Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kár, hogy elég gyakran meg is kell szólalni benne...
Az Erkel Színház idei évadát meglepő módon nem egy operával, hanem Leonard Bernstein klasszikussá vált művével, a West Side Story-val indította, mondván, mi lehet jobb egy jó kis Shakespeare-adaptációnál, hiszen amúgy is a Rómeó és Júlia szerzőjének szentelik az idei évük. Nem klasszikus értelemben vett operához nem klasszikus értelemben vett színházrendező dukál, ezért aztán Novák Pétert bízták meg a feladattal, hogy rendezzen operakompatibilis (értsd: szépen szóló) előadást, amit ő készséggel meg is tett.
Arról már nem szól a fáma, hogy a szereposztás is az ő ötlete lett volna, mindenesetre elég kacifántosra sikerült. Őszintén szólva nem szeretnék mély operalélektani elemzésekbe bocsátkozni, nem lévén a műfaj különösebb rajongója, de a Miklósa Erika - Boncsér Gergely párosítás leginkább akkor működik, ha az ember becsukja a szemét, és csak a nagyzenekarra és az énekhangokra fókuszál. Akkor viszont nemcsak működik, hanem zseniálisan szól is, bár a premieren voltak azért fennakadások, az például egyértelműen kiderült még számomra is, hogy nem célravezető, ha az énekes nem látja a karmestert.
Még mielőtt elmerülnénk a zseniális mű elemzésében, megosztjuk olvasóinkkal, hogy egészen biztos, hogy ez a West Side Story volt hazánkban a legtisztábban elénekelve, ráadásul úgy, hogy ez volt a legjobban eltáncolva is. Ez mégsem annyira meglepő, mivel a rendező testre és lélekre osztotta az énekes-, azaz főszerepeket, és profi táncosokkal, esetünkben Boros Ildikóval és Bajári Leventével (szót fogunk ejteni a többiekről is) táncoltatta el azt, amit fentiek megénekeltek.
Hogy ez zavaró volt-e? Eleinte rettenetesen, annak ellenére, hogy fel voltunk készülve rá. Ugyanis, mint azt mondanom sem kell, a West Side Story-ban szöveges betétek vannak, és a színjátszás bizony pont az a hivatás, amit se az operaénekesek, se a táncosok nem nagyon tudhatnak magukénak. Miklósa Erika például mórikálhat a végtelenségig, még akkor se tudnánk elhinni neki, hogy egy szerelmes tini, ha ő lenne Eszenyi Enikő, aki pedig elég gyakran bújik felnőtt fejjel tinibőrbe.
A bandák (Jetek, Cápák) táncosokból állnak; az énekesek az amúgy pompásra sikerült díszlet (Horgas Péter) tetejéről nézik őket, és amikor Riff megszólal, akkor a bandában Szakács Attila (táncos Riff) háttal áll és a (beszéd)hangján Bátki Fazekas Zoltán (énekes Riff) hangját halljuk. Igen, ezt pont olyan macerás körülírni, mint a nézőtéren értelmezni, nem is beszélve arról, hogy bizonyos helyzetekben viszont mégse a kottaállvány mögül mondják a szerepet az énekesek, hanem elvegyülnek a táncosok között, azaz interakcióba kerülnek velük, ami egy igen skizofrén állapotot eredményez. Elképzelhető, hogy Novák próbálkozott egy olyan verzióval is, hogy a párbeszédeket még a táncos mondja, és csak amikor a karakter dalra fakad, akkor szólal meg az operaénekes, valahogy abban több ráció lenne, de nyilván működésképtelen egy ilyen megoldás. Kár, hogy a másik is az.
A folyamatos szerepcserék miatt sosem lehetünk biztosak abban, hogy éppen ki énekel kit, ezen leginkább az segít, ha az ember betéve ismeri a művet, ami szerencsére azért általában adott. Mert hiába a kettőzött szereposztás, azért ebben a műben is Puerto Ricó-iak harcolnak az őshonos amerikaiakkal (Egy amerikai! Aki ráadásul lengyel!), mígnem tiltott szerelem alakul ki két oszlopos tag között, aminek a vége totálisan értelmetlen halál lesz.
A terv és a megvalósítás is grandiózus, a táncosok bejátsszák az egész Erkel Színházat, a terek nagyon szépen vannak kihasználva, és a világosító fantasztikus munkát végzett, mégsem tud megszületni a katarzis. Annál, hogy mindig máshonnan jön a beszédhang, mint az ember várná, már csak az zavaróbb, hogy ez a beszédhang nemcsak hamis, de sok esetben jóval idősebbnek cseng a szerepet táncoló szereplő körülbelüli életkoránál. Ez az énekben nem zavaró, de a párbeszédeknél esélytelen rajta felülemelkedni, hiszen a Riffet táncoló Szakács Attilának például kizárt, hogy olyan mély baritonja legyen, mint amilyen Bátki Fazekas Zoltánnak van.
Hogy mi az, ami mégis kárpótolja a nézőt este héttől tízig? A táncok, meg a hangzás. Ugyanis miután képesek vagyunk megszokni ezt a furcsa felállást, át tudjuk magunkat adni az élvezeteknek, csak ki kell válasszuk azt, ami a legjobban érdekel minket. Számunkra ezek a táncoló Anita és Bernardo (Gikovszki Sznezsana és Apáti Bence) voltak, akik a legüdítőbb színfoltként pörögték végig az előadást, tényleg elhozták Puerto Ricót, sőt néha még az után is színen voltak, hogy meghaltak.
Ezenfelül muszáj megemlíteni, hogy a West Side Story tényleg egy opera, ahogy Miklósa Erika megénekli Maria fájdalmát, az igazán szívszaggató, és amikor együtt volt a zenekarral Boncsér Gergely sem hibázott, olyannyira nem, hogy ő volt az első Tony az életemben, aki tényleg ki bírta tisztán énekelni a szerep összes rejtett hangjegyét, pedig láttam már pár West Side Story-t életemben.
Nem véletlen írjuk tehát, hogy a darab egy opera. Már kérdés, hogy prózai szerepeket írtak bele, és ezért csak nagyon kevés operaénekes lenne képes eljátszani, pláne a megfelelő korban lévők közül. Indokoltnak tűnik tehát a rendezői megoldás, mégis a legjobban akkor működik, ha csak hallgatjuk a zenét, mert az továbbra is több, mint tökéletes.
