Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hasonló akción külföldön már nem lepődünk meg, de itthon Forrás Zsófi volt az első, aki meg merte kérni a járókelőket, rajzoljanak egy szívet a meztelen bőrére, ha valaha is gondjuk volt a testük elfogadásával.
Októberben készült, de csak nemrég kezdett terjedni a neten a videó, amelyen Budapest legforgalmasabb bevásárlóutcájának közepén, a járókelők között egy szál bugyiban és melltartóban állt egy lány. "Minden olyan emberért állok itt, akinek valaha gondja volt az önbecsüléssel, beleérve magamat is" - írta filctollal egy papírtáblára és arra kérte a járókelőket, akik egyetértenek vele, rajzoljanak egy szívet a bőrére.
Amerikában és Angliában volt már rá precedens, hogy aktivisták hasonló akcióval hívták fel a figyelmet az önelfogadásra, de itthon még elég ritka, hogy valaki saját testét használja transzparensként. Kíváncsiak voltunk, ki ez a kékre festett hajú lány, aki volt olyan bátor, hogy szinte meztelenül arra buzdítson mindenkit, hogy szeresse a saját testét, és hogy milyen reakciókat kapott az akciójára. A Stand for Self Love című performansz főszereplőjével, Forrás Zsófival beszélgettünk.
Forrás Zsófi Edinburgh-ben tanult jelmeztervezést és rendszeresen dolgozik különböző filmekben, de nem performanszművész. Nem azért vetkőzött egy szál bikinire tavaly október közepén a Váci utcában fényes nappal, a legnagyobb forgalom közepén, hogy művészeti akciójával ismertségre tegyen szert, sem azért, hogy a saját külsejéhez keressen önigazolást.
Ezek szerint előtte nem vettél részt hasonló akcióban?
Nem, bár mint műfaj, mindig nagyon érdekelt. Azután úgy döntöttem, hogy kipróbálom, miután Amanda Palmer Facebook oldalán láttam alondoni és az idahoi akciót is.
Azt írtad a videót publikáló blogbejegyzésedben, hogy sokáig neked is voltak gondjaid az önbecsüléseddel. Ez leginkább belülről fakadt, vagy környezetedtől is kaptál negatív kritikát, amik felerősítették benned a ,,nem szeretem a testem" érzést?
Igen, nagyon sokszor kaptam negatív kritikát a környezetemtől. Azt gondolom, gyerekként és tinédzserként az ember hajlamos megkérdőjelezés nélkül elfogadni az ilyen típusú kritikát, különösen, ha az a szeretteinktől, családunktól, tanárainktól érkezik. Szóval felém eredetileg kívülről érkezett, amit aztán nyilván felerősítettem belül (és a tinilány magazinok szintén nem tettek jót). Természetesen kaptam pozitív megerősítést is, de hajlamos voltam – és azt hiszem, sokan vagyunk ezzel így –, a negatív visszajelzésekre fókuszálni.
Mikor és hogyan jutottál el arra a pontra, hogy végül mégis el tudd fogadni önmagadat és szépnek lásd a saját testedet?
Ez nekem sem ment egyik napról a másikra. Önmagunk elfogadása egy hosszú és tudatos folyamat, ami nem hiszem, hogy bármikor befejezettnek lehetne tekinthető. Én eljutottam oda, hogy elfogadom, sőt szeretem a testem, de ehhez nagyon sok mindent át kellett programoznom magamban, amit a szépségről (és általában a világról) gondoltam. Például, hogy a külsőm nem határoz meg engem, csak egy része az identitásomnak. A testem nem csak arra jó, hogy szép legyen. A külsőm akkor okozza nekem a legtöbb örömet, ha szabadon kísérletezhetek vele. Ekkortájt vágtam tüsire a hajam, majd festettem be különböző színekre.
Volt ami sokat segített, hogy beinduljon nálad ez a folyamat?
