Michael Weintrob fotográfus legalább ötezer zenészt és zenekart fotózott az évek során Brooklynban és világszerte, hamarosan pedig megjelenik első könyve, amelyben az Instrumentheads, azaz Hangszerfejek című sorozatának képeit gyűjtötte össze. A számos országot megjárt kiállítás témája természetesen még mindig a zene és a zenészek, de a portékon a legnagyobb szerepet a hangszerek kapják, azok kerülnek főszerepbe a zenész arca helyett. Az ötlet megszületéséről és a munkáiról mesélt a Díványnak Michael Weintrob.
Mikor született meg a fejében az első hangszeres fej gondolata?
Amikor fotózásra jöttek hozzám zenekarok, próbáltam valami különlegeset kihozni belőlük, valami olyan fotót készíteni, ami nem szokványos, ami érzelmet vált ki belőlük és ami azoknál is működhet, akik nem annyira magabiztosak, mikor fényképezik őket. Ekkor jött az, hogy tegyék a hangszert az arcuk elé és hagyják, hogy az meséljen helyettük. 2008-ban találtam rá James Mollison The Disciples című gyűjteményére, amelyben zenekarok rajongóit fotózta. Az egész koncepció lényege az volt, hogy az emberek a rajongók alapján találják ki melyik zenekarról van szó. Nagyon tetszett az ötlet, és az, hogy tényleg mennyire működött: a Dolly Parton rajongók valóban úgy öltöztek, mint Dolly Parton, Marilyn Manson rajongói is hasonlítottak a zenészre és így tovább. Arra gondoltam, hogy én is csinálok egy ilyen kitalálós játékot, illetve hogy azok a képeim, ahol a zenészek a hangszerüket teszik az arcuk elé, tulajdonképpen egy hasonló sorozat alapjai lehetnek és akkor elhatároztam, hogy erre fogok fókuszálni.
Emlékszik még arra ki volt az első modell és hogyan készült a fotó?
A gyűjtemény első darabja 1998-ben készült. A The Derek Trucks Band koncertjén voltam, koncert után akartam őket fotózni. A basszusgitárosuk, Todd Smallie volt az, aki maga elé tette a hangszerét, hogy ne látszódjon az arca. Ez volt az első, ilyen kép, de olyan jól sikerült és annyira tetszett, hogy utána rendszeresen mondtam a modelljeimnek, hogy csináljanak hasonlót.
Hogyan kell elképzelni egy ilyen fotózást? Ön mondja meg a modelleknek, hogy mit csináljanak és hogyan?
Nem modellekkel dolgozom, hanem zenészekkel, ezért fontos, hogy kellőképpen fesztelen hangulatot teremtsünk, amikor hozzám érkeznek. A legtöbbször azt szoktam kérni tőlük, hogy játsszanak valamit, mert az a tapasztalatom, hogy akkor lesznek igazán a valódi önmaguk, akkor oldódnak fel és érzik magukat kellemes közegben. Aztán elkezdjük a munkát, legtöbbször sima egyszerű portréképekkel kezdünk és megmutatom nekik, hogyan sikerültek a nyers képek. Mikor már kellőképpen elengedték magukat, megnyíltak és felszabadultak, akkor szoktunk áttérni a hangszeres fotózásra.
A sorozatban résztvevő zenészek személyes kedvencei?
Inkább azt mondanám, hogy mindegyikükkel jó a kapcsolatom, tisztelem a zenei munkásságukat, és nem csak zeneileg, de emberileg is kedvelem őket. Az évek során sokukat fotóztam többször is, sokukkal alakult ki személyes kapcsolat, és ilyen értelemben persze a kedvenceim mindannyian.
A személyes kapcsolat miatt egyszerűbb volt meggyőznie őket, hogy vegyenek részt a projektben?
Segített a porték elkészítésében, hogy sokukkal ismertük egymást, de többen jöttek olyanok is, akik látták a sorozat darabjait, tetszett nekik és szerettek volna a részesei lenni. Ahogyan olyan is volt, hogy kerek perec megmondták, nem akarnak részt venni ebben – és ezzel sincs semmi probléma, velük másmilyen fotókat készítettem.
Ön szerint ezeken a képeken a zenészen marad a fókusz, vagy inkább átkerül a sokszor különleges hangszerre?
Én inkább azt mondanám, hogy mindkettőjük előtérbe kerül. Egy zenész és a hangszere között mindig egyfajta különleges együttműködés és kapcsolat van. Ezeken a képeken az jön át, hogyan lesz a zenész egy a hangszerével. A hangszer előtérbe kerülése mellett is sokat megmutat a zenész saját magából, a személyiségéből. Például azzal, hogy a színpadi- vagy éppen a kedvenc ruháját veszi fel magára, vagy akik a hangszerük mellett a kezükben még tartanak valami rájuk jellemző kiegészítőt, tehát mindenki belevisz valami többet, mint egy sima portréfotózáson, ahol csak az arcuk mesél.
Mennyire tud növekedni ez a gyűjtemény? Tervezi, hogy underground zenei műfajokba, vagy éppen nagyon mainstream irányzatokba is átülteti?
Persze, már most is úgy érzem, hogy ez a projekt több lábon áll, és kezdi akkorává kinőni magát, hogy nagyon populáris előadók is beszálljanak, vagy az extrémebb stílusok is képviseltessék magukat.
Nagyjából félidőnél tart és a tervezett költségvetésnek már több mint a felét összehozta az az Indiegogo-kampány, amelynek segítségével fotóalbumként szeretné megjelentetni az Instrumentheads sorozatot. Miért fontos, hogy könyvként is megjelenjen?
Azért gondoltam arra, hogy ezt a fajta eladási modellt választom, mert ahogy járja a világot a kiállításom, Európában nagyon lelkesednek a fotókért és szerették volna hazavinni őket. Így arra jutottam, hogy felmérem az igényeket és ennek megfelelően gyártjuk majd le az albumokat.
Nagy számban szerepelnek blues- és jazz zenészek a fotókon. Az európai kiállítások tapasztalatai alapján gondolja, hogy itt is hasonlóan nyitottak az emberek erre a stílusra?
Az európai kiállítások alatt azt láttam, hogy nagyon nyitottak ott az emberek a művészetekre és a zenére. Igaz, hogy a képeket úgy tudja maximálisan élvezni az ember, ha tudja, hogy kik azok a zenészek, akik szerepelnek rajtuk, és milyen zenét játszanak. Ugyanakkor ha tetszenek a képek, vagy megfogja a nézőt valamelyik porté, meghallgathatja a zenét és ez által kezdheti el megismerni a zenei irányvonalat.
