Todd Haynes filmje két nő szerelméről az ötvenes évek Amerikájában egy vizuális csoda, fantasztikus alakításokkal. Mégsem hagy maga után túl nagy érzelmi lenyomatot.
Todd Haynes Carol című filmje olyan, mint a címszereplől maga: tökéletes, kifinomult, de távolságtartó. Témáját tekintve fontos alkotás, vizuális szempontból mesterien precíz, valószínűleg mégsem válik olyan mérföldkővé, mint az alapjául szolgáló regény, amit a krimijeiről ismert Patricia Highsmith írónő is csak álnéven mert kiadni, és amely rendesen felkavarta az ötvenes évek Amerikájának állóvizét.
Hogy a Carol érzelmileg nem hagy maga után túl nagy lenyomatot, nem jelenti azt, hogy nem egy minden ízében precíz alkotásról van szó. Az sem véletlen, hogy Cannes-ban óriási figyelmet kapott, sőt a kritikusok az év egyik legjobb filmjének kiáltották ki (Rooney Mara meg is kapta a legjobb női alakításért járó díjat). Ezen túl nyolc BAFTA-díjra és öt Golden Globe-ra jelölték, az Oscarra pedig három kategóriában is esélyes. Jelölésekből, szakmai ovációból tehát nincs hiány. De akkor miben van?
Hogy miért éreztük mégis úgy, mintha egy terrárium üvegén keresztül szemlélnénk a két leszbikus főhősnő drámáját, lentebb kifejtjük, de mindenekelőtt érdemes arra a kérdésre is választ keresni, hogy 2016-ban tényleg van-e még létjogosultsága egy olyan filmnek, amely két azonos nemű ember ártatlan szerelméről szól?
A filmes elődök fényében a Carol-tól nem várható el, hogy olyan forradalmi legyen, mint az ötvenes években kiadott regény, ezt a státuszt már behúzta magának a Brokeback Mountain vagy a szuperrealista (és egyébként minden idők egyik legjobb) témafeldolgozása, az Adéle élete. Ezektől eltekintve, és elvonatkoztatva a filmes világtól, továbbra is érdemes és kell is olyan filmeket készíteni, amelyek megmutatják, hogy a szerelem nemtelen.
De 1952-ben még kócosnak sem illett lenni, nemhogy leszbikusnak
Ezért döntött úgy Patricia Highsmith, hogy Claire Morgan álnéven, The Price of Salt címmel jelenteti meg a botrányosnak ígérkező könyvet, amely két nő szerelmének kibontakozásáról és annak viszontagságairól szól. A döntése érthető volt, hiszen az ötvenes években még az amerikai álom országában sem számíthatott befogadó közegre az, aki a meleg kapcsolatok mellett emelt szót.
Az Oscar-jelölt Todd Haynes Carolja (Kate Blanchett) pont egy ilyen nő, akire szűk környezete a bejárónőtől kezdve az anyósáig több dolog miatt is renitensként tekint: nemcsak azért, mert válik a férjétől, hanem mert köztudott, hogy volt már románca nővel. A kifinomult, az érzelmeiből nem sokat mutató Carol mintapéldája azoknak a családanyáknak, akik kínlódnak a rájuk erőszakolt társadalmi szerepükben. Ő viszont – sok sortársával ellentétben – úgy dönt, hogy a hosszú távú megalkuvás helyett inkább változtat az életén, még ha ez a döntés ki is penderíti őt a nem túl boldog, de legalább mégiscsak biztonságos komfortzónájából. És egy ideig valóban úgy tűnik, hogy a férje –nehezen bár, de – képes megbékélni a döntésével. Egészen addig, amíg képbe nem kerül a huszonéves, fiatal eladólány, Therese (Rooney Mara), akivel Carol egy karácsonyi bevásárlás során fut össze, és ennyi elég hozzá, hogy mindkettejüknél belobbanjon a szikra. A férj egója viszont ezt már nem bírja el, és a legaljasabb eszközzel próbálja maradásra bírni a feleségét: négyéves kislányuk felügyeleti és láthatási jogával zsarolva sarokba szorítja nejét, akinek döntenie kell: vagy a lányáról mond le, vagy a szerelméről.