Elkezdtem olyan embereket keresni, akik a body-positive világnézetet vallják. Sokat olvastam erről, utánanéztem mindenféle művészeti alkotásnak a témában, de leginkább sokat gondolkodtam, hogy megértsem a dolgot mind az én személyes szintemen, mind a társadalmi jelenség szintjén. Egyszerűen igyekeztem olyan emberek munkáját követni, akik az önelfogadást hirdetik. Ha ezek közül egyet kéne kiemelnem, ami rám a legnagyobb hatást gyakorolta, az a StyleLikeU YouTube csatorna Ez egy anya-lánya páros, akik röviden összefoglalva azt csinálják, hogy különböző embereket leültetnek a kamera elé, és mindenféle kérdéseket tesznek föl nekik az életükről, a stílusukról, a világnézetükről, és az interjúalanyoknak minden válasz után le kell venniük egy ruhadarabot. Fantasztikusan mutatják be, hogy minden élet más, mindenki másképp szép.
Ha ennyire tudatosan foglalkoztál az önelfogadás témájával, akkor gondolom, a szűk környezetedben is vizsgálódtál. Milyennek látod az ismerőseid kapcsolatát a saját testükkel?
Erre nehezen tudnék válaszolni. Pont azért, mert ez nem téma a mindennapokban. Illetve, ha mégis, akkor nagyon személyes, és tudom, hogy nem mindenki tart ott, hogy nyíltan beszéljen róla. Azt gondolom, a környezetem jelentős részének lenne hova fejlődnie önelfogadás terén. A perfomansz óta jó néhány ismerősöm osztotta meg velem a történetét, amit nagyon nagyra értékelek. Nekem úgy tűnik, a saját testképünk egy olyan téma, ami szinte mindenkit foglalkoztat.
Szerintem itt fontos megemlíteni, hogy ez nem csak a nőknek lehet nehéz téma.
Egyáltalán nemcsak a nők küzdenek gondokkal ilyen téren,a férfiak felé épp úgy gyakorol nyomásta társadalom. A különbség az, hogy férfiként talán még eggyel nehezebb lelki problémákról beszélni az ehhez fűződő stigma miatt.
Szerinted mi van a saját önbecsülésünkre, saját magunk elfogadására a legrosszabb hatással?
Alapvetően káros az önelfogadás fontosságáról való diskurzus hiánya. Nem beszélünk erről, egyszerűen behódolunk a status quonak, miszerint a saját testünket nem találhatjuk szépnek.
Gyerekkorunktól kezdve magától értetődőnek vesszük, hogy az a világ rendje, hogy nem fogadjuk el a testünket. Tizenkét évesen természetes volt, hogy az ember inkább hosszú nadrágot vesz harminc fokban, mint hogy ne frissen borotvált lábban mutatkozzon az iskolában. A folyamat legelső lépése, hogy fölismerjük az önelfogadás hiányát, és az arra való igényt.
Ezen kívül persze rettenetes az összes szépségipari és egyéb reklám, illetve a média általában, ami hajlamos egy nagyon leegyszerűsített és gyakran szexista világot ideálisnak beállítani.
Szerintem nagyon fontos lenne, hogy a külsőnkre ne az életünk, sikerünk, boldogságunk alapfeltételeként tekintsünk. A testünk, a megjelenésünk csak egy része az életnek, és mindenki eldöntheti maga, hogy hogyan tekint rá.
Manapság a divatiparban van egy tendenciája a szépség diverzitásának, de újra és újra elbillen a mérleg nyelve. Régebben a túl vékony, helyenként anorexiás lányok voltak piedesztálra emelve, ma pedig sokszor már-már egészségtelenül elhízott nőket tesznek a People címlapjára. Mindkettő káros, hiszen egyik sem egészséges ideált mutat. Szerinted a szépség diverzitása jelenleg a divatiparnak csak egy jól hangzó falszövege, vagy tényleg egyre elfogadottabb lesz a sokféle szépség?
Szerintem egy kicsit mindkettő. A divatiparnak nyilván jó üzlet, ha nem csak topmodell alkatú lányok érzik magukat célközönségnek. Az egy profitorientált világ, a cégek számukra anyagilag előnyös döntéseket hoznak, nem világmegváltó ideológiákat követnek (tisztelet a kivételnek).
