazán működött ez a „próbáld meg kicselezni magad úgy, hogy tudsz róla” játék: Bőven odaérek, siet az órám! Persze eszem ágában sincs önzőnek vagy tiszteletlennek lenni azokkal szemben, akiknek várniuk kell rám, sőt. Nem ácsorgok reggelente órákig a tükör előtt; tíz perc alatt lerendezem a fejtuningot. És nem vagyok az a sokáig szunyókáló típus sem, sőt hetente többször kelek öt órakor és már rohanok is, hogy egy jó kis hiko-ryu taijutsu edzéssel indítsam a napot. Mákom van, hogy a munkahelyemre sem kell egy szigorúan meghatározott időpontig beérnem, de azért szeretek egy rendszert tartani a mindennapjaimban. Többé-kevésbé sikerül is. Tudom, tudom, legyen egy részletes napirendem, sokszor azonban az aktuális hangulatom diktál és szabja meg, hogy éppen hol vagy hogyan tudok produktív és hasznos lenni saját magam és mások számára.
Túl sok mindent merek bevállalni
És persze lehet egoistának nevezni meg anyázni, hogy én magasról teszek mások drága idejére, csakhogy általában pont arról van szó, hogy próbálok egyszerre többfelé szakadni, ugyanis hajlamos vagyok fizikailag és szellemileg irreális elvárásokat támasztani magammal szemben, hogy másoknak ne kelljen nemet mondanom. Mert már rég megígértem egy ismerősömnek, hogy ott leszek a ma esti előadásán, ami egyébként fél óra múlva kezdődik, de egyhamar biztosan nem fogok végezni a melóval. De mennyire ciki már last minute lemondani valamit! Elmegyek, de az elejéről le fogok maradni. Szóval nálam a legtöbb késés nem abból az egoizmusból fakad, hogy nem veszem figyelembe mások érdekeit, hanem egyrészt a fontossági sorrend felállításának nehézségeiből és a stresszhelyzetek okozta kapkodásból, másrészt a megfelelési kényszerből adódó önzőségből: mert azt akarom, hogy mások örüljenek, hogy ezt meg azt megteszem értük, hogy ide meg oda elmegyek miattuk, mert akkor leszek „jó" ember az ő szemükben, akkor fognak elfogadni, kedvelni. Legalábbis ezt hiszem, és ez egy nagy hiba, egy olyan hiányosság, ami egy csomó belső konfliktust szül, ezért dolgoznom kell rajta. És ezzel sem vagyok egyedül.
Térben és időben tájékozódni, na az néha tényleg kemény
Többször mondták is már, hogy el vagyok varázsolva, mert egy olyan környéken is simán el tudok tévedni, amit elvileg szinte már úgy ismerek, mint a tenyeremet. Nos, valahogy így vagyok az idővel is; igyekszem megsaccolni, hány perc alatt érek oda a célhelyre – van, hogy a Google útvonaltervezővel, van, hogy nélküle –, aztán vagy bejön, vagy nem. Vagy eltévedek útközben, vagy nem. Tény, hogy az emberek nem ugyanúgy érzékelik az idő múlását (meg úgy egyáltalán a valóságot) és az is közrejátszhat a késésekben, hogy egyesek rendre alábecsülik, mihez mennyi időre lenne szükségük.
Nemrég húsz percet késtem egy fogászati kezelésről, úgy, hogy inkább leszálltam a gyök kettővel haladó buszról, mert több értelme volt futni pár megállót. Lihegve estem be a rendelőbe és már kezdtem bocsánatokért esedezni, amikor láttam, hogy még ketten vannak előttem. Aztán meg zsörtölődtem, hogy még nekem kell várni, és nem is keveset, egy egész órát! Hát nincs nekem ilyenekre időm!
Na igen, az idő soha nem volt a legjobb barátom. És most elkezdhetnék értetlenkedni, hogy másoknak hogy sikerül beosztani a perceiket úgy, hogy minden teendőt határidőre letudjanak, egy percet se késsenek sehonnan, és még kipihentek is legyenek. De ez nyilván soktényezős dolog és egyéntől függ, hogy ki hogyan tud gazdálkodni a nap 24 órájával. Az idővel és a megfelelési kényszerrel való harcaimtól függetlenül azért én is tudok kikapcsolni, és szeretek csak úgy céltalanul bolyongani, a gond csak az, hogy nem csinálom elég gyakran.
De mik a notórius késők saját meglátásai?
