Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Lány a vonaton című könyv a tavalyi év krimi bestsellere volt és tényleg fontos témákat érint: erőszak, szeretet, gyerekvállalás, a házasság máza mögötti pokol. Megérdemelt volna egy jó filmet.
Se nekem, se a szerkesztőségnek nincs bajunk egy jó krimivel, egy tisztességesen megírt ponyvával, egy szórakoztatóan kommersz filmmel, sőt. Szeretjük őket, imádjuk kikapcsolni rajtuk az agyunkat, mert annyira jólesik. Viszont a popcornból és lektűrből is létezik minőség, amin kényelmesen és jóízűen elcsámcsoghatunk egy fáradt nap végén. Ezzel a nem túl magas elvárással ültem be A lány a vonaton filmbemutatójára, különös tekintettel arra, hogy az alapjául szolgáló könyv,Paula Hawkins azonos című krimije a tavalyi év egyik óriási sikere volt.
Hawkins krimije tavaly dobbantott, egyenesen a bestsellerlisták élére. A könyv egy nő által nőknek, nőkről megálmodott történet: a mi sorsainkat és sorscsapdáinkat, a mi szenvedéseinket, sebeinket, sebezhetőségünket mutatja be,. Arról beszél, hogyan próbálunk megfelelni a különböző elvárásoknak és szerepeknek, hogyan felejtkezünk meg közben magunkról, hogyan rendeljük alá magunkat egy kiegyensúlyozott házasság, kiegyensúlyozott élet, védelmező férfi fémjelezte domesztikált boldogságeszménynek, miközben az identitásunk darabjaira hullik, és ez bizony tragédiákhoz vezet. Mindezt persze sokkal egyszerűbben és pragmatikusabban, egy meglehetősen egyszerű bűnügy fonalára felfűzve. Hawkins krimije a nagy elődhöz, a Holtodiglanhoz hasonlóan a családon, szűk környezeten belüli feszültségekre, elfojtásokra, bűnökre fekteti a hangsúlyt, ami missziónak is komoly vállalás.
Van három karakterünk: Rachel egy elvált, gyermektelen, a depresszió miatt alkoholizmusba csúszó nő, aki minden nap a városba ingázik, és közben elhalad a családi ház előtt, ahol egykor ő lakott, most pedig a volt férje új feleségével és családjával. Anna a szeretőből családanyává és feleséggé avanzsált „másik”, aki bár boldog házasságban él a férjjel, akit Racheltől csábított el, mégis mintha folyamatos bizonytalansággal küzdene. És Megan, a fiatal, ragyogóan szép és szexi feleség, aki férjével, Scott-tal az újházasok összeborulós, idilli életét éli szintén a kertvárosban, Rachel volt házának szomszédságában. Rachel, aki számára a családi ház, a kertváros azt képviseli, amiből a válás után, mint egy mennyországból kitaszíttatott, minden reggel felszáll a vonatra és elutazik a környék előtt, ahol egykor élt. Tekintete egy nap megakad Meganen, és innentől kezdve róla ábrándozik. Nem is róla: az életről, ami a lány számára csak most kezdődött. A szexi és kedvesnek tűnő férjről, az összebújásokról a teraszon, a közös grillezésről, mindarról, amiben neki már nincs többé része.
Egy nap azonban olyasmit lát, ami felkavarja és felháborítja: mintha Megan egy másik férfival ölelkezne azon az erkélyen. Amikor beér a városba, rettenetesen berúg. Másnap reggel emlékezetkieséssel ébred, válla, karja csupa vér. Hamarosan kiderül, hogy azon az éjszakán Megannek nyoma veszett, Rachel pedig szinte hipnotikusan vonódik bele az elveszett fiatal nő utáni nyomozásba, amiről hamarosan kiderül, hogy ezer szállal kapcsolódik az ő életéhez is.
Izgalmas alapsztori, ugye? Tele fontos témákkal: párkapcsolat, gyermekvállalás, házasságon belüli erőszak, féltékenység, bűnök és bűnhődés… A világsikert tekintve joggal feltételezhető, az írónőnek sikerült is megírnia mindebből egy tisztességes krimit, aminek a nyomai itt-ott még a filmben is felfedezhetőek. A végeredmény azonban nemhogy nem meggyőző, hanem egyenesen kínos, és annak ellenére, hogy kifejezetten hangulatosan indul, a szemünk előtt csúszik szét egyre jobban.
Először is, vannak a főszereplőink. Én már akkor kiborultam, amikor olvastam egy ilyen hírt, hogy „Emily Blunt egy elhízott, szétesett alkoholista nőt fog játszani új filmjében. Ön szerint sminkkel vagy máshogy érték el a döbbenetes hatást?” és illusztrációként láthattunk egy jelenetfotót Emily Bluntról, aki vasággyal is csak negyven kiló, a világ egyik (ha nem a leg-) gyönyörűbb nője, és kicsikét össze volt borzolva a haja, meg elkenték a szempillaspirálját. Húha! Ettől függetlenül Emily Blunt nagyon jó színésznő is, és valószínűleg mindent kihozott a szerepből, amit ki lehetett: elhittem neki a depressziót, az alkoholizmust, a kétségbeesést. De hát Emily Blunt matarészegen és depressziósan is Emily Blunt! Nem az a reménytelen egzisztencia, aki többé nem kell senkinek – mint amilyennek a főhőst kéne látnom ahhoz, hogy megértsem elemi, esztelen féltékenységét Anna, és voltaképp Megan után.