Nekik mindent elhiszünk
Todd Haynes döntése, hogy – a könyvvel ellentétben – a filmben nem Therese, hanem Carol szemszögéből látjuk az eseményeket, de ettől függetlenül végig részesei vagyunk a fiatal lány belső vívódásainak is. Arról, hogy melyik színésznő játéka volt a zseniálisabb, megoszlanak a vélemények, de az vitathatatlan, hogy mindketten nagyot alakítanak a filmben. Kate Blanchett fantasztikusan helyezkedik a kimért, úrihölgy szerepébe, aki a tökéletes, decens külső mögött egy nagyon is bátor lázadó. Karaktere, Carol szereti a drámaiságot, és ehhez mérten beszél és gesztikulál; egyetlen tekintettel, egyetlen hangsúllyal le tudja venni az embert a lábáról, érthető, hogy a huszonéves Theresét teljesen megbabonázza arisztokratikus jelensége. Ha őszinte akarok lenni, engem jobban magával ragadott Rooney Mara natúrabb játéka és Therese jóval ösztönösebb karaktere, mint Carol színpadias attitűdje. Mara szereplése a szakmát is lenyűgözte, hiszen elhozta Cannes-ból a legjobb női alakításért járó díjat, az Oscaron pedig a legjobb női mellékszereplő kategóriájában fog versenyezni az aranyszobrocskáért. De a drámai pillantásokat kedvelők is szurkolhatnak, hiszen Cate Blanchett is az Oscar jelöltek között van.
A két színészi teljesítményt valójában kár összehasonlítani, a filmbéli karakterek ugyanis tökéletes ellentétei egymásnak. Carol tapasztalt nő, aki jól tudja, mit akar, Therese-nek ezzel szemben fogalma sincs, hogyan kellene döntéseket hoznia a saját életével kapcsolatban. Míg Carol a tudatos döntések idejét éli, addig Therese teljes érzelmi és identitásválságban vergődik. Arról nem beszélve, hogy Carol leplezetlenül, és rutinos csábítóként közeledik a fiatal lányhoz, míg Therese-t az újszerűség élményével csapja meg, hogy egy nő iránt így érezhet. Mivel Therese-nek vőlegénye is van, teljesen érthető, hogy keresi a válaszokat, és hogy ezeket megtalálja, az események sodrására bízza magát. Bár a két nőben nincs sok közös – túl azon, hogy fülig szerelmesek egymásba –, egy dologban nagyon is hasonlítanak: mindketten erős, büszke nők, akiket némi tántorgás erejéig ugyan le tud taglózni egy jól irányzott érzelmi pofon, de képesek felállni belőle, hogy aztán annál nagyobb öntudattal menjenek tovább.
Mint egy időutazás
Túl a szereplők árnyalt és beszédes játékán a filmben brillírozik Edward Lachman is, aki állandó operatőre Todd Haynes-nak, neki köszönhetjük a Távol a mennyország csodálatos képi világát is. A rendező komplex látásmódját és az operatőr zseniális felvételeit tökéletesen kiteljesítik a hiteles és aprólékos díszletek, jelmezek, amelyek Judy Becker látványtervező és Sandy Powell jelmeztervező munkáját dicsérik. De talán pont ezek a minden részletükben precíz, egyébként gyönyörű képbeállítások, és a már-már karakterizált díszletek lesznek azok az eltávolító erők, amelyek ugyan láttatják a szereplők drámáját, de nem teszik azt átélhetővé. Olyan a film, mint maga Carol karaktere, aki ugyan mindvégig újabbnál újabb részleteket villant meg a személyiségéből, de sosem mutatja meg magát teljes valójában. De valószínűleg ilyen is lehetett ez a műmosollyal felkent világ, ahol nem illett gyengének, másnak vagy egyszerűen csak kicsit kevésbé tökéletesnek lenni.