Mondjuk, elsősorban nem is a külső körülményekből kellene kiindulni, ha arra akarok választ kapni, hogy én miért így működöm, mások meg miért amúgy. Más notórius későkkel diskurálva arra az általános következtetésre jutottunk, hogy ugyanúgy, ahogy a korán érkezők nem szeretnek elkésni, mi, késők egyszerűen nem akarunk túl korán érkezni. A pontosságra természetesen törekszünk, de ez sokszor éppen azért nem jön össze, mert közben a korán érkezést és az azzal járó „frusztrációt” is el akarjuk kerülni. Szóval, ha szerencsénk van, időben ott vagyunk, ha pedig nem, akkor sajnos megváratjuk a másikat. A legtöbbször azonban – legalábbis nálam – nem fél- vagy egyórás, hanem csak néhány perc csúszásról van szó, ami persze a korán érkezők számára már bőven elég indok az idegeskedésre. Még jó, hogy vannak hasonlóan „késős” ismerősök is, akik kompenzálják a lelkiismeret-furdalásomat, mert néha már szinte versenyzünk, ki tud később érkezni - csak hogy biztosan ne kelljen a másikra várni.
És hogy miféle frusztrációról beszélek? Végülis nemcsak attól retteghet valaki, hogy elkésik valahonnan, és emiatt esetleg tök fontos vagy érdekes eseményekről marad le. Hanem bizony attól is, hogy a hasztalan várakozás miatt marad ki valamiből. A notórius késők egyik leggyakoribb indoka az, hogy csak kárba vesznének a drága perceik, ha jóval hamarabb érkeznének, hiszen az a kis idő pont annyira rövid, hogy ne lehessen belefogni valami hasznos és értelmes dologba, ezért csak unatkozással töltenék. Persze egy-két perccel korábban ott lenni a megbeszélt találkozón nagyon is hasznos dolog, és ha nagy ritkán megesik, a notórius késő irtóra büszke erre a teljesítményre. Azt viszont már el sem tudja képzelni, hogy akár fél órával hamarabb is ott legyen, mint kellene.
Olyan magyarázatot is hallottam, hogy a folyton késők attól tartanak, mások azt gondolják róluk, hogy időmilliomosok, hogy ennyire ráérnek. Ha például egy randira néhány perccel korábban érkezünk, jó benyomást kelthetünk, ha viszont jóval hamarabb jelenünk meg, akkor túl elszántnak, akár ijesztőnek is tűnhetünk. És hogy mi lehet még kínos? Egy partira már akkor betoppanni, amikor még javában zajlanak az előkészületek.
Ezzel a notóriusan korán érkezők is egyetértenek. De hogy az ő érveiket is tolmácsoljam: számukra a pontosság egyenlő a késéssel. Ezért lehet, hogy még azt is nehezményezik, ha esetleg sikerül időben odaérnünk a velük megbeszélt találkára. Viszont van, amit tényleg tanulhatnánk tőlük (azon kívül, hogy tényleg mekkora bunkóság már mások ideját rabolni!) például beismerhetnénk, hogy mennyivel kényelmesebb nem az utolsó pillanatban besorolni a reptéren a beszálláshoz, vagy amikor tudunk egyet szusszanni és nyugodtan kávézni, mielőtt belevetjük magunkat a munkába. Sőt, aki hamarabb odaér egy fontos tárgyalásra vagy interjúra, annak van ideje felmérni a terepet és az ügyfelet, vagyis tényleg rá tud hangolódni a történésekre, ráadásul nem azt a benyomást kelti, hogy „na, ő aztán rendesen szét van esve".
Legyünk diplomatikusak: az idő így is, úgy is érték
Tegyük fel, hogy egy nagyvállalat igazgatója 15 percet késik a négy legjobban fizetett emberével tervezett mítingről, ami többezer dolláros veszteséget jelent a cég számára – ez az alkalmazottak munkaidejének ára. De ugyanez a helyzet akkor is, amikor a négy alkalmazott 15 perccel a főnök előtt érkezik a tárgyalásra. A „kidobott pénz" ebben az esetben is ugyanannyi, vagyis ilyen szempontból tök mindegy, hogy korábban vagy később érkezik valaki, az idő így is, úgy is pénz.
Persze ez a hipotézis semmit nem változtat egy átlagember berögződött, „természetes" időzítési szokásain, amibe ráadásul a külső körülmények is tényleg bármikor beleszólhatnak. Ahelyett azonban, hogy a pontosabb időzítés taktikáin járna az eszünk, nekünk, notórius későknek talán érdemesebb lenne tudatosítani magunkban, hogy a korábban érkezés nem feltétlenül elvesztegetett idő, és nemcsak másoknak, de nekünk is származik belőle előnyünk. Ha tehát átértékeljük egy kicsit a hasznos és haszontalan időtöltés fogalmát, és konstruktívan használjuk ki az üres perceinket is, akkor már tettünk egy nagy lépést a másokhoz való alkalmazkodás útján – és annak érdekében, hogy ne legyünk ennyire „önző barmok". Mert lehet egymás drága idejével játszani, amíg a másik legyint rá – vagy amíg pattanásig nem feszítjük a húrt...