De még mindig ő a legárnyaltabb karakter az egész filmben. Rajta kívül egyetlen szerethető figura nem akadt, legfeljebb olyan mellékszerepekben, mint a jófej barátnő, de hát neki konkrétan annyi dolga van, hogy jófej legyen. A nőkarakterek, a főhőst is beleértve olyan idegesítőek, hogy én személy szerint megértem, ha bármelyiknek a fejébe bele akar állítani valaki egy tompa tárgyat, és mire eljutunk valamiféle vagy jellemfejlődésszerűségig (Anna esetében) vagy múltbéli traumáig (Megan-nél, Rachelnél) addigra már szívből utáljuk mindegyiket. Ráadásul suta mondatokat, esetlen párbeszédeket kaptak, és jobbára legfeljebb olyan rendezői utasításokat, hogy: "most nézz zavartan/bánatosan/kihívóan!" – legalábbis a végeredmény erre utal.
De mindez semmi ahhoz képest, ahogy a rendező és az író a férfiakkal elbánt: ők azok, akiknek az összes funkciója, hogy vagy csinálnak, vagy nem csinálnak, vagy csak akarnak gyerekeket csinálni a nőknek, és akárhogy is, a végeredmény az, hogy a nők ettől szenvednek. A nők egyébként bámulnak ki az ablakon és szenvednek, vagy maguk elé meredve mérgesen szenvednek, vagy elhagyják őket a férfiak és úgy szenvednek, egy rohadék lépést nem tudnak megtenni egyedül. Első pillantásra a férfiak miatt szenvednek, aztán persze mindig kiderül ,hogy a gyerek a lényeg: „Ez egy kibaszott gyerekgyár” – mormogja maga elé Megan, és egy idő után rá kell jönni, hogy a film logikája is ez, mintha a férfiak másról se szólnának, mint hogy van-e egy apajelölt kéznél, és megtörténik-e a gyermekáldás.
Ezen túl kétdimenziós karakterek, de olyan szinten, hogy már-már fáj: vagy dugni akarnak, vagy megtermékenyíteni, vagy mindkettőt egyszerre. A filmvásznon lévő szerepük kimerül abban, hogy rettenetesen jól nézzenek ki (elismerem, ebben csillagos ötös a film), és aztán elrontsák a nők életét, miközben üres tekintettel bámulnak. Üresen bámul a pszichológus, üresen bámul és meg-megpattint egy sört a jótestű fiatal férj, még szerencsétlen Justin Theroux kapja a legösszetettebb szerepet, de abban sincs sok köszönet, mert logikátlan és röhejes.
A film egy idő után elkezd érdektelenné válni, pedig elvileg ugye Megant mégiscsak megölte valaki, és rettenetesen kéne aggódnunk. Mivel (ez nem spoiler, már az előzetes is erre célozgat) Rachel maga számára is gyanússá válik, a legnagyobb kérdés, vajon ő lesz-e a gyilkos. Végig szorítottam azért, hogy igen, mert a sok össze-vissza dobált megemlékezéssel telezsúfolt, mégis full átlátszó és egyszerű film olyan szinten nem ágyazott meg bármilyen más megoldásnak, hogy biztos voltam benne: ha itt csavar lesz, akkor azt úgy fog utólag lógni a történeten, mint Füles farka. Szinte idegen testként. Jaj. Le se merem írni, hogy igazam volt-e.
A legjobb rész mégiscsak a finálé volt, mert egy bizonyos ponttól fogva, a forgatókönyvíró – addigi hibáit még feljebb srófolva – úgy látta jónak, hogy a szereplők kezdjenek el súlyos coelhói tételmondatokban beszélgetni egymással. A „nem vagyok más számodra, csak egy nő, akit megdughatsz”-tól a „egy lány vagyok, aki a jövőbe tekint”-ig olyan gyöngyszemek hangzottak el, hogy ha van rá teljesen fölösleges másfél órája, végülis ezért a parádéért talán érdemes megnézni a filmet (jó, esetleg még Luke Evans félmeztelen testéért). De egyébként teljesen felesleges. Ami csak azért kár, mert fontos témákat súrolt: erőszak, szeretet, gyermekvállalás, gyermektelenség, a házasság máza mögött lévő pokol. Csak éppen annyira rossz lett a végeredmény, hogy ezekből a súlyos és fontos témákból önmaguk paródiája lett. Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha el se készül, és csak a könyv marad.