De mitől akadt ki Amerika az 50-es években?
A háborús időszakot maga után hagyó Amerikában tényleg minden a nagy amerikai álomról, a gazdasági fellendülésről, a pozitív jövőképről és a tökéletesség illúziójáról szólt. A nők és a férfiak úgy néztek ki, mintha egy magazin divatoldalairól léptek volna elő, de ez is volt az ideál: zöld pázsitos előkert, tip-top ház és persze ugyanilyen feleség, jól fésült gyerekek, Cadillac a beállón, és fogpasztamosolyú kerti partik – nagyjából ezek jellemezték az akkori eszménykép fontosabb összetevőit. Arról is határozott elképzelés volt, hogy milyen célkitűzései lehetnek egy nőnek: ez nagyjából a tökéletes feleség és anya feladatkörében merült ki, ami, ha pontosabban akarunk fogalmazni, a tüchtig külsőt, alázatos, kedves és jó kedélyű attitűdöt, kiváló gasztronómiai tudást, odaadó anyai gondoskodást, valamint csábító fehérneműt és mindig szexre kész hangulatot jelentett. A nők arra vonatkozóan is pontos útmutatást kaptak, hogy milyen domborulatokról is álmodnak a férfiak, Gil Elvgren képei legalábbis ,,segítettek" eligazodni a témában: a manipulált reklámfotókon darázsderekú, dús keblű, hosszú combú pin-up nők rebegtették a pilláikat csábítóan, az pedig teljesen mindegy volt, Coca-Colát, vagy porszívót reklámoztak.
Mert egy nőnek nemcsak kiváló háziasszonynak, de kívánatosnak is kell lenni. Ehhez pedig olyan "szakirodalmak" jelentek meg, mint Edward Podolski 1943-ban kiadott a Szex és házasság napjainkban, vagy Alfred Henry Tyrer tiszteletes 1951-es alapműve, amely a Szex, elégedettség és a boldog házasság címmel jelent meg. A "hogyan legyél alázatos feleség" üzenetű könyvek mellett valóban nagyon radikálisnak tűnt Patricia Higsmith regénye, amely nemcsak azzal csapta ki a biztosítékot, hogy egy – akkoriban még pszichiátriai betegségnek tekintett – meleg kapcsolatról ír, hanem azzal is, hogy könyvének fiatalabb szerepelője minden szempontból szembemegy az akkori normákkal. Azaz nem kér a házasságból, önálló karrierre vágyik, és még leszbikus hajlamait sem szégyelli felvállalni.
Könyvével az írónő a leszbikusság létezésén túl rámutatott arra is, hogy nem minden feleség "született feleség", vagyis a háztartásbeli szereppel nem minden nő akar azonosulni. Őt igazolja, hogy az ötvenes években rejtélyes, különböző tüneteket produkáló neurózis ütötte fel a fejét az amerikai nők körében, amivel megfejtésével sokan próbálkoztak. Többek közt Betty Freendon: Feminine Mystique (A női misztikum) című írása, amelyben arról ír, hogy az elfojtott ambíció betegíti meg ezeket a nőket. Így is lehetett, hiszen a jelenséget számos film használta alapötletnek: ezt a fajta megtört lelkiállapotot dolgozza fel a Szabadság útjai című alkotás is, de hasonló témát feszeget a Mona Lisa mosolya is, amely egy olyan tanárnőről szól, aki nem tudja elfogadni, hogy tehetséges, okos diáklányainak önbeteljesítése a precíz porszívózásban és a tökéletesen kunkorodó fürtök ondolálásában merüljön ki.
De a rózsaszín álom képébe nem illettek azok, akik máshogy képzelték az életet, főleg, ha nők voltak az illetők. Őket a többségi társadalom vagy megpróbálta a helyes útra terelni (ilyen-olyan eszközökkel) vagy egészen egyszerűen kirekesztette a ,,radikálisan" gondolkodókat. De még így is akadtak olyanok, akik fel merték vállalni döntéseiket.