A szépségideál mint olyan, egy káros jelenség. Nem kéne egyfajta szépséget a többi fölé helyezni, legyen az vékony, kövér, fehér vagy sötét bőrű. Ezenkívül különbséget kell tennünk a szépnek és az egészségesnek beállított testek között. A magazinokban nem élsportolók szerepelnek, hanem modellek. És még maguk a modellek sem néznek ki úgy, mint a képek, amiken egy teljes stáb dolgozik. Ha ezt minél több ember megérti, jó irányba haladunk.
Tudott az ötletedről a szűk környezeted?
A fotóson kívül csak ketten tudtak róla, akik támogatták az ötletet, és őket is külön megkértem, hogy ne jöjjenek oda. Szerettem volna valódi közönséget, ezért nem reklámoztam a dolgot előre.
Mitől féltél legjobban?
Leginkább attól tartottam, hogy a rendőrök nem fogják hagyni, hogy végigcsináljam.
És végül simán hagyták?
A rendőrök azonnal megjelentek, amikor levettem a ruhámat, még mielőtt beköthettem volna a szemem. Azt mondták, amit csinálok, közerkölcs-ellenes (egy ember a saját bőrében, még csak nem is meztelenül, nem felel meg a közerkölcsnek..). Azt mondták, ha nem öltözöm föl és nem tudom igazolni magam, bevisznek. Sokáig magyaráztam, hogy miért vagyok ott, mit fogok pontosan csinálni, és végül megállapodtunk, hogy egy órát maradhatok, és ha bármi gond lenne, ők erre sétálnak negyedóránként. Míg az egyikük telefonált, a másikuk azt mondta, hogy magánszemélyként még támogatná is az akciót.
Milyen érzés volt kiállni egy szál melltartóban és bugyiban egy forgalmas utcán?
A performansz előtt őszintén nem tudtam, mire számítsak, és igyekeztem nem is gondolni erre sokat. Közben szinte csak pozitív visszajelzéseket kaptam, sokan jöttek oda, sokan rajzoltak szívet vagy írtak rám valamit. Azóta is sokan kerestek meg a performansszal kapcsolatban, ismerősök és ismeretlenek egyaránt, és ezek a reakciók alapvetően pozitívak voltak. Sokan mondtak köszönetet például.
Az utórezgések is ilyen pozitívak voltak?
Mióta online több mint húszezren látták a videót, nagyságrendekkel több negatív, kritikus és gyűlölködő reakciót kaptam. Sokan fejezték ki (meglehetősen ordenáré stílusban), hogy mennyire visszataszítónak találnak, sokan fejtették ki, hogy mennyire szeretnének vagy nem szeretnének szexelni velem, néhányan párkereső akciónak vélték, és sokan tettek megjegyzést az általuk feltételezett egészségi állapotomra. Sokan nem tudtak elvonatkoztatni attól, hogy egy nő bikiniben nem feltétlen szexuális préda. És pontosan emiatt volt nagyon fontos megcsinálni ezt a performanszt.
Maradjunk a pozitív visszajelzéseknél: van kedvenc feliratod?
Inkább azok a visszajelzések érintettek meg leginkább, amik saját élményekről szóltak, illetve amik valamilyen formában azt fejezték ki, hogy az írójuknak ez a performansz segített a saját gondjaikkal kapcsolatban. Nem hatalmaztak fel arra, hogy ezeket megosszam a világgal, úgyhogy inkább mondok kedvenc pillanatot.
Mikor ott álltam a Váci utcán bekötött szemmel, egy srác elkezdett zaklatni, nem hagyott békén. Igyekeztem udvariasan jelezni, hogy számomra kellemetlen a helyzet, de nem ment el. Eközben valaki visszatette a kezembe a tollat, és megérezte, mennyire hideg a kezem (nagyon fáztam, nem bikinis idő volt). Anélkül, hogy bármit mondott volna, megfogta a kezem és pár percig melengette. Közben a srác feladta és odébbállt. Azt éreztem, hogy vigyáznak rám.
Te magad mit írtál volna magadra?
Én magam meglehetősen szabálykövető vagyok, úgyhogy valószínűleg csak egy szívet rajzoltam volna. Magamat szépnek látom, de a performansz nem a saját önigazolásomról szólt.
Várhatunk tőled még hasonló akciót?
Remélem igen, terveim mindenesetre vannak.
