Február utolsó szombatján mindent elsöprő sikert aratott a nézőtéren a Vígszínház Szentivánéji álom című előadása, Kovács D. Dániel legújabb rendezése. És miközben Shakespeare egyik legobszcénebb, legközönségesebb és egyben egyik legzseniálisabb színdarabja megtekintése során egyöntetűen esnek a szék alá a nézők mindent elsöprő hahotázásukban, én azon gondolkozom, vajon hogyan lehetséges, hogy még 2017-ben is gesztis kínrímeken nevet legharsányabban a magyar...?
Persze, ahogy ismerem magam, a végén ez is Poszt-díjas előadás lesz, ahogy az történt már a Jó embert keresünk kapcsán, amiért szintén nem tudtam lelkesedni, de aztán úgy tűnt, csak én nem. Nincsenek már illúzióim (és őszintén bíztam abban, hogy előítéleteim sem), de az ember azért jár Shakespeare vígjátékra, hogy szórakozzon. A Vígszínház premieres közönsége pedig úgy fest, azért jár, és ehhez ragaszkodik is, nyomjanak le bármit is a torkán.
A Szentivánéji álom egyik nagy trükkje, hogy rengeteg főszereplője van. Akadnak benne (mondjuk ki) gyenge (fő)szerepek, például a szerelmeseké, akik sehogysem úgy szerelmesek, ahogy lenniük kéne. Akadnak benne jobb főszerepek, például Hippolyta/Titániáé és Theseus/Oberoné: utóbbi ügyesen keverné, hogy mindenki abba legyen szerelmes, akibe akar – kivéve a csaját, mert az legyen csak valami ocsmányba. Aztán ott vannak a mesteremberek, akik esküvői előadásra készülnének, és bár nem annyira főszereplők, viszont remek lehetőségek rejlenek bennük. És végül, de semmiképp sem utolsó sorban ott van (itt most) Pukk, a kis genya, aki összekever mindent. Ő mindig az igazi főszereplő, ez van, a lényéből adódik.
Kovács D. Dániel rendezéséről pedig ordít, hogy rengeteg ötlet felhalmozódott benne, amit mind egyszerre akart megvalósítani. Ezek nagy része ráadásul nem is rossz ötlet, de a végeredmény sajna mégis csak egy nagy katyvasz lett, olcsó poénokkal, ráadásul a színészek vásári komédiássá degradálásával. Pedig egész nagy reményekkel indultunk neki; különösen a mesteremberek megjelenésekor még volt egy halovány remény rá, hogy majd egyszer nevetni is fogunk. Sőt, a Tevékeny lidércek szerepében Kárpáti Pál és Rainer-Micsinyei Nóra is mosolyt tudtak csalni az arcunkra, de aztán el is múlt az egész, ahogy jött.
Mert megjelent a színen Pukk, és minden más elhalványodni látszott. Eszenyi Enikő zseniális a szerepben, ez kétségbevonhatatlan – az előadás nem tőle nem vicces, bár tőle se az, de ez is mellékes, mert tényleg mindent belead a szerepbe. Viszont a rendezőnek (legyen bármennyire is fiatal), sőt a Vígszínház igazgatójaként magának Eszenyi Enikőnek is észre kellene vennie azt, hogy mindent elsöprő játéka hogyan fojtja meg az összes többi szereplőt a színpadon. Ráadásul teljesen feleslegesen.
És nem, nem azzal herél ki mindenkit az igazgatónő, mert ő jó, a többiek meg rosszak. Ebben a darabban mindenki megkaphatja a maga tizenöt perc hírnevét. Sok szereplő egyáltalán nem okoz csalódást, sőt remek alakításokat hoz Járó Zsuzsa (Hippolyta/Titánia) és a csillogó öltönyös Király Dániel (Theseus/Oberon). Ugyanígy nem lehet panasz Hajduk Károly (Zsindely) és Stohl András (Alap) játékára se – utóbbi ráadásul elég vékony jégen jár ugyan, bár nem ő tehet róla, hanem az, hogy valamiért teleírták kínos rímekkel az eredeti szöveget, amivel annyira leegyszerűsítették az egészet, hogy szegény William Shakespeare akkor is forog a sírjában, ha igazak a pletykák, melyek szerint nem is ő írta a neve alatt elhíresült műveket.
Van itt minden, mint a vurstliban: aktuálpolitikai beszólás, trágárság és harsányság, csak egy tényleg jó poén, az nincs sehol. Ám ez senkinek nem tűnik fel, olyannyira nem, hogy amikor a darab végén a szereplők valamiért teljesen civilből nézik a mesteremberek előadását, a színészek egy lépcsőn állva nevetgélik végig az egészet, és a mosolyuk (civil ugyan, de) őszinte. Szólhat az őszinte mosoly persze a próbálkozó kollégáknak is, akik (ahogy az mostanában oly népszerű) fullba' nyomják a kretént, de mégiscsak hajlamos az ember elhinni, hogy azért nevetnek, mert szerintük vicces, ami a színpadon zajlik. Pedig sajnos inkább csak szánalmas, erőltetett és rém egyszerű. És Pukk ennyi primkóság mellett egy huszárvágással válik az egyetlen élő szereplőjévé Szentiván éjszakájának, bohóckodhat bárki mellette amennyit akar. Pedig aligha erről szól szegény Szentivánéji álom. De akkor miről is?
